2012. augusztus 31., péntek

holnapután


utasbiztosítás megkötve, vinnivalók összekészítve, már csak be kell táskázni, rendszerezni, aztán ma még egy kevés dolgot vásárolni, pénzt váltani, kocsit mosni és bepakolni, A-nak egy-két hivatalos dolgot elintézni - bár jelenleg is dolgozik, szóval lövésem nincs mit-mikor. holnap ebédre szeretnénk mindennel készen lenni, hogy délután már a pihenésé legyen a főszerep, vasárnap hajnal 2-körül pedig irány DÉL! hűűűű... hát hosszú volt ez a nyár így.

kedves ismerőseink egyébként olyannyira kedvet kaptak a mehetnékünktől, hogy a jövő évi nyaralásra már 4 baráti család jelentkezett, hogy velünk tartana. ezzel mondjuk egy a bökkenő: a 4 család 4 irányba menne, tehát nyernünk kellene a lottón, hogy minden igényt kielégíthessünk: így mehetnénk májusban Franciaországba vagy Németországba, júniusban Görögországba, szeptemberben Olaszországba és Horvátországba. szép kilátások... fel is adom a következő havi szelvényt, hátha, mert így sajnálatos módon erősen szelektálni kell, pedig becsszó, hogy szeretnénk kedvezni a barátoknak. tényleg.  :D

2012. augusztus 29., szerda

repül az idő, 4!


nem, most kivételesen nem arról szeretnék írni, hogy már csak 4 nap választ el az indulástól, hanem arról, hogy 4 hónapos lett a legkisebbünk. na innentől kezdve a bejegyzést védőnők és "kötődően nevelők" ne olvassák... :)

szóval írtam arról nemrégiben, hogy Konival problémás estéink vannak, ami odáig fajult, hogy másfél óránként ébredt éjjel enni, mi több, lakmározni (utána 1 perc alatt vissza is aludt), holott 2 hónaposan már prímán átaludta az éjszakákat, evés nélkül értendő, természetesen. szóval pár hete gondoltam egyet: akkor hozzátáplálás ON. az első falatot kétes arckifejezéssel fogadta, a második alkalommal viszont már úgy tolta befelé a barackot, mint anno Milán, öröm volt nézni, mára pedig már túl vagyunk az alma, barack, banán, répa, krumpli (és ezek variációi) témakörön, és elmondhatom, hogy abszolút nem válogatós. beálltunk az "éjjel már csak egyszer eszik" üzemmódra, és bár bőségesen van mit ennie ciciből is (reggel fél6, fél9, 11, -fél2-kor kanalazás van, 200gramm!!!- 2-kor ismét cici, majd fél6, fél8, fél10 és éjjel 2). minden alkalommal mindkét oldalamat behabzsolja, hát nekem még ennyit evő gyerekem sosem volt. tekintve, hogy minden esténk jóval kiegyensúlyozottabb, és az éjszakáink is sokkal pihentetőbbek, állítom hogy neki bizony szüksége volt a "szilárd" táplálékra már most... amúgy pedig úgy gondoltam akkor, hogy ha már akkora, mint egy 4-5 hónapos, és úgy is viselkedik, mint egy 4-5 hónapos, akkor ehet úgy és annyit, mint egy 4-5 hónapos és pont.

ja mert hogy a fordulás hasról hátra már megvolt az előző hófordulókor is, mostanra már gyönyörűen megvan a hátról oldalra félhold, körbe-körbe kúszik, néha tolat is, és csinál egy olyan akrobatikus mutatványt, amit a többiek azt hiszem nem: alkar támaszban lent van a felső teste, a fenekét felnyomja, de úgy, hogy csak a lábujjhegye van az ágyon... érdekes. pár napja nyúl a tárgyak után, megfogja a játékot, és egyre többet beszélgetünk, most már összetett mondatokat is mond. :D na jó ezt nyilván úgy kell érteni, hogy hosszan mondja a gügyögéseit, és ha leutánzom, válaszol! döbbenet.
továbbra is nagyon anyás egyébként, bár biztos hogy ebben annak is nagy szerepe van, hogy A.-nak rá jut sajnos a legkevesebb ideje, azért a nagyokat sokkal többször segített fürdetni, tornáztatni, és számtalanul aludtak rajta amikor csecsemők voltak, most pedig erre sajnos nincs idő, mert ha A. esetleg itthon is van, akkor is tesz-vesz és dolgozik, meg néha eszik és alszik, de eleve keveset van itthon.

a "kötődően nevelőket" pedig azért emeltem ki az elején, mert egyre több helyről olvasok "róluk", és néha nyílik a bicska a zsebemben (természetesen csak képletesen), de őszintén. eleve ez az elnevezés azt feltételezi, hogy aki nem úgy nevel mint ők (röviden és tömören: igény szerinti szoptatás akár óránként, vagy minden nyikk-re, együtt alvás, rengetegsok hordozás, stb), szóval aki nem így neveli a gyermekét, az nem fog kötődni a szülőhöz. namármost mi egy közösen kialakított napirendet követünk (szerintem kellenek a keretek, nagyobb biztonságot nyújtanak, mint a füttyentésre ugrás), és Koni pl sokkal nyugodtabban alszik a saját helyén, mint bárhol máshol. eleve olyan természet, hogy MINDEN érdekli, és nála talán a jó (és hosszú) alvás fontosabb, mint a jó (és sok :D) evés, valamint igen nagy a mozgásigénye. tehát ha rajtam alszik kendőben, akkor eleve nehezebben alszik el, mert mindig van valami néznivaló, ezáltal túlfárad, ezáltal nem alszik olyan jól, majd 1 óra múlva besokall, mert nyilván kevésbé tud mocorogni, mint egy ágyon, vagy babakocsiban, játszószőnyegen, stb. ezek mellett én nem gondolnám, hogy kevésbé kötődik: nem szokott sírni, nem hasfájós, de ha "rosszabb" napja van, egyszerűen felveszem, és azonnal megnyugszik.
a rosszabb nap alatt pedig azt értem, hogy nyilván valamelyest rá is hatnak a frontok, de mostanság más oka is volt a nyaffra, ugyanis jelentem: kibújt az alsó két foga, rekordot döntve ezzel a tesók között, szóval holnaptól kiflit is kaphat (nem). :D

a kötődő nevelésről (illetve az arról alkotott véleményemről) írok majd egy bejegyzést bővebben, mert most csak belecsipegettem a témába, nem ide passzol, és tudom hogy kapok majd érte, de nem szeretném a Konival kapcsolatos bejegyzéseket "ronda" kommentekkel tönkretenni. :)

fél, megint


azt hiszem nincs annál rosszabb dolog, mint amikor az ember fél valamitől, talán csak az, ha a gyermeke fél. erről írtam már korábban egy bejegyzést, de most újra aktuálissá vált.

Milánnál ez úgy működik, hogy először azt hiszem elmentek neki otthonról, aztán ha elkezdem komolyabban megfigyelni a viselkedését, rájövök, hogy igazából szorong. egészen konkrétan az első "tünet" az, hogy elkezd direkt rosszalkodni, ha rászólok hogy valamit ne, vagy ne úgy, vagy ne most, akkor csakazértis, és ha nyomatékosan közlöm hogy az előbb szóltam hogy ne, akkor valami embertelen mértékű düh lesz úrrá rajta. nem hagyományos hiszti ez, hanem lehet rajta látni hogy dühös, gondolom rám, a helyzetre, de látszik rajta, hogy az amiért rá lett szólva (pl ma, hogy nem eheti meg a tizenkettedik csokis kekszet) máskor nem vált ki ekkora haragot belőle, most viszont igen, sőt! amikor később átölelném, ellök magától, megbeszélném, közli hogy hagyjam békén. eltelik pár nap, majd kiderül, hogy most pl a nyaralástól fél: egy vulkán viszonylagos közelében leszünk, és ez tölti el félelemmel, pedig pár hónapja még nagyon érdeklődő volt és izgalmasnak találta. nos hát kibökte ugye, és most nem erőszakosan, de napi szinten beszélgetünk arról, hogy milyen egy vulkán, hogy működik, miért nem kell félni tőle, stb, ő pedig szépen teszi fel a kérdéseit: de mi van ha hangos lesz, mi van ha felrobban, mi van ha beleesünk, stb-stb, tehát megered a nyelve, ezzel együtt pedig csökken a szorongás, és néhány nap alatt visszakapom a már jól megszokott Muszutomat.

így belegondolva tulajdonképpen teljesen logikus a viselkedése: mivel én vagyok vele a nap 24 órájában, tőlem várja a védelmet, bátorítást, megnyugtatást. azért provokál, hogy foglalkozzam vele, ehelyett leszidom, korlátokat állítok fel (és ezzel együtt saját magunk közé is ugye), amiért ő joggal dühös: a szeretetemet, a közelségemet akarta kivívni, ehelyett még "el is taszítom" magamtól. amikor elcsitulnak a kedélyek, minden esetben megbeszéljük a dolgot: ő eztésezt csinálja, pedig tudja jól hogy nem szabad, átölelem, elmondom hogy szeretem, és hogy tudom hogy ő ügyes és okos, és meg tudja ezt jegyezni, tudja ő úgy és akkor csinálni, amikor azt lehet. na amikor épp valami szorongani valója van, akkor nem jön oda, hanem közli hogy hagyjam, és látom, hogy mind eközben majdhogynem el is sírja magát. :(  persze ilyenkor jön jól az arany középút, de erre is nagyon rá kell érezni: azért, mert fél bizonyos dolgoktól, még nem szabad "rosszalkodni", nekem pedig azért, mert sorozatosan minden hajam szála az égnek áll tőle, pont hogy nem keményebbnek, hanem befogadóbbnak kell lennem vele. aaah, nem egyszerű ám, de igyekszem.

2012. augusztus 28., kedd

gyermekben az álmaink


persze minden szülő álma, hogy a gyereke ilyenésolyan legyen, eztésezt csinálja, ilyen legyen a haja, az legyen a hobbija, ....-nak tanuljon, és a szerintünk ideálisnak tartott párt válassza majd magának, ha eljön az ideje. aztán jön a következő kör, amikor a szülő már az unokák nevelésébe szeretne belefolyni, mert "énisfelneveltemháromgyereket", ésatöbbi, na de ne szaladjunk ennyire előre.

tegnap volt Szofi első szülői értekezlete (amire majdnem elfelejtettem elmenni, de még időben kaptam észbe szerencsére). aaah igen, ez is eljött, hogy a nagylány óvodába megy. a mi ovinkban vegyes csoportok vannak, én nagy előnyét látom, sokat tanulnak a kicsik a nagyoktól (igaz hülyeséget is :D), szerintem nagyon jó húzóerő, nem utolsó sorban pedig életszerűbb, mint a 30 egykorú gyerek egy csoportban. Milán és Szofi viszont külön csoportban lesznek, én kértem így. egyrészt mert teljesen más a mentalitásuk, másrészt pedig Milán időnként szeret uralkodni Szofin, amit Szofi egy darabig tűr, de aztán besokall... lehet, hogy ez az oviban másképp lenne, de én szeretném, ha ott külön nevelődnének, egymástól függetlenül alakulna ki a baráti körük, és míg itthon megy köztük a versengés, az oviban ez ne kavarjon be nekik.

a szülőin egyébként ismét feltették az alapvető kérdéseket (amiket tavaly Milán első szülői értekezletén is): ugye minden óvodába érkező szobatiszta, fel-le tudja venni a cipőjét egyedül, tud-e önállóan enni és inni, és beszél-e, megérteti-e magát?

a következő napirendi pont a jelválasztás volt. igaz a kisasszonyt befenyítettem, hogy ha nem alszik rendesen délután, akkor krumpli lesz a jele, de aludt, és szempilláit rebegtetve úgy engedett utamra, hogy megkérdezte, hogy ugye akkor most nem krumpli, mert ő jobban szeretne szívecskét vagy felhőt. :)) no hát a felsorolásban ami nekem tetszett, volt cica és tulipán is, a cicára lecsaptam majdnem (merthogy CirmiCicának is hívjuk a nőcit), aztán a tulipánnál már tényleg vissza kellett fognom magam, ugyanis az én jelem is tulipán volt, és gondoltam igazán lehetne ebből tradíció. na de ha van szívecske jel, és Szofi márpedig mondta, hogy szívecske legyen vagy felhő,... szóval igen, megálljt parancsoltam magamnak, első lépéseként annak, hogy NE az én álmom valósuljon meg benne, hanem az ő választása érvényesüljön. lehet hogy ennek nincs akkora jelentősége, mint amekkorát én tulajdonítok neki, de az a fülig érő száj, és a nyakamba ugrás meggyőzött az igazamról. szóval Maci csoport, szívecske jel, szeptember 17-től. :))

a tisztasági csomagról és a többiről most nem ejtenék szót, a következő lényeges dolog (ami a bejegyzés bevezetéséhez szorosan kapcsolódik) a plusz foglalkozások. én amondó vagyok, hogy egy gyereknek igenis legyen gyerekkora, szabadsága, nem szeretnék rájuk tukmálni semmit, fölösleges millió meg mégegy külön foglalkozásra járatni, de amihez van kedvük/tehetségük, abban szeretném őket bátorítani, és kitartásra tanítani (ez nekem sajnos nem adatott meg). én mindig szerettem táncolni, és bíztam abban, hogy valamelyik gyerkőc majd örömét leli benne, és táncol, és én támogatni fogom abban, hogy ha ő ezt szeretné csinálni a jövőben (haha, igen, mert én ezt szerettem volna), akkor ezt csinálja. namármost felsoroltam Szofinak a lehetőségeket: foci, úszás, kézműves foglalkozás, kézilabda, ... khm... tánc... :D és majdnem könny szökött a szemembe, amikor rávágta, hogy a tánc az jó lesz, és szeretne. Milán felhívta a figyelmét arra, hogy de hát ott nem lesz ott az Ildikó néni (Milán óvónénije), de azt mondta Szofi hogy nem baj, ő akkor is szeretne. szóval mostantól kell észnél lenni, és megtalálni a határt az én vágyaim és az ő vágyai között... remélem sikerülni fog. és ennek ellenére (vagy talán éppen ezért?) lesz egy kis táncosom. :)

2012. augusztus 26., vasárnap

hosszú hétvége, ismét


mivel csütörtökön dokihoz kellett mennem, A. nem dolgozott délelőtt, így többé-kevésbé együtt töltöttük a napot. pénteken egésznapos vendégeink voltak, 2 anyukára 6 csemete jutott, mindemellett volt idő beszélgetni is (úgy értem sikerült hosszú, összetett mondatokat váltani egymással!), és A. hiába csak 8 óra körül ért haza, úgy elrepült a nap, hogy csuda. szombaton is dolgozott a családfő délelőtt, délután viszont vendégeink jöttek, ezúttal rokonok, vasárnap pedig délelőtt sok tennivaló, isteni finom ebéd, majd beájulós szieszta következett, így egészen olyan napokat éltünk, mintha hosszú hétvége lett volna megint. :D

dokiról (nőgyógyász): kontrollra kellett menni, és ezúttal nem volt más logisztika, mindannyian mentünk. minden okés volt, megbeszéltük, hogy csak 1 év múlva találkozunk ismét, és hogy ez milyen furcsa lesz. (azt azért hozzáfűzte, hogy jóból is megárt a sok :D). a rendelőből kifelé sétálva éreztem, hogy még hátra kell néznem valamiért: hát persze, ott állt, és fülig érő szájjal nézett minket. annyira jó érzés volt - és gondolom neki is. :))

a tegnapi vendégségről: sokkal többet kellene találkoznunk. nem tudom, hogy abból adódik-e hogy anyukám Ikrek jegyű, de a testvérével, aki Halak valahogy sokkal kötetlenebbül tudok beszélgetni a család dolgairól (itt most konkrétan a régmúltra gondolok, az ő fiatalkorukról, a nagyszüleink életének alakulásáról). persze nem ez volt az est lényege, és vallomással is tartozom: hosszú hónapk után megszegtem a saját szabályom, és szalonnasütéskor ZSÍRRAL LECSÖPÖGTETETT KENYERET toltam befelé, egy fej sült hagymával, a többit pedig már fel sem sorolom. :D

amúgy pedig megnyitott a sütibolt: pénteken szilvás lepény, szombaton almás pite, ma pedig tiramisu készült... egyikből sincs már túl sok. sőt. (ááá, nem édesszájú a családom, dehogy. :D)

2012. augusztus 23., csütörtök

kemény dió

az azért kemény dió, amikor bent ülsz a lakásban, épp arról beszélgetsz a gyermekeid apjával, hogy a gyerekek milyen csudajól eljátszanak kint, se veszekedés, se semmi, csak kacagás-nevetés. majd bejön az egyik pisilni, tetőtől talpig sárosan, és még akkor sem gyanús semmi, csak azt mondod, hogy úúú, akkor most vacsi ELŐTT lesz zuhanyzás, behívod a másikat is, ő is vetkőzzön, majd kinézel rendesen, és meglátod a romokat, és egy halkan kicsusszant baazmeeeg kíséretében azonnali és hatásos szankciót próbálsz kiagyalni a kint történtekért.

2012. augusztus 22., szerda

csillogó szemek

amikor egy hozzám közel álló ember csillogó szemekkel meséli az élményeit, annyira magával tud ragadni a hangulata, mintha én is részese lettem volna az elmesélt dolgoknak.

milyen kedves... :)


én: Milán, kérdezd már meg légyszi a Mamát, hogy kér-e kávét...
Milán: Mama, kérsz kávét?
Mama: igen, kérek.
Milán: akkor főzzél magadnak! (és nevetve hazaszalad)
:DD

valahova


sosem voltam annak a híve, hogy leültessem a gyerekeket a tv elé csak azért, hogy legyen egy (két, három) óra nyugtom, vagy hogy nyugodtan takaríthassak vagy tehessem a dolgom, vagy pihenjek, olvassak, stb. nyilván sokat számít az is, hogy mi magunk sem nagyon szoktunk a tévé előtt tespedni, igen ritka esték azok, amikor bekapcsoljuk és ott is ragadunk, mert éppen valami olyan film megy, ami érdekel, bár ilyen is csak télen fordul elő, ilyenkor van jobb dolgunk is.

talán ennek köszönhető az, hogy a gyerekek sem igazán szeretnek tévézni, illetve nem köti le őket (van néhány kivétel azért, pl a Vuk és a Kisvakond, ezek videokazettás szerzemények :)), nekik más program kell ahhoz, hogy lekössük őket. a vonatos játéknál én vagyok a kalauz, a festésnél én vázolom fel azt, amit aztán ők kiegészítenek, elvégre nekünk kell megtanítani azt, hogy ők hogyan játszanak, példát mutatva. igaz, néha baromi fárasztó tud lenni, és nem kevés elő- valamint utómunkálatot igényel a dolog, mármint az, hogy a nap nagy részében együtt csináljunk valamit, de haladjon a házimunka is, és mindezt úgy, hogy kapkodni se kelljen, mert azt talán mindennél jobban utálom.

szóval így alakult, ehhez még jönnek a kis csavargások, nagyobb utazások is, a gyerekekben pedig erre alakult ki az igény. a hosszú hétvége alatt egyrészt sok volt az itthoni tennivaló, másrészt A. a húzós napoknak-heteknek köszönhetően olyannyira fáradt volt, hogy a szombati repülőterezést és vendégeskedést leszámítva sehol nem voltunk, kedden pedig Milán már felszólított, hogy "Anya! menjünk már el valahova!' 2, azaz kettő nap telt el totális kimozdulás nélkül és a gyerek besokallt. azt hiszem rosszabb lesz mint mi, bár ez egy olyan dolog, amit egyáltalán nem bánok, csak remélem, hogy sikerül vele, velük lépést tartani. mondhatjuk azt is, hogy együk meg, amit főztünk, ugye.

nemrégiben olvastam egy fórumon, ahol az anyuka arról panaszkodott, hogy be vannak zárva, hozzáteszem egy gyönyörű helyen laknak, kertesházban. szóval a kert már unalmas, a környező utcák unalmasak, és nincs mit csinálni, pénz pedig nincs nyaralásra, strandra, stb. de hát bakker! lehet, hogy én magam már marhára unom a játszótéri padot meg az oda-vissza vezető utat, de a gyerekek nem! a gyerekek akár a századik alkalommal is új követ, növényt, felhőt, házat, kerítést, kutyát, macskát, hangyát, nénit, bácsit, postást, teherautót, fűnyírót fedeznek fel, ami egy felnőttnek lehet hogy baromi unalmas (bevallom, néha nekem is), de az ő világuk így nyílik ki, és ez kell hogy legyen a legfontosabb.

igen, néha nekem is erőt kell vennem magamon, hogy "menjünk már el valahova", és mondhatnám hogy de főzni kell, vagy de takarítani kell, vagy hogy ma meleg van, nincspénzünk, ottajátékod, nézztévét, menjkiakertbe, de azt hiszem ez a saját önzőségem lenne. az kell hogy legyen az első, hogy az ő világát (világukat), illetve az arra nyíló ajtót-ablakot minél szélesebbre tárjuk, függetlenül attól, hogy perpillanat van-e hozzá kedvünk vagy nincs. elvégre azért vagyunk a szüleik, hogy mi mutassuk meg nekik azt is, ami a kerítésen kívül van.

még mielőtt valaki szóvá tenné, hogy ismét egy szuperanya bejegyzés született: saját magamat megerősítendő írtam ezeket a sorokat, mert igen, néha én is baromira bele tudok fáradni a századik ugyanoda vezető útba, pedig nem szabad.