2012. november 30., péntek

kreAnya

sosem voltam kreatív, ahogy erről már korábban beszámoltam. most viszont, az elmúlt pár napban úgy nekiveselkedtem a karácsonyi díszek készítésének, hogy még magam is meglepődöm, hogy hogy van ehhez ennyi türelmem és energiám (na saját ötletem nincs, azokat mind "lopom" :D), a napi tenni- és sütnivalók mellett, sőt a díszek azért javarészt úgy készülnek, hogy előkészítem őket (a kétoldalasoknak pl készre csinálom az egyik oldalát), hogy megszáradjanak mire hazaérnek az ovisok, hogy együtt folytathassuk az alkotást, így az ő segítségükkel lesz teljesen kész, aminek mindenki nagyon örül.

egyébként pedig mondjuk egy kenyérkelesztésnyi idő tökéletesen el tud menni a babrálással, és olyan szinten kikapcsol agyilag, hogy nem is hittem volna. szinte megszűnik a külvilág, és hát nem mintha ideges lettem volna, de határozottan érzem a nyugtató hatását is a dolognak, pedig előtte azt hittem, hogy inkább éppen idegbajt fogok kapni a saját bénázásomtól. na nem mondom, hogy nem vagyok béna, mert hol a hópaszta nem kenődik úgy ahogy én szeretném, hol a csillámpor borul, hol a szalvéta szakad be mert túl sok/túl nedves a ragasztó, de azért szépen alakulnak a dolgok, és tényleg szuper jól kikapcsol. mondjuk ehhez kell egy jól alvó KisBöbö is, de hát ő ebben a percben is szuszmákol.... :)

napi zene

2012. november 29., csütörtök

karácsony? mikor? hol?

bár a napokban kellett intézkednem az ovis adventi zsákok ügyében, sőt karácsonyi díszeket is elkezdtem kreálni (igen, én, persze pontos útmutatásokat követve, nem ám csak kútfőből :D), az ajándékok egy része már a rejtekhelyeken lapul, és nem, még mindig nem érzem a karácsony illatát. persze lehet, hogy az első adag mézest kellene megsütni hozzá, vagy ajtódíszt és adventi koszorút tenni a megfelelő helyekre, de egyszerűen nincs hozzá hangulatom. lehet, hogy a mai 15 fok és napsütés teszi, és hogy a leanderek még mindig a teraszon élvezkednek, de előbb jut eszembe minden tavasszal, nyárral kapcsolatos gondolat, mint a téli ünnepekre való készülődés. pedig becsszó' szeretem a karácsonyt, tényleg!

bezzeg ML a minap, a kanári-szigeteki karácsonyi hangulatról küldött egy fotót: a pálmafák tövébe mikulásvirágot ültettek. na erre még kapható lennék én is. esetleg. :)

2012. november 28., szerda

Népdal-átköltések

a tegnapi nap folyamán két népdalt is dudorásztam magamban, persze átköltve. az egyik úgy kezdődött, hogy "hull a csizma a fáról, ...", a másik pedig úgy, hogy "hull a csizmám, a szögre van felaaaakaasztva..."

a nótázásra nemcsak a mindig dalra kész Nagypapámra való emlékezés késztetett, hanem az is, ami (ahogy sejthető a fentiekből) a csizmámmal történt. volt egy magas sarkú csizmám, fekete. ezen kívül csak sportcipőm van fekete, amúgy pedig nem hordok fekete cipőt, szóval ezt a sok éve nem hordott, de annak előtte is csak párszor viselt magas sarkút kaptam elő, most is csak a Papa temetése miatt. őszintén szólva az elmúlt 5 esztendőt egy dobozban töltötte szegény, a mosókonyhában, és reggel, amikor a lábamra húztam, olyan kifogástalan állapotban volt, mintha aznap reggel vettem volna a cipőboltban. 3 órányi ülés (!!!) után, amikor kiszálltam az autóból, teljesen be volt repedezve a külső része, már-már töredezett márvány mintásnak tűnt a reggel még tökéletes simaságú fekete külső réteg, majd ahogy telt az idő, azt vettem észre, hogy mindenhol apró, fekete szmötyiket hagyok el magam mögött. tulajdonképpen a nap végeztével úgy ahogy volt, lehámlott (!!!) róla a felső rész, csak az alsó szövet maradt, meg a cérna, meg a talp, szóval ezeket a maradék anyagokat szépen a kukába kísértem, amint itthon papucsra váltottam a lábbeli viseletem. hát... nem volt egy nagy pályafutása szegénynek.

már nem gyártják

A. mondogatja már egy ideje, hogy úgy szeretne olyan extra nagy méretű, pihe-puha fürdőlepedőt, amilyen Szofinak is van (az övét kaptuk, gyönyörű pink színben pompázik :D). na gondoltam, mi sem egyszerűbb,  remek ötlet karácsonyra. nálam ajándék beszerzésének ügyében vagy a netes rendelés, vagy a gyalogosan elérhető boltok vannak mint lehetőség (kézügyességemet és kreativitásomat jobb, ha nem vesszük számításba). gyalogosan elérhető a "függönyös", ahol tudom hogy lehet kapni sokféle lakástextilt, többek között törölközőt is, így betértem valamelyik nap, és elmondtam mi a kívánságom. a válasz a következő volt: "jaa, hát azt a méretet már nem gyártják". erősködésemre, hogy szerintem azért van, ahol lehet kapni, és próbálkozásomra, hogy talán, esetleg karácsony előtt náluk lesz-e, egy újabb, a korábbinál kissé elutasítóbb hangnemű "már nem gyártanak ilyesmit" választ kaptam. még véletlenül sem szépített volna azzal, hogy náluk nem kapható, vagy az ő beszállítójuk nem gyárt, vagy megpróbálnak máshonnan szerezni, nézzek vissza később. nem-gyárt-ják. punk-tum. vicces, na.

Emlékül


2012. november 26., hétfő

B) menü



A) menü


a mai nap apró öröme

már megkezdtem a karácsonyi készülődést, múlt héten megrendeltem a gyerekek egyik ajándékát (társast) a neten, amit mára kértem házhoz szállítással, gondolván egész nap sütnöm-főznöm kell (holnap megyünk a Papa temetésére, a nagynénéméknél fogunk állomásozni, és amit sütni kell azt mi visszük), szóval gondoltam itthon leszünk. 

igen ám, de közben eszembe jutott, hogy ma átígérkezett a barátnőm, akinek tegnap volt a névnapja, és bár telefonon felköszöntöttem, nem készültem semmi egyébbel, így fél6-kor kipattanva az ágyból, gondoltam megsütöm a dolgok egyik felét, vele (és Konival persze) elmegyünk a kedvenc cukrászdájába ahová meghívom, délután pedig megsütöm a dolgok másik felét, a cukrászdás körrel egyidejűleg pedig elintézem a postát, nyomtatványboltot, stb. dobtam is egy sms-t az ünnepeltnek, aki visszaírt hogy 10-re itt is lesz, nekem pedig abban a pillanatban esett le, hogy a futárcég azt írta, 9-11 között hozza a motyót. auuuu!

na de ki korán kel, aranyat lel, az én aranyam pedig az volt, hogy 10 előtt 5 perccel hozta a futár a csomagom. jupii! 

hogyan segítsünk?

sokszor elgondolkozom azon, hogy hogy segítsünk a gyerekeinknek bizonyos helyzetekben? akár az emberekkel kapcsolatos nehéz szituációkat megoldani, akár logikailag, fizikailag nehéz feladatokat végrehajtani. mert az, hogy fiam/lányom megcsinálom helyetted, vagy elbeszélgetek én ezzel az xy-nal, sokszor kézenfekvő lenne, és persze gyorsabb, meg kíméljük a gyereket, de attól ő még nem fogja megtanulni, hogy hogyan kellene kiállnia magáért? sok, RENGETEG olyan felnőttet ismerek, akik elmúltak 30 évesek, és még mindig az anyuci/apuci védi a hátsójukat, akár anyagilag, akár máshogy. itt most nem a szülőkkel együtt lakásra gondolok, hanem pl arra, hogy ha bármi gond van, akkor anyuci/apuci rohan és segít, majd ő megoldja. persze nagy különbség van a 3 és a 30 éves gyerekek segítségre szorulása között, de azt hiszem pont a kettő közti időszakban kellene eljutni A-ból B-be, és minél előbb kezdi az ember, annál kevésbé megy "direktben" a dolog.

ma pl elbeszélgettem egy környékbeli anyukával, akinek most kezdte a fia az iskola első osztályát. az ő eddig áldott jó gyereke szorongó lett, sokszor betalálják, és ő pedig nem győzi bátorítani, lelket önteni belé, és megtanítani arra, hogy álljon ki magáért. és igen, ez még mindig jobb megoldás, mint bemenni a suliba és befenyíteni a hülyepetikét, mert aztán még inkább az ő gyereke lesz az akit betalálnak, mert ő lesz az anyuci kisfia. én féltem, hogy már az oviban szembesülünk ezekkel a problémákkal, és tulajdonképpen így is lett. tavaly is volt ilyen csoporttárs, idén is van ilyen, bár nem konkrétan Milán a célpont, azért van még mit tanulnia a fiamnak a tökösséggel kapcsolatban. na de hogyan csinálhatjuk ezt, hogy jól nevelt legyen, de mégis vagány, védje meg magát, de ne üssön vissza? ez mondjuk egyrészt mentalitás kérdése is, másrészt pedig kőkemény feladat, és időnként tényleg fejtörést okoz. 

ilyenkor azért megfordul a fejemben, hogy sok ember gyerekvállalás előtt a kakis pelenkáktól és az álmatlan éjszakáktól retteg, a szoptatás nehézségein és a mikor kezd már el kúszni/mászni/járni kérdéskörön kattog, ... hát egy fenét. a közösségbe kerüléskor jönnek az első komoly körök, én pedig már jelentem, előre félek a kamaszkortól. 

védeni úgy, hogy ő is megvédhesse saját magát. segíteni úgy, hogy ő maga is megtanulja, hogy hogyan kell önállóan megoldani a problémát. kivonni magunkat, elhatárolódni úgy, hogy mégis benne legyünk annyira, hogy megmaradjon a bizalom. senki nem tudja, egyetlen könyv sem írja, hogy melyik esetben hol a határ.

2012. november 24., szombat

spórolás

örökös témám a spórolás, és ezt egy új "hobbimmal" a házi kenyér sütésével tökéletesen össze tudtam hangolni. az egyik dolog, hogy egy kicsit olcsóbban jön ki így a kenyér, a másik, hogy szívmelengető, hogy a két kezem (na meg a sütő :D) munkáját eszi a család, ráadásul tudom is hogy mi van a hozzávalók közt. 

spórolós nem feltétlenül attól lesz valami, hogy olcsóbb, mert ha a rá fordított időt is beleszámítjuk, nem biztos hogy tényleg olyan nagyon megérné házilag kenyeret sütni. viszont azóta megspóroltunk pár utat a közértbe, amit ha csak kenyérért is ugrunk be, tuti hogy egy ezres alatt nem ússzuk meg, mert ha nem is állt szándékunkban mást venni, akkor is bekerül a kosárba ez-az. persze nem felesleges dolgok, mert elfogynak, elhasználjuk, de lehet hogy máshol olcsóbb lett volna, vagy nem feltétlen lett volna rá szükség. már van vagy 3 hete, hogy nem vettünk boltban pékárut, így hetente csak egyszer kell (általában hétvége előtt) boltba menni, és azt biztosan állíthatom, hogy hetente 2-3000 Ft-tal beljebb vagyunk így. na ezt nem gondoltam volna, amikor nekikezdtem. 

a valóságtól el...

lehet, hogy a valóságtól némileg elrugaszkodottnak tűnik majd ez a bejegyzés, de...
két "heppem" van (haha, ha csak kettő lenne!): az egyik a Subaru, aminek ha csak a hangját meghallom, a gyomrom is beleremeg, mindegy hogy régi vagy új, ki vezeti, és hol közlekedik vagy parkol épp. a másik Kuba - ezt most nem fejteném ki bővebben. na már most... ez a hét úgy telt el (eddig), hogy minden nap láttam, hallottam, olvastam valamit ezekről a dolgokról. MINDEN NAP! erre ma reggel a fb-n egy játékfelhívást kaptam egy olyan légitársaság oldaláról, amin szabadon választott úticélra lehet repülni családostul, és az úticélok között szerepel HAVANNA is! lottó is feladva, tehát várjuk a csodát. :D

a hozzátáplálásról

a harmadik gyereknél a hozzátáplálás témakörét tekintve a "fokozatosság" teljesen mást jelent, mint az elsőnél, vagy a másodiknál. jelen esetben úgy néz ki a dolog, hogy első napokban barack, a következőkben alma, aztán jött a krumpli, a többi napon pedig egyre többet kap abból, amit én eszem.

2012. november 23., péntek

fogorvos - jókor?

vagy jó után egy héttel?
éreztem, hogy van két problémás fogam, ezért bejelentkeztem fogorvoshoz. na hát ugye ez sem egyszerű nálunk (lást barter c. bejegyzést), elég kevésnek tűntek azok az időpontok, amikor a doki is rendel és én is el tudok szabadulni, és hát a fogorvos nem az a hely, ahová előre tudjuk hogy 55 percig fog-e tartani, vagy másfél órán át? tehát olyan időpont kellett, amikor vagy Anyu, vagy A. úgy vannak itthon, hogy mindegy mikor érek haza, bár csak a szomszéd utcába kell mennem, legalább nem távolság. két hete kértem időpontot, és jövőhét péntek estére kaptam, tegnap pedig elkezdett fájni. így életemben először olyan helyzetben vagyok, hogy kifejezetten várom, hogy mehessek már a kínpadra. :-I

tényleg, miért? :)

Szofi: Anya, miért sír a KisKoni?
én: mert éhes.
Szofi: és azért miért kell így visítni??

a cukornád felém küldi édes illatát...

2012. november 22., csütörtök

barter

saját magamból kiindulva azt tudom mondani, hogy a házhoz érkező szolgáltatásnak igen nagy jövője van (lenne).

történt ugyanis, hogy Milán egyik csoporttársának az anyukája pedikűrös, és házhoz érkezve végzi e tevékenységet, több év saját magam farigcsálása után  én is beneveztem egy körre, hát le is döbbentem, mert szerintem könnyebb lettem vagy fél kilóval, meg tuti kisebb a lábam egy fél számmal, arról már ne is beszéljünk hogy remek volt a társaság, és eszméletlen jól esett a masszázs is. 

a fodrász, aki a hajamat szokta csinálni, szintén házhoz jön, és a fürdőszobában alkot, de van házhoz járó masszőr ismerős is. 

kisgyermekes, autó- és segítség (bébiszitter ill. általában itthon lévő családtag) nélküli anyuka lévén számomra áldás, hogy nem kell kilogisztikázni, hogy éppen mikor tudok elszabadulni itthonról 2-3 órára úgy, hogy közben a gyerekek hazakerüljenek az oviból (vagy éppen oda el), a legkisebb se maradjon felügyelet nélkül, és a 2-3 havonta esedékes hadműveletet mégis véghez lehessen vinni. 

az internetes váráslás is áldás, sok dolgot nem kapok meg helyben (vagy drágábban mint webáruházból rendelve postaköltséggel együtt), szóval nem mintha nem szeretnék kimozdulni, de sokszor tényleg nem tudok, és jó, hogy van arra lehetőség, hogy itthon is megoldható az, amit szeretnék.

tulajdonképpen van még egy-két tippem, hogy mit lehetne háznál csinálni, pl a háziorvos, ha épp szükség van rá, sőt a gyerekorvos igazán kijöhetne, hogy ne kelljen 3 gyerekről kimatekolni hogy ki jöjjön, ne jöjjön, hova tegyem, mikor van a rendelés, ne kapjanak el semmit közben, különös tekintettel az időjárásra is többek között, mert szakadó esőben több gyerekkel egy félórás gyalogút nem egyszerű (bár koppkopp, mindig meg tudtuk oldani elázásmentesen ha ilyesmi volt). 

ennél már csak az lenne jobb, ha valami barter kereskedelem is folyhatna a színfalak mögött: tehát a saját magunk által megtermelt vagy előállított, elvégzett dolgokat adnánk cserébe a házhoz jövőnek. kicsit úgy hangzik, mintha vissza akarnánk menni a múltba, és tulajdonképpen van is benne valami, sok dolog jobban működött és sokkal egyszerűbb volt akkor.

2012. november 21., szerda

felelősségtudat

ma reggel Szofi talált anyu autójában egy kis hercegnő figurát, ami anyu egyik "pót-lányának" a játéka, csak az autóban maradt. Szofi elkérte a játékot anyutól, hogy ma hadd vigye be az oviba, és megígéri hogy vigyáz rá, és este vissza is adja anyunak, hogy anyu visszavihesse a jogos tulajdonosnak...

minden rendben is volt, mentem a nagyokért az oviba, megvolt a kis hercegnő, elindultunk haza... ez 1 km, kb 20 perc alatt tesszük meg általában. hazaérve, ahogy nyitottam a kaput, Szofi észrevette, hogy nincs meg a hercegnő... sírásra görbülő szájjal, és rémült, könnybe lábadt szemekkel nézett rám, és mondta: "aaanya, elvesztettem!" pedig egész nap úgy vigyázott rá! na akkor irány vissza az ovi felé, néztük az út szélét, a lehullott falevelek közt (így már bő félóra volt az út), bementünk az éppen még nyitva lévő óvodába is, megnéztük a zsákoknál, a folyosón, majd kifelé jövet az udvaron is, de a hercegnő nem volt sehol. 

Szofi teljesen elkeseredett. hüppögve mondta, hogy mennyire sajnálja, és milyen szomorú miatta, és most mi lesz. sok mindent nem szoktam kívánni, talán inkább megérezni, de most őszintén, szívből kívántam hogy találjuk meg valahol, hazafelé jövet. és láss csodát: pár méterre az ovitól, a hazafelé vezető úton ott volt a földön a kis sárga ruhás hercegnő, Szofi pedig úgy örült, hogy kicsordult a régóta a szemeiben remegő könny. hazáig ugrándozott örömében, és nem győzte mondogatni, hogy mennyire örül. :))

az gyerekek érzelmi hullámvasútja sokkal inkább igénybe vesz, mint a sajátom.

2012. november 20., kedd

az elmúlásról

bár nem a legjobb szó a címben szereplő, hiszen pont az a lényege, hogy aki "elmegy", az nem "elmúlik". a teste nincs velünk többé, és talán fizikailag is fáj az emberek hiánya, de az ember élete véges, vagy legalábbis annak tűnik (a lélekvándorlásról most nem ejtenék szót).

amikor valaki elmegy, elgondolkozunk. biztos vagyok abban, hogy nemcsak én vagyok így ezzel. nemcsak a régi közös emlékeken, nemcsak azon, hogy milyen kapcsolatban voltunk, én azon is, hogy vajon boldog volt-e, teljesnek érezte-e az életét, nyugodtan ment-e el (vagy tovább). befejezte-e ezt az útját, vagy lett volna még tennivalója? 

sokat beszélgettünk most erről Anyukámmal is, akivel nem az első családtagtól búcsúzunk: Apukám már rég nincs velünk, Anyu Édesanyjától nemrég kellett búcsút vennünk, de a Mamika (Anyukám nagymamája), és több rokon, ismerős, Apósom és Anyósom is szóba kerültek. sok befejezett, vagy befejezetlennek tűnő életút, mára már mind máshol, másképp dolgoznak és tanulnak tovább - én ebben hiszek. 

ilyenkor magamba is nézek: jó voltam-e hozzá, méltó vagyok-e arra, hogy nyugodt lélekkel emlékezhessek rá? hiszem, sőt azt vallom, hogy a hozzánk közelállóktól aszerint tudunk csak búcsúzni, ahogy még életükben éreztünk irántuk, ahogy életükben volt köztünk kapcsolat, utána mindez már nem másítható meg. Apukám halála óta tudom, és mélyen belém vésődött: soha nem tudhatjuk, hogy melyik az utolsó nap. soha. ezért soha nem szabad a szeretteinktől, különösen a felmenőinktől haraggal elválni, mert ha bármi baj történik, azt már soha többé nem tudjuk jóvá tenni. utána már hiába minden fohász, drága sírkő, virághalom, hiába sírás, a bűnbánat, a lelkünk nem nyugszik majd. benne marad egy űr, egy "mi lett volna ha", egy "ha lett volna még egy napunk" érzés, hogy valamit másképp csináltunk volna. 

Papának nemrég ültük a nyolcvanadik születésnapját, javarészt össze tudott gyűlni a család. soha nem fogom elfelejteni a csillogást a szemében, látszott rajta hogy boldog. látta a gyermekein, unokáin, hogy valahogyan mindenki révbe ért, és hiszem, hogy nyugodt szívvel ment el, és azt is, hogy ő választotta meg az időpontot, hogy teljesnek ítélte meg az életét, ezért bennem, bennünk sem maradt rossz érzés: mi is megadtuk a módot és a lehetőséget arra, hogy ő így búcsúzhasson.

nincs mindenkivel így. amikor "temetőlátogatós" napok vannak itt a városban, ledöbbenek. persze, egyrészt szokás, kultusza van. minél flancosabb márvány, minél több, nagyobb, drágább virág, és az emberek tömegesen vonulnak a sírokhoz, ünneplőbe öltözve, felpakolva mindenféle, messziről ordító mécsessel, virággal, koszorúval, közben fürkésző szemek, akik mindezt cipelik: ki látja, ki nézi? ilyenkor arra gondolok, hogy ezeknek az embereknek bűntudatuk van. azt nézik, hogy a másik mit szól ahhoz, hogy mit és hogyan visz az eltávozott sírjához, holott ez már nem változtat semmin. tényleg semmin.

hiszem, hogy az ember a lelkében gyászol. nem a temetőben, nem virággal, nem csiricsáré márvány táblával. a lelkében, bárhol is van a test fizikailag. én is a lelkemben gyászolok. nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe az Apám, holott a sírjához évente egyszer megyek el. a mákos gubát mindig az Anyósom receptje szerint készítem, a gyerekek a kávéból úgy kapják a tejhabot, ahogy gyerekkoromban a Papa adta a gyerekseregnek a tejszínhabot, amikor náluk gyűlt össze a család, és az ebéd utáni kávézás zajlott. ezekkel az apró mozzanatokkal itt vannak velünk mind, a szokásainkba nemcsak beleépítjük, hanem meg is említjük a gyerekeinknek, hogy ez pont olyan, mint akkor, velük. ezáltal átadunk nekik, akik talán nem is ismerhették őket, egy "darabot" az őseinkből, és majd talán egyszer ők is tovább viszik ezt a szokást.

én nem szeretnék eltemetve lenni. egyre idegenebb számomra az, ami a temetők falai közt zajlik. én azt szeretném, ha a hamvaimat a tengerbe szórnák, nyugalom lenne ez az én számomra is, és a családom is érezhetné, hogy az utolsó kívánságom teljesült: világutazó lennék a halálom után (is). minden egyes porcikám eljutna bárhová, ahová az áralmatok viszik - hát nem hangzik jobban, mint egy nehéz kődarab, pár csokor virág, vagy egy rakás mécses egy koporsóba bezárt test fölé? 

2012. november 18., vasárnap

na vegyük át még egyszer!

"ha az életben többször érezzük azt, hogy ugyanolyan (vagy nagyon hasonló) buktatók, emberek, események követik egymást, akkor abból tudhatjuk, hogy az előző ilyet nem megfelelően oldottuk meg. ilyenkor elgondolkodhatunk azon, hogy mit csináltunk rosszul, illetve azon, hogy vajon mi lehet a feladat ezzel? ha 2-3 alkalom után is még jön egy következő, akkor az már mindenképp tanulság, hogy az előző megoldások csak látszólag voltak jók. van aki egész életében ugyanazt a leckét magolja."
-idézet saját magamtól-

sűrű, sűrű

a tegnapi nap igen sűrűre sikeredett, bár már péntek délután kezdődött a rohanás: kenyérdagasztás-formázás után a sütési időben rohantunk el Konival az oviba a nagyokért, hajszálra addigra értünk haza, amikor a kenyeret ki kellett venni a sütőből. :D aztán gyorsan még rétest is készítettem az ünnepeltnek, amikor pedig hazaért, elszaladtam táncolni. mire hazaértem, már szinte sorbaállás volt a fürdőszoba előtt, családi megtisztulást követően pedig a... privát A.-köszöntés. :D másnap reggel A. már rég a piacon és munkaügyben volt talpon, a gyerekek ébresztettek fél8-kor, hogy miért alszom még... na ilyen is rég volt. :D  a délelőtti sütés-főzést jól sikerült ünnepi ebéd, majd gyors készülődés és 15 éves érettségi találkozós este követte. öröm volt látni, hogy mindenki megtalálta ha (még) nem is feltétlen a boldogságát, de legalább önmagát. hogy mindenki NŐ, van aki karrierépítős, van aki családanya, van aki mindkettő. olyan sokat változtunk mindannyian, közben pedig mégsem... 

kevés volt az a két óra hossza ennyi év után, nagyon-nagyon kevés!

ma ért egy olyan dicséret is, hogy jobban nézek ki, mint 15 évvel ezelőtt... ez igazán jólesett, mert egyrészt a bók akkor az igazi, ha egy (több) másik nőtől érkezik, másrészt pedig hagyján a 15 év, de kb ennyi kilóval többet is nyomok. tényleg példát lehet venni a latin nőkről: nem a kor számít és nem a testsúly! (azért dolgozom még azon a 8 kg-n....)

2012. november 16., péntek

hú, bizony! :D

A.-t várjuk haza, ajándékrajzok készülnek. közben persze beszélgetünk, Milán pedig rákérdezett:
- a Zapa most mennyi éves? 
- negyvenegy.
. ha mindkét kezemen ötöt mutatok, akkor az nem elég, ugye?
- nem, az csak tíz, tudod. annál sokkal több. 
- és ha a Szofi is mind a két kezén ötöt mutat meg én is?
- hát... annál is több.
- akkor mennyi?
- ha te is, Szofi is, Koni is és én is minden kezünkkel ötöt mutatunk, és még lenne valaki aki egyet mutat, akkor annyi.
- húú.

Holdjáró

egy ideje (Matusi hatására) én is beleestem abba a már-már függőséget okozó szokásba, hogy figyelem a Holdat, időnként pedig a többi bolygót is. nem, nem hiszek abban a fajta horoszkópos mizériában, ami az újságok hátoldalán 5 mondatban megjósolja a jövőhetet, hiszek viszont a bolygók életünkre gyakorolt hatására. elég összetett a dolog és nem vagyok én sehol ahhoz, hogy belemenjek a részletekbe, csak ma egy különös dolgot figyeltem meg. 

aszondja' mától a hét végéig Bak Hold van. haha, gondoltam, ilyenkor szoktam eztésezt csinálni, na de majd én jól kibabrálok a Holddal és ma csak azért sem. na hát nem telt bele 1 óra, és mégis, persze utólag jöttem rá hogy ezt ismét buktam. ennek a fele sem tréfa! 

sikerült meghülyítenem A.-t is egyébként. ő olyan csendesen bólogató típus ha erről a témáról van szó. elmondom neki a várható dolgokat, változásokat, kikérdezem hogy mi történt vele ekkor és ekkor mert akkor akkor és akkor hasonló dolgok várhatók. nem nagyon szokott reagálni semmit, gondolom úgy van vele hogy mindegy hogy én mondom-e a hülyeséget vagy a rádió, de eltelik pár hét vagy hónap és ő maga mondja, hogy gondolkozott azon amit mondtam múltkor, és tényleg. pedig ha már ő is ezt mondja, akkor tényleg van benne valami. :)

jjajajajaj!



na ez így már túl sok a jóból! :)

Boldog születésnapot! :)


(tavaly így ünnepeltünk)

nagy nap, bár nem nemzeti ünnep

ma van A. születésnapja, aminek örömére a gyerekek nem akartak oviba menni. kedves tőlük, de mivel A. is dolgozik, és a születésnapja (egyelőre) nem tekinthető nemzeti ünnepnek, Konin és rajtam kívül mindenki házon kívül teszi a dolgát.

aaaah, tavaly ilyenkor...

2012. november 15., csütörtök

az elmúlt pár nap margójára

"Tekintettel arra, hogy az oxitocin képes megtörni a társadalmi korlátok által indukálódott falakat, az optimizmus érzését, sőt, az önbecsülést és a bizalmat is növeli, a hormont egyre inkább a gátlások és félelmek leküzdésének eszközeként is számon tartják. Tanulmányok szerint hatékonyan alkalmazható félénkség valamint társadalmi félelmek és hangulati zavarok kezelésében is."

a teljes cikk itt olvasható: KLIKK!

tehát a megoldás: oxitocin túltermelésem van! lehet, hogy a három szülés vezetett idáig (sőt Koninál ugye még pluszban is kaptam), vagy a millió ölelgetés A.-tól és a csemetéktől, nem tudom, de úgy látszik ez a titkom. :)

megunhatatlan!

és fülbemászó, csípőringatásra késztető, álmokkal feltöltő, ésésésés....

már megint én, a tökéletes?

azt sosem mondtam hogy tökéletes vagyok (sőt sokszor írtam már a hibáimról), az viszont igaz, hogy elégedett vagyok az életemmel. miért is ne lehetnék? azt teszem, amire mindig is vágytam (nagycsaládos anyuka, háziasszony, feleség vagyok), olyan emberekkel akiket szeretek és viszont szeretnek, olyan barátokkal, akikkel szellemileg és lelkileg is nemcsak a kellemes kikapcsolódásnak élünk, hanem a fejlődés útját járjuk végig, olyan álom-megvalósításokkal, amikhez a szeretteimmel KÖZÖS munka kell. ezek egyike sem az én érdemem, de kétségtelen, hogy jól élem meg, és boldog vagyok ezektől a dolgoktól, olyannyira, hogy időpazarlásnak tartom idegbajt kapni a napi kis szarságokon (azért szoktam azt is :D). 

fontos tudni, hogy melyik nőt mivel lehet megfogni!

Szofi megsértődött azért, hogy nem úgy takartam ki a paplan alól, ahogy ő is szerette volna. sértődöttségét nyomatékosítva a következőt találta mondani:

- Anya én már nem is szeretlek téged! és Apát sem! és el is költözöm a Mamához! és többé nem is fogok veletek lakni!

- Akkor Barcelonába sem jössz majd velünk, ugye? - kérdeztem vissza.

- hát addigra azért hazajövök.

igazi nő. igazi dráma. :D

2012. november 14., szerda

végkövetkeztetés

több e-mailt kaptam tőletek a tegnapi bejegyzésem kapcsán. először is köszönet a bizalmatokért, hogy ilyen jellegű dolgokat megosztotok velem, többen teljesen ismeretlenül is. másodszor pedig türelem, igyekszem mielőbb válaszolni mindenkinek. 

hogy mi a végkövetkeztetés? 

ha nem mondod ki sunyi vagy, ha kimondod, akkor szemét/szemtelen. :-I

férfinátha

a legborzasztóbb kórságok egyike. :D

2012. november 13., kedd

minél többet látsz....

a bejegyzés megírására az a mondat ösztönzött, hogy azt állította valaki: én biztosan képtelen lennék együtt élni a legjobb barátnőmmel. 

egyszer egy (másik) barátnőm mondta azt, hogy minél többet utazik az ember, annál többet lát, és minél többet lát, annál toleránsabb mindennel és mindenkivel ami és aki körülveszi.ezt pár évvel ezelőtt mondta, és akkor még furcsálltam, mostanra viszont teljesen igazat adok neki, azzal kiegészítve, hogy nemcsak az utazás, hanem a tapasztalatszerzés is számít.

tizenöt éves koromig éltünk mi otthon, szépen mint egy rendes, átlagos család. szerettem a gyerekkorom, javarészt konfliktusmentes volt, persze Öcsémmel mentek a mindennapos csaták, a szülők felé a határok feszegetése, de mindig szívesen gondolok vissza a gyerekkoromra. nyilván nekem is (mint talán minden kamasznak) voltak olyan gondolataim, hogy nekem elegem van, nem bírom tovább, elköltözöm otthonról, de aztán minden problémát sikerült megoldani azzal, hogy megbeszéltük, és azzal, hogy akinek kellett (persze sokszor nekem), az változtatott rajta. akkor még nem láttam át ennek a jelentőségét...

16 voltam, amikor Apukám elment. én kollégista voltam, ahol 5 másik lánnyal laktam egy szobában, szigorú házirenddel szabályozták az életünket, ráadásul a szobatársakat sem magának válogatta az ember. volt vidéki és külföldi, volt illatos és büdös, volt csendesen szuszogó hétalvó és horkoló, fogcsikorgató szobatársam is, sőt álmában beszélő, is. volt aki folyton beszélt, volt aki éjjel evett, tulajdonképpen mindenkinek megvoltak a maga idegesítő szokásai, de nem tehettünk mást, el kellett viselni. aztán pedig megszokni. amikor kiderült, hogy 1 valaki szokása a másik 5-nek egyértelműen cseszi a csőrét, finoman utaltunk arra, hogy min kellene változtatni, és bár kényszer-közösség volt, évek múltán jó barátságba kerültünk. ennek nem volt más titka: BESZÉLTÜNK a konfliktusokról, és EGYÜTT próbáltuk megoldani azt. jó lecke volt... én is kaptam belőle, nem keveset, és okozott álmatlan, sírós éjszakákat, amikor kiderült, hogy velem is van gond.

érettségi és 1 év munka után újra a kollégisták életét éltem, addigra már sétagaloppnak tűnt. sokkal rugalmasabb lettem, és a többieknek is könnyebben ment az alkalmazkodás. fontossá vált, hogy együtt tehetünk csak azért, hogy mindenkinek jobb legyen.

aztán jött egy rövidebb időszak, amikor egyik-másik barátnővel laktam együtt, tulajdonképpen ez ment a legkönnyebben: olyan emberekkel, akiket feltétel nélkül szeret az ember, és barátokról lévén szó nem fél kimondani a negatív dolgokat is, zökkenőmentes volt az együttlakás ideje. na de hát tudjuk, az igazi barátaink a választott családunk.

20 éves voltam, amikor az első "pasimmal" összeköltöztünk. na nem kettecskén.... hanem a szülei házának a tetőterébe. együtt laktunk az "anyósommal", akivel sokszor bizony nehéz volt. na ott egyrészt megtanultam, hogy mi a tolerancia és az alkalmazkodás... és elfeledve a korábban tanult leckéket elkövettem azt a hibát, hogy a problémáinkat házon kívül akartam megoldani. meg is lett az eredménye: hazugság hazugság hátán, szégyelltem még megemlíteni is a saját véleményem, konfliktusba kerülni a kedves mamával pedig végképp nem volt bátorságom. a komolynak induló kapcsolatnak persze vége lett, elrontottuk már az alapoknál.

24 voltam, amikor A-t megismertem.húzd meg - ereszd el dolognak indult a rózsaszín felhős első pár hét után, tulajdonképpen egy évig tartott, mire összecsiszolódtunk. köszönhető volt ez annak is, hogy egyikőnk sem rejtette véka alá, hogy mi a baja a másikkal. néha ordibálva (bár kulturált módon, mellőzve a menjapicsába és a bazmeg kifejezéseket) mondtuk egymásnak a vélt és valós sérelmeket, és én talán még soha, senki miatt és mellett nem sírtam annyit mint itt és akkor. felszínre került minden probléma, és magunk között tudtuk megoldani. és meg tudtuk oldani, és azt hiszem az az időszak volt a mi próbatételünk. tény, hogy azóta is ez a "taktikánk", a nem akarom megbántani és a rossz napja van szegénynek nálunk nem opció. ha valami nem tetszik, azt itt és most vágjuk egymás szemébe, és (számunkra) ez sokkal kifizetődőbb, mint másokkal kitárgyalni a saját nyűgjeinket.

ez a sok együtt élős tapasztalás tulajdonképpen engem arra a gondolatra vezetett, hogy szerintem bárkivel lehet együtt élni, főleg ha muszáj - és nem átallom kijelenteni, hogy én tudnék is. ha valami nem tetszik, akkor és ott megmondom, hiszen a saját életem, kényelmem is múlik rajta, hogy várhatom hogy jobb legyen, ha nem teszek érte még annyit sem, hogy kiálljak saját magamért?

hogy hogy jön képbe az utazás? utazás közben sok hasonló tapasztalás történik. a vonaton, buszon vagy repülőn mások mellé ülünk, akik hangosak, rágóznak, nem férnek el, izzadnak, dumálnak pedig a fene se kíváncsi a történetükre. tekintve, hogy ha valahová utazunk, a "célban" töltött idő több ideig tart és több élménnyel társul, mint maga az odajutás, tehát tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mi történik közben, ha a végeredmény jó. így működik az életben is.

az utazás másik fele, amikor az ember olyan országokba, olyan közösségekbe jut el (a magam nevében beszélhetek pl Dél-Olaszországról vagy Boszniáról), sőt olyan sorsokat ismer meg, ahol tudjuk, hogy az ott élők min mentek, mehettek keresztül (háború, éhezés, sínylődés az alvilág miatt, szegénység bármilyen okokból, kizsigerelés, és a többi), mégis mosolyogva tudnak örülni a mának, a napsütésnek, a zenének, a finom falatoknak, és igazi, szívből jövő vendégszeretet van bennük - ezek az emberek megtanítanak arra, hogy a mi nehézségeink porszemnyinek sem tűnnek az ő problémáikhoz képest, tehát ugyanezt tudjuk (vagy kellene tudnunk) produkálni.

tánc és szerepcsere

egy ideje már fogalmazódnak a fejemben ezek a gondolatok, de még nem jutottam odáig, hogy bejegyzéssé szerkesszem - most talán sikerülni fog.

arról már írtam korábban is, hogy az ovisok milyen táncos lábúak (mint az anyjuk, hihi), és van is kedvük ahhoz, hogy a kedvből tudást faragjanak (reményeim szerint teret adva a bontakozó tehetségüknek is). az oviban kétféle tánc is van, mint külön foglalkozás: az egyik inkább csak lányoknak, koreográfiára betanult zenés dolog, megnéztük, aranyosak voltak a kicsik, de sem Milánnak, sem Szofinak nem tetszett igazán, aminek kicsit örültem is, mert nekem sem annyira, egyrészt az oktató miatt (nem pedagógus, és ez érezhető is volt), másrészt pedig azért, mert egyénileg kell egy csoportos mozgásformát követni, nem pedig egymással táncolni, holott az én fejemben az a kép rajzolódott ki, hogy a zene és a tánc szeretete az egymással való fizikai kapcsolatukat is finomítani fogja, megtanítva őket arra, hogy nem a rúg-csíp-karmol-harap a fő, ha egymáshoz érnek. :D szerencsénk volt a másik tánccal, mert az viszont pont ilyen: egymás kezét fogva, néha kettesével, néha körben, de mindenképp együtt, egymástól függve táncolnak, népzenére, énekelve. pont olyan, amilyet elképzeltem, és nekik is volt hozzá kedvük, az első órán ugyan még nem vettek részt, de együtt néztük végig, és utána lelkesen battyogtunk hazafelé.

a következő táncórára már együtt mentek volna. ez úgy néz ki, hogy az ovi tornatermében tartják délután 4-től, és a tánctanárnéni (aki egyébként óvónő egy másik oviban) körbemegy a csoportokba és összeszedi a gyerekeket, és oda kell értük menni amikor véget ér a móka. amikor mentem értük, szinte biztos voltam abban, hogy Milán ott ugrándozik majd, Szofinyuszi pedig be sem ment, mivel általában inkább Milán lábában van benne a táncolhatnék (minden pénteki táncom után meg kell mutatni hogy mit tanultam, és nagyon jól leutánozza, mindemellett szuper ritmusérzéke van!), bár Szofi pedig nyuszi, mégis valahogy bevállalósabb és jobb szereplő. nagy meglepetésemre viszont, amikor odaértem, csak Szofi volt bent a teremben, nagyon ügyesen táncolt, Milán pedig nem mert bemenni, azt mondta nem akar táncolni mégsem, legközelebb sem, így a csoportjában maradt. Szofi olyan lelkes volt, nagyon tetszett neki, és napokon keresztül áradozott arról, hogy mi mindent tanultak, elsőre megjegyzett minden éneket és forgást, játékot, addig-addig, míg egy hét alatt megtanított Milánnak mindent ami csak ráragadt, és kedve támadt a folytatáshoz. eljött a következő heti móka,  amikor a tanárnéni körbejárt, Szofi lelkesen ment (persze pörgős szoknyában akart menni, merthogy olyan van a N. néninek is :D), Milán pedig annyira nem, hogy még majdnem el is sírta magát. :-o aztán végül N. néni csak rábeszélte, hogy nem kell táncolnia, csak üljön a padon, és nézze ahogy Szofi táncol, ezzel meggyőzte, végül 5 perc sem kellett és beállt ő is. mire odaértem értük, az ajtó résnyire nyitva volt, és az volt a feladat, hogy N. néni furulyázott egy dallamot, ki kellett találni és elénekelni hogy mi az, na hát Milán találta ki és el is énekelte ott, mindenki előtt. :-o csak megjött a bátorsága... azóta együtt ropják itthon is. :)

a szerepcsere egyébként azért van a címben, mert olyan helyzet állt elő, amire nem számítottam. mindig azt gondoltam, hogy Milán a nagy tesó, Milán a fiú, és majd ő vezeti be Szofit az óvodás lét rejtelmeibe és izgalmaiba, de nem így van. volt sok játék, amit Milán tavaly nem mert csinálni (pl a nagy trambulint soha nem próbálta ki), Szofi viszont bevállalósabb, és ő simán ment, így már Milán is utána. Szofi sokkal könnyebben teremt kapcsolatot, és elmondható, hogy igazi kis barátai Milánnak idén lettek, Szofi csoportjából, mivel az udvaron MINDIG keresi Szofi társaságát, hozzájuk csapódik, nem a saját csoporttársaihoz. tulajdonképpen valami olyan helyzet állt elő, mintha Szofi lenne Milán nővére, ami valahol jó is, mert sok szempontból közelebb is kerültek egymáshoz, viszont ennek hátulütője is van... na de ez egy következő bejegyzés lesz.

milyen igaz!

"Minden csapást az alapján ítélj meg, hogy öt év múlva számítani fog-e."

mi lesz a nyereménnyel?

az utóbbi időben áttértünk az sms-ben való lottózásra (tudom, hülyék adója), én szoktam elküldeni az apukámnak köszönhetően már 33 éve fix számokat..az elmúlt hétvégén nyertünk is vele, de nem tudtuk, hogy ilyenkor hogyan tovább, mire jött egy sms. 
én: jaj, küldtek sms-t hogy mit kell csinálni!
A.: mit?
én: meg kell adni a bankszámlaszámot, oda utalják a lét.
A.: kiét?
én: hát az enyémet, nyilván. :)))
A.: na marha jó.
én: most mit vagy úgy oda? így legalább meglepi lesz a kubai repjegy a karácsonyfa alatt. (aha ezereccá' forintból). :D

2012. november 12., hétfő

telepátia :)

elérkezett a fél4, amikor ébresztenem kellene Konit, hogy indulunk a nagyokért az oviba. már háromszor is bementem, de annyira édesen szuszmákolt, hogy nem volt szívem felkelteni, úgy jöttem ki, hogy na még 5 perc, na még 5 perc... erre megcsörren a telefon, Anyu hív, hogy korábban végzett, elmegy a nagyokért, ne ébresszem fel a KisBöbőt. ééééédes kis szuszmákcsomag. :)))


feladatok

hiszek abban, hogy életünk során feladataink vannak. nemcsak egy életfeladatunk, amit az adott életünkben meg kell oldanunk, hanem feladatok sorozata, amiket az életutunk során meg kell oldanunk. ha az életben többször érezzük azt, hogy ugyanolyan (vagy nagyon hasonló) buktatók, emberek, események követik egymást, akkor abból tudhatjuk, hogy az előző ilyet nem megfelelően oldottuk meg. ilyenkor elgondolkodhatunk azon, hogy mit csináltunk rosszul, illetve azon, hogy vajon mi lehet a feladat ezzel? ha 2-3 alkalom után is még jön egy következő, akkor az már mindenképp tanulság, hogy az előző megoldások csak látszólag voltak jók. van aki egész életében ugyanazt a leckét magolja, van aki hamar meg tudja oldani, és kap egy következőt. biztosan sokan vannak olyanok, akik szerint szívás az élet, ez a bejegyzés meg úgy hülyeség, ahogy van. az viszont egészen biztos, hogy minél több feladatot sikerül jól megoldanunk, annál teljesebb és elégedettebb életet élhetünk, annál jobban fogjuk érezni magunkat a bőrünkben. 

napi friss a facebookról :)


vissza a kerékvágásba

az mondjuk a múlt héten is úgy volt, hogy A. a hajnali Koni-kaja után ébredt, és ágyba hozván a fahéjas kapucsínómat el is viharzott, de ezt követően lassan indult be a napunk, az erőteljes takonykór miatt ugye nem oviztunk, így nem kellett sietni semmivel sehová.

a nagyok immár oviban, és ahogy az lenni szokott egy-egy kisebb szünet után, reggel lelkesen készülődtek, és maguknak választották a ruhát. most már Milán is válogat ám: nem akar tréningnadrágban menni (a fiúk általában abban vannak az oviban), neki "elmenősgatya" kell... hát hiába, ha Szofin nagyrészt szoknya van, akkor neki is csini ruha dukál. készülődés közben persze verseny is van ilyenkor, hogy ki készül el előbb, ki veszi fel előbb a csizmát/kabátot, ki ér oda előbb a kapuhoz és így tovább, ma Milán nyert. :)

én pedig élvezem, hogy hétalvó csöppöm félórája be is ájult, így nekiveselkedhetek a takarításnak. na nem mintha valami pedáns háziasszony lennék, de hosszú volt ez az elmúlt kb másfél hét, és nem volt olyan nap, hogy ne esett volna le kaja, ne löttyent volna ki valami innivaló, vagy borult volna egyenesen végig a nappalin/konyhán egy egész pohár mézes tea, és persze mindig mindent csak kutyafuttában csináltam, hogy velük is lehessek, vagy együtt csináltuk ugye, de az meg azért nem olyan. szóval hurrá, enyém a pálya, mire megérkezik a mai kávépartnerem, az alsó szintet rendbe szeretném vágni, csillogni villogni fog, de legalábbis ragacsmentes lesz. :)

/mondjátok, hogy nemcsak én vagyok olyan hibbant, hogy néha élvezem a házimunkát/

2012. november 11., vasárnap

querer

azt tudtátok, hogy a spanyolok ugyanazak a szóvak fejezi ki azt hogy szeretni, és azt, hogy akarni? nekem tetszik ez a hozzáállás. :)

elaludt a pék(né)

annyira jól aludtam éjjel (hajnalban), szerencsére a torokfájásom is elmúlt, már csak az orromból dől a cucc, de rendesen. kiscsaládnak megígértem, hogy a múltkori nagy sikerre való tekintettel friss kifli lesz reggelire. gondoltam, hogy Koni úgyis ébred reggel negyed 6-körül, így már 6kor vígan lehet tésztát dagasztani. így is történt - majdnem. Koni-kaja után ugyanis visszadőltem "csakmégnegyedórát" alapon az ágyba, és negyed 8-kor keltem. tehát fél10-re lett reggeli, de betegre zabáltuk magunkat - erre sajnos nincs jobb szó, de szebb sem. 

ebéd sült libacomb lesz, párolt káposzta, hagymás tört krumpli... aah, jön a tél. ha így folytatjuk, karácsonyra vágósúlyban leszünk. családilag. 

lovelife

én: én hiszek abban, hogy egyszer majd ... .
A.: én is hiszek benne. jobb hinni, mint remélni. nem? 

:))

2012. november 10., szombat

eeez hatalmas! :D (ismét a facebookról)


visszhang

bár a tegnap este zökkenőmentesre sikeredett, azért reggelre volt visszhangja a távollétemnek. Koni csak óriási mosolyokkal üdvözölt, rajta nem láttam hogy gondot okozott volna hogy nélkülem zajlott az esti ceremónia. na de a nagyok... 

a Nő: anya, szomorú voltam, mert hiányoztál!
a Férfi: nekem nem hiányoztál, én mérges voltam mert nem voltál itt! (később felszólított, hogy ne is mosolyogjak rá :D)

/beszélnek az érzéseikről, ezt úúgy szeretem!/

a kor nem számít

tegnap, amikor a Buena Vista koncerten felkonferálták a 82 éves Omara Portuondot, mint la diva, és la sexy, és Omara kijött, és úgy kezdett el énekelni hogy szerintem nem volt senki, akinek ne lett volna libabőrös a mindene, majd a következő számnál egy kézmozdulatára mindenki felállt és csípőt rázva tapsolt, az fogalmazódott meg bennem, hogy a kor nem számít. ha ő 82 évesen tud világot járni, énekelni, táncolni, és többezer embert táncra késztetni, maximális életkedvvel, humorral megáldva, akkor mindegy hogy az ember hány éves, erre képes kell hogy legyen. magunk között mondva a "néni" jelző, amit bár egyszer vagy kétszer alkalmaztunk őt említve, a legkevésbé sem illik rá. 

fantasztikus este volt, ismét egy falat kubával lettünk gazdagabbak.

a közreműködésért hála és köszönet Szurcsinak, A.-nak, a három tündérbogyó gyerkőcömnek, Anyukámnak, valamint Öcsémnek és K-nak, akik zökkenőmentes estét produkáltak nélkülem is - hát hiába, ekkora családban nem árt a logisztikai szakirányú végzettség, ha el akarok jutni valahová. :D


2012. november 9., péntek

egyébként pedig nagy nap ez a mai (is)! :)


együtt vagy külön?

nehéz ám így, hogy három kis takonypóccal telik az egész nap. tulajdonképpen amellett hogy kicsit rossz is, hogy a nagyok általában az oviban töltik a nap nagy részét, és várom a hétvégéket amikor együtt kuckózik az egész család, megvan a ritmus, KisBöbövel a napi program is (séta az oviig, ott bandázás, rajongók meg minden, majd vissza), és hát az oviban a nagyok mégiscsak célirányosabban le vannak foglalva, mint ahogy azt én meg tudom oldani a napi teendők sokasága mellett.  az ilyen kuckózós napok pedig sokszor nehezen telnek, fogy az ő türelmük is, az enyémről nem is beszélve. 

ilyenkor, amikor ilyen sok nap telik el együtt, ráadásul itthon ülünk emiatt a fene kórság miatt, jóó sok dolgot ki kell találni, hogy ne menjenek egymás agyára (meg az enyémre sem). :D persze játék az élet, meg mesélünk, rajzolunk, vonatot építünk, gyöngyöt fűzünk, de azért ott a főzni, mosni és takarítani való, meg néha az én agyamnak sem ártana némi szünet. ilyenkor jön az, hogy be kell vonni őket. egyrészt szerencsére nagyon érdeklődők, másrészt kis kotnyelesek, így sok dolgot csinálunk együtt. együtt rakjuk be a mosnivalót (tök ügyesen válogatják már, és profin kezelik a mosógépet is!), együtt főzünk, adják a krumplit, hagymát, segítenek a habarásban, és szívesen letörölnek bármit ha arról van szó (mondjuk ez némi utómunkát is igényel). viszont az ilyen napokon, amiken előre látom hogy hosszú lesz, szívesen haladnék is, egyedül. felkeltem fél7-kor, lementem, és gondolkoztam hogy mibe kezdjek bele. a mosogatás még oké... de kellene ma sütni kenyeret, berakni a mosást, stb-stb... de akkor mit csinálnak ők egész nap? szóval hagytam a fenébe a mosogatáson kívül mindent, és várom hogy felébredjenek... a kenyérsütés most úgyis az új sláger, kimérnek, beleöntenek, liszteznek, gyúrnak, tán még meg is sértődnének, ha kimaradnának a buliból. szóval kicsit nehézkesebb, kicsit több kreativitást igényel, kicsit nagyobb energia befektetésével jár, de maradunk az együttnél. 

wow!

tegnap látogatottsági csúcsot döntött ez az új blogom. mi volt ilyen érdekes? :D

2012. november 8., csütörtök

facebookos szembejövős

"Ott ahol erős vagy, nem tudnak megbántani. A sérelmein csak a gyenge rágódik, ha erős vagy, odacsapsz, és nem is foglalkozol a megbocsátás gondolatával, hiszen aki bántott az saját szegénységi bizonyítványát és önértékelési problémáját tárta fel!

Ki is a gyenge? És kiről is szólnak a hallott vélemények????
Azt kérded: hogyan lehet megbocsátani? Gyakori kérdés, mert mindenkit sok sérelem ér, és ne
m jó magunkban hordozni a harag vagy a sérülés érzését. De tudnod kell, az ember negatív véleménye mindig a saját önértékelési zavarát tükrözi! Tehát az a gyenge aki bántó szavakkal vagy tettekkel próbálja lehúzni személyiséged! Ez csak a gyáva emberek trükkje.

Ha egy ilyen kérdést kapok, először megkérdem magamtól: én mit teszek ilyenkor?
Döbbenten tapasztaltam, hogy engem nem igazán ért sérelem, vagy csak nem vettem észre. Amikor szembesültem vele, akkor baj volt. Gyenge voltam. Sokat vizsgáltam ezt a kérdést, és rájöttem, hogy csakis ott lehetett megsérteni, ahol gyenge voltam. Ahol erős voltam, ott egyszerűen nem vettem észre. Nem volt mit megbocsátani.
Mások azt mondták: "Nem szép, amit összehordtak rólad! Csúnya dolog, amit tettek veled irigységből, rosszindulatból! Miért hagytad?! Miért tűrted, hogy tönkretegyék a hírnevedet, hogy megcsaljanak, elhagyjanak, becsapjanak?" 
Tűrtem? Nem, csupán megengedtem mindenkinek a saját bal lépéseit megtenni! Ez az Ő jellemüket igazolja, nem az én lelkem súlya ez a hazugság. A sérelem és a lelki bánat amit Ő okozott az nem az én karmám, hanem annak kell majd törlesztenie aki engem becsapott! Ha az én lelkem tiszta és mindig az igazat mondom, vállalom tetteim, nem kell elszámolnom a lelkiismeretemmel! Tehát a mások hazugsága nem fájt. Nem sérültem. A megbocsátás művészetét nem ismerem, mert még nem volt mit megbocsátanom. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de ez az igazság. Tudod, miért van így? Mert csak a gyenge sérül bennünk, az erős soha.
Más szóval: ott ahol erősek vagyunk, nem marad bennünk a megbántottság traumája. Tehát nincs mit megbocsátani. Ha tudsz, odacsapsz, ha nem, nem, de nem foglalkozol a megbocsátás gondolatával, mert hamar felejtesz - érzelmileg is. Vagyis erősnek kell lenned, és nem megbocsátónak, és akkor nem érhet bántás.
Nevetsz rajta. Föl sem veszed. Sajnálod azt, aki bántani akart. Ha megbántódsz, nem az a kérdésed, hogyan kell megbocsátanod, hanem az, hogy "Hol voltam gyenge, hogy megbánthattak?" Ezen a ponton dolgozni kell magadon. "Jó, hogy bántottak, legalább tudom, hol vagyok gyenge még!"
A megbocsátás elengedést jelent, de amíg gyenge vagy, nem tudsz elengedni semmit, mert gyógyulatlan seb van a sérelmed helyén, és fáj. Addig nem felejted el, amíg meg nem erősödsz.
A valódi önbizalom sérthetetlen. ;)"

/Gondolat/

bling-bling

azért azt a fene se hitte volna, hogy ennyire rá tudnak kattanni a gyöngyfűzésre. egy fél délután és egy fél délelőtt elég volt ahhoz, hogy az összes elszakadt és kallódó nyakláncból és karkötőből, innen-onnan teremtődött gyöngyökből új karkötőket alkossunk, a nagyoknak van már vagy 5-6 db fejenként. persze ment a vita, hogy kinek milyen jusson, ki mit mi után fűzzön, kiét vágjam-kössem előbb, de legalább nyugton ültek több mint egy órán át! :))

tízmilliószoros nap

tízmilliószoros nap ide vagy oda, azért az úgy nem működik, hogy be akarunk vonzani mindenféle jót, közben meg szart keverünk, hazudunk, sunyiskodunk és a másik háta mögött ténykedünk. így nem csoda, ha csak a szar jön.

mikor lesz nyár?

Milán: Anya, mikor lesz nyár?
én: hát sajnos még sokára, miért?
Milán: nem baj, azért én beteszem ezt a vizet a hűtőbe, hogy hideg legyen addigra.
én: kicsim, addigra sajnos meg is poshad, mert még soká lesz nyár, előtte karácsony lesz, aztán tavasz...
Milán: hát jó. akkor a radiátorra teszem.

(mondjuk nem csoda, hogy megzavarodott ettől az időjárástól, a lonc is elkezdett nyílni a kertben :D)

ajjaj...

engem is utolért a kórság, olyan fülbe nyilalló torokfájással ébredtem, hogy ihaj, reggel pedig A-tól búcsúzva vettem észre, hogy a hangom nem gyengén reszelős. nem éppen szexisen mély, hanem inkább amolyan Horváth Charlie-s, ami egy nőnek annyira nem áll jól. méz-méz-méz...

és tán ki kéne mondani valamit?

2012. november 7., szerda

indul a mandula

na igen, ha egyszer beindulok, akkor nehéz megállítani, és mivel némi kenyér és pár szem kifli maradt mára és holnap reggelire, ma nem kellett (volna) sütnöm. viszont annyi, de annyi jó receptet találtam az elmúlt pár nap alatt, hogy muszáj kipróbálnom mindet, tehát nincs vesztegetni való időm, pláne egy egész napom. :D

ma ismét Limara pékségének kínálatából választottam, annyi különbséggel hogy csak pár szem fahéjast csináltam, csokival töltöttem a nagy részét, mivel elég csokifaló családom van (ááá, énneeeem...). a csokikrémet úgy készítettem el, hogy fél zacskó csokipudingot 2 ek cukorral és 1ek cukrozatlan kakaóporral kevertem el, ehhez 2,5 deci tej kellett volna, de én csak alig 2 decivel főztem fel. a kihűlt pudingot egyharmad felhabosított, 1 ek cukorral elkevert vajjal kevertem össze. annyira jó brutál csokikrém lett belőle hogy ihaj, se nem pudingos, se nem vajas jellegű, ezt más sütikhez is használni fogom. 

íme a végeredmény:

wow! (69 :) )


napról napra...

napról napra azt hiszem, hogy jobb lesz, aztán persze rosszabb. tegnap, éppen amikor a kifliket formáztam (ejjh de jó lett, 16 kifliből 3 db árválkodik a kosárban, egyetlen kritika amiatt ért, hogy miért csak 3-at mertem köménymagosra csinálni :D), az egyik a takony miatt volt nyűg, mert nem tudott aludni, a másik lázas volt, a harmadik meg hasmenéssel szaladt a wc-re. az a szerencse, hogy Koni orrdugulásától való szenvedést kivéve alapvetően jókedvű a család, aktívak, csak hát sok ez a bezártság nekem is, nekik is, és néha egymás agyára megyünk: én a türelmetlenségemmel, ők az energia-túltengéstől, és nem értik, hogy miért nem lehet kimenni meg oviba menni, ők nem érzik magukat betegnek. én sem érzem őket annak, de a 39,4 fokos láz és a brutálisan sűrű zöld takony nem éppen az egészség jelei. szóval itthon maradnak egész héten, egyrészt mert az oviban igen ferde szemmel néznének ránk, hiába érzik jól magukat, ez a zöld cucc bizony esélyes hogy fertőz (nem véletlen van ez a körforgásos hullámvasút náluk). 

egyébként pedig a tegnapi volt az a nap is, amikor szintén kifliformázás közben rájöttem valamire, amit régóta sejtettem (egy barátnőmmel kapcsolatos dolog), és nagyon-nagyon felhúztam magam, egyszerűen nem tudom elviselni a másik háta mögött való kibeszélést, főleg ha hazugságokról van szó, és kb ugyanekkor történt az is, amikor A. azt mondta, nem tudja mikor ér haza este (végül 9-re futott be, farkas éhesen. lehet ezért fogyott annyi kifli? :D). 

szóval bízom abban, hogy ha már a mindenféle bolygóállásoknak köszönhetően most valami nagy lehetőségek állnak előttünk, akkor ez a kórság, a barátnő-ügy, a mosogatógép tönkremenetele, A. késői hazaérkezése mind csak olyan dolgok, amik után könnyebb lesz kiteljesedni, tanulni, felemelkedni vagymi, de ha nem is lesz semmi, majd a pékáruk előállítását annak tekintem. 

2012. november 6., kedd

"Ne azt nézd, hanem a szemeit! Csakis a szemeit!"

van aki szeret elmélázni Müller Péter gondolatain, van aki nem. én az előző csoportba tartozom, és nagyon fontosnak-hasznosnak ítéltem meg a ma "szembe jövő" cikket.

baci ping-pong

akinek egynél több gyermeke van, nyilván tudja mire gondolok. hajdanában, amikor csak ábrándoztunk nagycsaládról, olvastam egy sokgyermekes anyuka blog bejegyzését, ami szerint ritka kincs az, amikor a család minden tagja, de tényleg mindenki, több napon keresztül makk egészséges, még orrfolyás sincs. na hát ezt most én is értékelném, mivel tulajdonképpen 1 hónapja megy az orrfolyatás-köhögés, és ahogy az egyiknél elmúlik, a másiknál kezdődik. tegnap nagyon úgy tűnt, hogy mára oviképes lesz a két nagy, erre ma reggelre Milán nagyon nem tetszett nekem, úgyhogy gondoltam maradjanak még itthon biztos ami biztos, és délelőtt 10-re már be is lázasodott, egészen 39,4-ig ment fel a hője. csak remélem, hogy ez most nem száll vissza a csajokra, de hát azt mégsem lehet megtiltani hogy együtt játszanak... 

mindenesetre gyógyteával, a láz elsősorban természetes csillapításával (borogatás, hűvös fürdő) próbáljuk rendezni a dolgokat, bízva abban hogy most már tényleg csak 1-2 nap van hátra ebből a kórságból. Szofi holnap már tuti ovizni fog, remélhetőleg ennek köszönhetően Milán is megül egy helyben, és megpróbál nyugton maradva gyógyulgatni, mert ha együtt vannak, ez képtelen kérés lenne. mondjuk a közérzetükkel nincs gond, úgyhogy nagy baj nincs.

2012. november 5., hétfő

anyapék akcióban! :)

ma Limara-féle sörös kenyér készült, az eredeti recept szerint, illetve annyi eltéréssel, hogy cseréptálban készítettem: tehát dagasztás-kelesztés-formázás után a sütőpapírral bélelt cseréptálba tettem a kenyeret, a tetejét beáztattam amíg duplájára kelt (kb 3/4 óra!), majd cseréptál tetejéből víz ki, kenyérre ráfordít, és be a hideg sütőbe, 220 fokra állítottam. eredetileg 50 perc sütés kellett volna neki, hát én hagytam vagy egy órát, de még mindig nem találtam késznek, így tető nélkül még bő negyedórát hagytam, hogy szépen megpiruljon a teteje. a sütőből kivéve azonnal rácsra tettem hűlni, és lespricceltem hideg vízzel, kicsit cserepesedett ugyan a teteje de szerintem jobbat kellett volna. egy szó mint száz, A., Milán és Szofi több mint a felét megették... :D

 

váltófürdő?

komolyan mondom úgy érzem magam (magunkat), mintha valami bőrfeszesítő kúrán lennénk: egyik nap 0 fok, másik nap 20. de tényleg. ennek hála, a pénteki temetőlátogatásra a tőlünk 30 km-re lévő városba simán elindultunk sapka-sál nélkül, ott csontig hatoló hideg szél fújt, a gyerekek ismét jól megfáztak (ma még itthon, de már túl jól vannak...), tegnap pedig átszaladtam anyuhoz este fél9-körül, és kint jöttem rá hogy bakker, nem vettem fel pulcsit, pólóban vagyok, és még csak hűvös sincs. :-o nemazé, én simán el tudnám viselni ha ez lenne a normális novemberben, a leanderek is élvezik hogy még kint lehetnek, de ez az egyik nap fagypont, másik nap nyárelő elég érdekes.

azért is fontos a siker...

azért is fontos a sikerélmény, mert utána sokkal könnyebb elviselni a kudarcot, könnyebb túllendülni rajta, és újult erővel újra belekezdeni a feladatba.

(értsd: a múltkori kenyér és a császár zsemle igen jól sikerült, de a mai kiflim pocsék lett. most kenyeret raktam be, hátha ... valamit enni kell a családnak! :D)

2012. november 2., péntek

az első kenyerem

igaz, hogy tartózkodom a fehér kenyértől, de az is tény, hogy nem tudok neki ellenállni. igazán jó kenyeret viszont nagyon régen ettem, főleg hogy frissen, melegen, ropogós héjú korában még jók a környéken kaphatók is, csak aztán mindegyikkel van valami gond. a vacak hangulatomon pedig, amilyen tegnap is volt, általában úgy tudok segíteni, hogy alkotok valami fenomenálisat a konyhában - legalábbis úgy indulok neki, hogy fenomenális lesz, aztán annyira sikerül beleadni szívem-lelkem, hogy tényleg sikerül, ezáltal a lelkem is helyrerázódik, főleg látva a család örömét.

számomra a kenyérsütés a sütögetés csúcsa (haha, a piskótát meg mindig elbénázom, na mindegy...), szóval épp ideje volt nekifogni. és tádááááámmm:


na hát nem tudtam ellenállni és toltam egy szeletet uzsira, egyszerűen muszáj volt. legfőbb kritikusaim (A. és anyukám, akik nem szoktak agyon dicsérni, de most még ez is megtörtént, sőt!!!) teljesen odavoltak, a gyerekek pedig azt mondták hogy anyapék lettem. :D 

íme a recept:

hozzávalók:
2 dl víz
1 evőkanál cukor
1 kávéskanál só
25 dkg rétes liszt
25 dkg finom liszt
fél csomag élesztő (hagyományos, a lista elején szereplő cukorral és vízzel felfuttatva)
2 kisebb héjában főtt krumpli langyosra hűtve és összetörve
1 evőkanál olaj

elkészítés:
az alapanyagokat összegyúrjuk, alaposan dagasztjuk, majd 1 órán át langyos helyen kelesztjük. (ha van kenyérsütő gép, ami ezt a két fázist el tudja végezni helyettünk, akkor szerencsénk van). vigyázni vele, mert ennek aztán tényleg árt a huzat, vagy ha hűvös helyre kerül! amint ezzel megvagyunk, lisztezett deszkára borítjuk, kicsit átgyúrjuk, cipót formázunk belőle, sütőzacskóba tesszük, (viszonylag lágy a tészta, lehet a zacskóban még újra kell formázni kissé), vizes kézzel megsimogatjuk és késsel bevágjuk a tetejét. na hogy hogyan, ez kérdés, a képen látszik hogy nekem elég furán sikerült, ráadásul nem is ott nyílt szét a legjobban, ahol a legnagyobb vágás volt, mindegy. a sütőzacskót bekötjük, az egészet beáztatott cseréptálba tesszük, majd NEM ELŐMELEGÍTETT sütőbe toljuk, amit 190 fokra állítunk (nem légkeveréssel). bő 3/4 órán át kell sütni, amikor már jól néz ki a teteje, akkor lehet kivenni, kibontani, és rácson hagyni hűlni. fontos a rács, különben megszottyosodik az alja.

először csodálkoztam, hogy hogy lesz sütőzacskóban ropogós héjú kenyerem, de tényleg az lett, és tényleg isteni. sok sikert hozzá! :)

napsütötte, újra!

van az úgy, hogy arra eszmélek, hogy a családnak már három tagja is ébren van, a nap pedig besüt az ablakon. ebből tudom, hogy túl korán már nem lehet, és még félig csukott szemmel érzékelem, hogy mindenki jókedvű, és hogy a szokottnál is világosabb van - ez a nap már csak jól indulhat. a folytatás a már tizedik éve az éjjeliszekrényemre helyezett isteni fahéjas kapucsínóval lehet csak teljes, aztán emelkedett hangulatban tervezzük a napot.

reggeli, temetőlátogatások (amit mi talán egy kicsit másképp élünk meg, mint mások, de erről majd később...), családozás, és az első igazi, saját készítésű kenyér (mármint nem kenyérsütős, hanem tényleg igazi, sütőben sült!) elkészítése. kuckózós, de mégsem, meghitt, de nem szomorkás... ilyenkor át tudnám ölelni az egész világot. :) 

2012. november 1., csütörtök

van az úgy...

van az úgy, hogy az időjárás egyszerűen pocsék, és a hangulatom hűen tükrözi azt. ehhez még jön A. hasonló hangulata, Koni többszörébredős éjszakája, egy-két bonyodalom, rossz hír, az elmúlt napokban látszólag TELJESEN feleslegesen ellátott itthoni teendő, az épp tegnap (is) szép csillivillire pucevált üvegasztalra ömlött istenifinomnak tűnő kapucsínó, miután a mosogatógép is bemondja az unalmast, a hab a tortán mindehhez a menzesz, csak hogy ne legyen sablonos a sztori. délután kettőkor már azt hittem, hogy menten szívinfarktust kapok idegösszeroppanással kísérve, amikor megláttam hogy a nagyok nemhogy nem feküdtek le az ágyba, de még szét is túrták a miénket de úgy istenesen. ilyenkor érzem hogy igen, EZ A NAP SZAR! és ordítani egy nagyon-nagyot arra volt elég, hogy A. megkérdezze, hogy normális vagyok-e tulajdonképpen (nem, akkor tényleg nem éreztem magam annak), én pedig kimerülten és dühösen és fáradtan és kiábrándultan és szomorúan ésésés nem is tudom milyen hangulatban magamra csuktam az ajtót ötpercre, erőt gyűjtöttem, majd lementem és elpakoltam az ebéd utáni romokat, és elmosogattam, és átmentem anyuhoz tízpercre. évek óta nem éreztem ilyet, hogy ott találjak nyugalomra. tényleg nem. fura, de most nagyon-nagyon jólesett.

azóta már sokkal-sokkal jobb amúgy, de változatlanul fáradt vagyok.