Nem kell, hogy mindig jolessen...

Mert "nem vagyok született éjjeli bagoly, sem született futó, sem született anya, sem született feleség, sem született konyhatündér. Hogy ezekben megfeleljek, esetleg jó legyek, bizony melóznom kell"

http://futasvelem.blogspot.hu/2013/08/mege-sikhogy-ne-mesikj-olafutas.html?m=1

Miutan egyutt sutottunk-foztunk a gyerekekkel, majd dinnyet ettunk a teraszon ugy, hogy folyt vegig az allunkon es a karunkon, vegul Szofi megkerdezte, hogy tudok-e ciganykerekezni, es meggyozott hogy de biztos nem felejtettem meg el, es sikerult is elkapraztatnom anelkul, hogy bajom esett volna, ismet kiengedett a fek. Na hat ilyen egyszeru ez. Jo a cikk egyebkent, minden tekintetben.

Kézifékkel

Olyan hangulatingadozásom van egy jó ideje, mint kismama koromban, de tényleg. Már kezdek a saját agyamra menni, főleg hogy ez azzal jár együtt, hogy amikor épp lent, akkor úgy telnek a napjaim, mintha be lenne húzva a kézifékem. Most még a sütésben sem tudom kiélni magam, mert tönkrement a sütőm, szóval legfeljebb valami olyat, amit serpenyőben lehet (gofrin és palacsintán élünk, na meg bóti kenyéren :-o). Nyilván égi jelként is megélhetném, hogy nem kéne annyi szénhidrát, na de legalább fél siker, hogy nem az van bennem, hogy "na még ez is". A futás kapcsán hol erőre kapok, hol kedvem szegi az, hogy nem megy úgy, ahogy tavaly ilyenkor, szóval hullámzó ez is. Van amikor extra lelkes vagyok szinte mindenre, van amikor még a különösen jó dolgokra sem, mintha valami láthatatlan dolog szívná le az energiáimat időről időre, aztán amikor abbahagyja, akkor haladok tovább. Két pofont ide, de gyorsan. :/

Napom

A mai napom olyan, hogy a masodik kavemat (aminek az elfogyasztasa altalaban 9 ora korul esedekes), reggel ota haromszor melegitettem ujra, vegul az iment ittam meg. Hidegen.

Kommentár nélkül ;-)

Kerek világ

Van-e annál nagyobb boldogság, mint amikor azzal szembesülsz, hogy úgy beszélhetsz a pároddal a legtitkosabb vágyaidról, hogy már előre biztos vagy abban, hogy nemcsak hogy KI MERED MONDANI azokat, de megértő fülekre, és segítő lélekre is találsz?

Szerelem az...

...amikor belenézel a szemébe és másképp dobog a szíved.

pár hónap, pár év, tíz év...

első tekintet, első randi, hevesség, vágyak, imádlak, utállak, hagyjálbékén, nemkellesz, kellesz, máskell, tűz, hagyjál, szerelem, hiány, féltékenység, utállak, mégsem, mégis... 

meghittség, közös tervek, tisztelet, mély beszélgetések, szüntelen vágy, megértés, közös küzdelmek, egymás segítése, nehéz, csiszolódás, megbékélés... megszokás?

fent. megértés legbelül, és annál is mélyebben. örökké? szüntelen. parázs, tűz. biztonság. egyetértés. tágra zárt szemek...MI.

Fussatok! :-)

1 év után végre, az igazi!

rettentő fontos hírt kell közölnöm: tegnap fodrászbarátnő segítségével megtaláltuk az új hajszínem - végre! a 10 éven át tartó nagyjából espresso színre hasonlító hajkoronám unalmassá kezdett válni, és bár sajnáltam megválni tőle, többen rábeszéltek a világosításra. a tavalyi másfél napig tartó színesfémkereskedőnés hajszín után egy éven át kerestük-kutattuk hogy mi lenne az igazi, és tegnap megleltük a megfelelő árnyalatot, igaz kétféléből keverve. tulajdonképpenl egy jóféle 15 éves kubai rumhoz tudnám hasonlítani (mi máshoz??) a hajam színét. mit is mondhatnék: csodás lett! fontos ez egy nő életében. :)))

Költözködés, az elszakadás második fázisa

Múltkor már írtam arról, hogy azt hiszem amikor egy baba megszületik, az elszakadás első fázisát éljük át, az első jó pár hétben vagy inkább hónapban: 9 hónapon át egy testben éltünk, majd végre a karunkban tarthatjuk, ami furcsamód mégis kicsi távolinak tűnik az előtte lévő időszakhoz képest. Eleinte még wc-re kimenni is furcsa úgy, hogy nem érezzük magunk mellett, majd (részemről) lelkiismeretfurdalás lebeg az emberben amikor először elmegy boltba a csemetéje nélkül (te jó ég, mit össze stresszeltem amikor a két hónapos Milánt először hagytam anyukámra, pedig csak egy órára szaladtunk el A-val a közeli hiperbe), majd jönnek az első külön programok: először valami sport-féle, majd esetleg 1-1 kávé barátnőkkel, de azért az ember igyekszik 99%-ban mindent gyermekestül megoldani, mert hát mégis... hát mindenhová csak nem lehet, és egyéni beállítottság kérdése, hogy mennyire akarunk/merünk elmenni gyerkőc nélkül, és hogy mennyi időre. Ha elmegyünk, kire marad a legdrágább kincsünk? Szabad estére törekedve az apjukkal valamelyik közeli hozzátartozónkra akire az életünket is rábíznánk és akikkel a gyerek(ek) is jól elvan? Vagy maradjon az apjukkal míg mi egy kicsit kiszellőztetjük a fejünket - és így apához is még közelebb kerülnek? 

Na hát nálunk az első külön program úgy alakult, hogy A-val mentünk el színházba, Milán talán féléves volt. Nem tudtam jól érezni magam, odaérkezésünkkor, a szünetben, és hazafelé jövet is telefonálgattam, hogy biztos, hogy minden rendben van-e, majd aztán jól meg is bántam az egészet, és bár nagyon jól éreztük magunkat, úgy éreztem, hogy ez még ráért volna. "Lepasszolni egy gyereket szűk fél év után, hogy legyen egy szabad párórám? ÉVEKRE köteleztem el magam, és ebből még egyetlenegy sem telt el - gondoltam magamban. Sok olyan dolog volt, amit pl A. csinált, de én értelemszerűen jó sokáig ki kellett hagyjak: mint például a motorozás. Hiába szerettem volna elmenni motoros túrára, az egyrészt mondjuk legalább fél nap, amikor nekem a gyerekekkel a helyem, meg hát azért az emberben (még ha nem is száguldozós fajta az ura, akkor is) benne van az, hogy amíg mondjuk szoptatok, sőt, amíg nem tud önállóan járni a gyerkőc, egy szimpla kéztörés is mekkora szívás lenne ha bekövetkezne, szóval jó néhány évre ki kellett hagynom a lelkemhez bár közelálló, de mégis nagyon kockázatos kikapcsolódást. 

Részemről a tánc-buli-barátok az, ami létszükséglet: na ez is felejtős volt úgy 2,5 évig, tulajdonképpen amíg Szofi 1 éves nem lett: amikor már nem volt rám szükség éjjel, az esti fürdetést-fektetést megcsináltam én, és utána kire másra, mint az apjukra hagyva az alvó csemetéket mentem, hogy jól érezzem magam, az első alkalommal izgatottan készülődve: smink, csinos ruha, és végre mint NŐ léptem ki az utcára, na akkor amikor megcsapott a végre egy kicsit én is magam lehetek érzés szele, jött a hátulról motoszkáló gondolat: nem érzik majd meg? Nem sírnak majd fel? Na hát remekül éreztem magam... kettős érzésekkel tértem haza az első ilyen kiruccanásról, és hamar nem is követte másik. Mondjuk azóta bele-belefér egy-egy ilyen, de szigorúan csak fektetés után szeretek elindulni, amikor már biztosan tudom hogy rendben vannak a gyerekek... nem mintha nem bíznék az apjukban, mert hát dehogynem, elbír ő (már) 3 manóval is, csak hát mégis, na.

Utaztam már kétszer is nélkülük: na az is fura volt még. A római utazáskor bár kevésbé "terhelt meg" lelkileg az, hogy itthon hagyom őket, és hogy nélkülem vannak, annál nagyobb fejtörést okozott az, hogy jajj, de jó lenne ha ilyet ők is ehetnének, de jó lenne, ha ezt ők is láthatnák, jaj az a kisfiú tiszta Milán gondolatok sora. De jó volt, élveztem, csak még egyszer nem biztos, hogy bevállalnék ilyet. 

Na de miért is kezdtem el írni ezt az egészet? Láthatatlan kötelék ez, amit nagyon lassan, óvatosan szabad (és persze kell) nyújtani, oldani. Ami a nagyoknál nehezebben ment, az Koninál jóval egyszerűbben: korábban került sor az első külön programra, bulira, utazásra is, a gyerkőcök pedig mindig csak és kizárólag A-val, hisz ő a másik felem, ki másnál is lehetnének jobb kezekben? Viszont amikor Szofi és Milán kicsik voltak, már az első pillanattól külön szobában aludtak, illetve az első pár hetükben én töltöttem az éjszakát az övékben, de aztán fokozatosan távolodva mindenki a saját helyén töltötte az éjszakát. Koninál más volt a helyzet: a házunk adottságából kifolyólag úgy volt ésszerű, hogy a tetőtérbe költözésünk után az elején még a mi szobánkban legyen az ágya, majd átköltözik a nagyokhoz ha egy kicsit nagyobb lesz. Gondoltunk már arra, hogy na majd karácsony-körül, de aztán egyikőnk sem feszegette a témát. Na akkor majd ha egy éves lesz... persze akkor sem került szóba. Most viszont nem is tudom miért, egyszer csak elkezdtem megcsinálni a helyét a nagyoknál, A. pedig szinte kérés nélkül áthozta az ágyat, mindenki örült és boldog volt, csak én néztem bambán: évek óta vágytam már egy csakminénk-csakhálószobára (a tetőtéri bővítés előtt a mi ágyunk a nappaliban volt), most itt van, és mégis olyan üres... 

kipateroltuk - gondolom néha, elég nagy már - így egy perc múlva... dolgozom még ezen. 

örökség

ma reggel a langyos baracklekvárt nyalogatva, friss, házi kenyérrel beletunkolva arra gondoltam, hogy milyen kivételes helyzetben vagyok én, hogy mindezt megtehetem. 

sokan odáig vannak a nagymama által főzött lekvárért, a Rózsi néni házi kenyeréért, de saját maguknak eszükbe sem jut, hogy ezt meg lehetne, vagy meg kellene tanulni ahhoz, hogy a miénk maradhasson, és hogy majd a mi gyerekeink és unokáink is úgy jöjjenek hozzánk, hogy na idén milyen lekvárt tettél el? mutasd, hadd kóstoljam csak meg? és hogy csinálod, hogy kell? többször mondták már nekem, hogy a 21. században lekvárt főzni hülyeség, a cukor és a gyümölcs drága, és különben is elmész a boltba és megveszed, ahogy a kenyeret is a péknél. na de aztán mégis sóvárogva emlékeznek a házi kenyérről és a lekvárról, ugye, de ezeket a fortélyokat első kézből megszerezni az igazán tuti tipp, az erre fordítható idő meg mint tudjuk, véges.

ne légy rest, csináld! mondjuk igaz, hogy mindennek van ára, ezeknek a dolgoknak többek között az, hogy nem számít, hogy mikor lesz vége a napnak (tegnap este fél10 után álltam neki a magozásnak egyébként), és nem számít hogy mikor kezdődne a következő (ma ráértem volna 7-kor kelni, de fél6kor nekiláttam a főzésnek), és van hogy a friss kenyér is kisül már reggelire. így lehet, hogy 3 gyerkőc és futás mellett a ribizli dzsem és a mentaszörp mellé felkerül a polcra a házi baracklekvár is, úgy, ahogy azt az anyukámtól tanultam meg főzni, és úgy, ahogy (remélem) a lányok is megcsinálják majd, ha eljön az ideje. mert azért bolti lekvárral a bukta, a palacsinta, a zserbó valljuk be, nem az igazi, ráadásul pontosan tudjuk, hogy mi van abban, amit mi magunk rakunk el: gyümölcs, cukor, és az ég világon semmi más. :)

aztán persze szembesülök azzal is, hogy sokszor amikor emlegetem, hogy én mennyire lusta vagyok, azt mondják, hogy teeeee? dehogy is! ne már! ... igazuk van. tényleg nem vagyok én olyan lusta. csak kényelmes. de az nagyon. szóval most viszlát számítógép és helló függőágy, mert mára mint aki jól végezte a dolgát, a sziesztaidőt bizony ott töltöm majd! :)

terápiás sütés?

Na igen, az bizony. Azt hiszem mindenkinek van valami olyan elfoglaltsága, amit terápiás céllal csinál, az Anyukámnál pl tuti a takarítás az: onnan tudom, hogy van valami baja, hogy ész nélkül súrolja a fürdőszobacsempét és/vagy a konyhát, pedig az elmúlt héten csinálta. Na, nálam a sütigyártás az a meditatív jellegű tevékenység, ami nemcsak kikapcsol és megnyugtat, de annyira szeretek dolgozni a (főleg kelt) tésztával, dagasztás közben taperolni, akár kóstolni, nézni elég ruganyos-e, kelés közben figyelni, ahogy púposodik, sütés közben figyelni, ahogy emelkedik, gömbölyödik és aranyszínűvé válik - valami csodálatos, nem beszélve arról a nem kevés dicséretről, amit kapok értük a családtól, na meg a kis kenyérsütős klubunkból a már ebben soktíz éve gyakorlott háziasszonyoktól. Összességében kenyeret és sütit sütni jó, mindig vegyül bele némi kreativitás: pl a sajtos bagett recept eredetileg vízzel való lekenést javasolt, de zsírral nekem jobban beválni látszik, az olasz kenyérhez nem kéne öreg tészta de én raktam bele, vagy egyszerűen a formázást csinálja az ember másképp, mint ami addig megszokott, mindig van 1-1 trükk, és két elvileg ugyanolyan kenyér sem lesz soha egyforma.

Büszke vagyok arra, hogy már több mint fél éve nem jártunk pékségben, mert bármi kell, megsütöm: kenyér, péksüti, hamburgerzsömle vagy akármi más, és arra is, hogy a 4 és 5 éves gyerkőceink már betéve tudják, miből is áll a majd' minden nap megsütött kenyér. Az egyikük morzsolja az élesztőt, a másikuk készíti a formát, hozzák az egyik, a másik vagy a harmadik fajta lisztet, és ők döntik el, kell-e rá szezám, keverik a tölteléket ha süteményt sütünk, szórják a meggyet (Milán közben eszi is), és amit azt hiszem tőlem tanultak volna, ha anno látják: kinyalni, lenyalni mindent, amin valami tetszetős, édes maradvány található. :)

Szóval valahogy ilyesmi volt a tegnapi terápiás jellegű sütés is, bár még soha nem voltam pszichológusnál, de valahogy ilyesminek képzelem: amíg a sajtoson dolgoztam, gondolkoztam, elmélkedtem, beleadtam minden vágyam és bánatom, dühöm és álmom, a meggyes már a gyerekek segítségével készült, és minden frissen illatozott, mire A. hazaért. együtt ültük körbe az asztalt, és átbeszéltünk minden fontos dolgot, és a mai nap már sokkal de sokkal derűsebben indult, mint ahogy arra tegnap még számítottam volna... így ma igazi örömsütés következhetett. :)

Pszichológia.

szösszenet a tegnap estéből...

- nézd, itt a kisfiam, novemberben született...
- itt pedig az én gyerekeim. 
- miért, hány van?
- 3. 
- HÁÁÁÁÁROM??? te mit csinálsz magaddal hogy közben meg így nézel ki?

hát ennél szebb bókot, komolyan... :D

Ajándékpéntek

A. nem dolgozott pénteken, ez a nap még 1-2 évvel (de talán pár hónappal) ezelőtt így nézett volna ki:

Ébredés az első ébredő gyermekkel együtt, de ha mégsem kel senki korán, akkor 6-kor. Olvasgatás ha egyedüli ébrenlévő vagyok, mesélés ha többen, reggeli készítése, mosás bekészîtése, ovis(ok) útnak indítása, megkérve A-t, hogy hazafelé álljon már meg a lángososnál reggeliért. Második kör kávéval reggeli, majd romeltakarítás és egyéb háziasszonyi teendők ellátása, ebéd, A. elugrasztása az ovis körre, szieszta. Fél4-re Szofi zsúrra hivatalos, A. elvisz, elvégre bő 2 km, 6-ra értünk jön, gyerekvacsi, tánc, alvás.

Ehhez képest ez tegnap a következőképp zajlott: 

Ébredés 6-körül, Koni ébresztésére. Elhatározás, hogy ebből milyen jó kis reggeli futás lehet ha most gyorsan csinálok egy kávét és eszem egy tál müzlit még időben, indulás előtt fél óráig legalább fél liter vizet is magamban tudva. Nagyok ébredése, ruháik kikészítése,  mosás indítása, majd indulás az oviba: ovis bringával, én mellette lassan kocogva (1km), ovitól saját tempóra váltva birtokba venni a tavakat. 5km futás után séta (sok volt benne a dimb-domb, ezt még szokni kell!), hazafelé lángos vásárlás, itthon a teraszon frappéval annak elfogyasztása. Na ekkor éreztem úgy, a családom itthon lévő tagjait és bimbókat hozó leandereket szemlélve, hogy ennél tökéletesebb reggelt nehéz lenne elképzelni (ok, a tenger...), na de félre az álmodozással, irány zuhanyozni! Később tenni és intéznivalók után séta az oviba, vissza tempósan haladva (2km), majd rövid szieszta után irány a zsúr Szofival, természetesen gyalog (2km). Haza már A.-val és autóval, Konifürdetés és altatás után Milánnal sietés a táncra (kivancsi volt milyen, tetszett neki!/oda vissza 2km séta), ott már azért éreztem hogy a teljes erőbedobás ezúttal mást jelent, este zuhany, ájulás. 

És mennyivel jobban érzem magam így?! Hejehuja! :-D

anyuci pici lánya

ez most jelen esetben én lennék. :)

ez is egy olyan bejegyzés, aminek lehet, hogy nem lesz se füle se farka, de jó ideje érlelődik bennem ez a sok gondolat, szóval leírom, aztán vagy lehet belőle okulni vagy nem, mindenesetre ez is én vagyok, és ez is egy olyan dolog, amit jó lenne elkerülni majd 30 év múlva a lányaim és magam viszonyát tekintve. előzményként elmondanám, hogy anyukámmal egy házban (de külön lakásban) élünk, ezért napi szinten megjelenik nálunk, ami persze nem gond, csak ... 

anyukám a klasszikus családkép híve, nő főz-mos-takarít és ...ja a férfi hátsóját is, mindemellett azt hiszem kissé túlzóan is rend- és tisztaságmániás. ez még nem is lenne gond, ha egyszer neki (NEKI!) így jó, meg nem akarom én kiteregetni az ő szennyesét (ami egyébként neki, a fentieket tekintve szerintem soha nincs), igazából az itt a lényeg, hogy körülbelül ebben a szellemben próbált nevelni engem is, de már tinédzserkorom hajnalán éreztem azt, hogy ez bizony nekem így, ebben a formában nem való. 

a klasszikus családkép még rendben (én magam is az erős, dolgos, néha asztalra csapós férfi - gyenge, rendes, serény háziasszony felállást részesítem előnyben), de nem olyan mértékben, ahogy ezt ő teszi. volt már példa arra, hogy tizennyolc éves koromban szakítani készültem életem (akkori) nagy szerelmével, kétéves kapcsolatból szerettem volna kikászálódni valahogy, még hamarjában Az Eljegyzés előtt, mire anyukám kétségbe esve kérdezte, hogy de ha ezt én megteszem, ő hogy menjen ki az utcára??? (két lábon? :)) na de volt az elmúlt sok-sok évben több ehhez hasonló sztori is, most azonban vegyük a jelent: tettem már említést arra, hogy én bizony egy hónapban egyszer bizony eljárok a férjem nélkül bulizni, sőt van, hogy reggel 5-re érek haza. ez A-t nem zavarja: neki azt hiszem elegendő az hogy 3 megetetett-lefürdetett-lefektetett gyermeket hagyok hátra magam mögött, és kellőképpen kitombolva-feltöltve magam térek haza akkor, amikor. édesanyámat viszont annál inkább: ő ezáltal veszélyeztetve érzi a házasságom (ezt így ki is mondja, sőt!! képes vitába bonyolódni velem emiatt). vagy ha pl A feszült, és napokon át modortalan, sőt mindenbe beleköt, akkor azt én szóvá is teszem: megértem hogy fáradt, stresszes a munka miatt, de én nem tudok béke-szigetét varázsolni az otthonunkból ha ő így viselkedik velem. persze anyukám szerint ilyet mondani nem lenne szabad, elvégre ő a férfi, én meg (csak??) nő vagyok... 

ugyanígy túlzónak tartom azt, hogy MINDIG tip-top rend legyen, ő ha nagytakarítás után vagyok is megjegyzi, hogy ez miért van itt, az mikor esett oda, és különben is ha már kitakarítottam, akkor azt vagy amazt is letörölhettem volna. egyrészt én úgy gondolom, hogy nem kell nekünk bemutatóterem-jellegű lakásban élnünk, másrészt mi ebben a házban (lakásban) ÉLÜNK, három gyerkőccel (és egy férjjel :D), és ennek bizony nyoma van. ha fent rakok rendet akkor addig lent lesz tornádó-utáni-látkép, ha lent takarítok akkor fent ugyanez, én meg bizony van hogy úgy teszem rendbe a dolgokat hogy "csak ott ahol a papok táncolnak" (na kinek a szófordulata ez? :D), és ettől bizony ídösanyám ha jól látom az arckifejezést, úgy legbelül kiborul... biztos gondolja, hogy dugába dőlt minden nevelési próbálkozása. ami még nem lenne gond, a nagyobb baj az, hogy még mindig nem adta fel! olyan szinten nem, hogy például reggelente, amikor átjön hozzánk, nem az az első kérdése hogy hogy aludtam, hanem az, hogy "na és ma mit csinálsz?", és megfigyeltem már, az olyan jellegű válaszaimra hogy ma csak olvasok, és átjön a barátnőm kávézni, szinte összerándul az arca. :D na de félre a tréfával, ennyire nem vagyok ám laza, főleg nem szemtelen... és itt van a lényeg.

hosszú évek kellettek ahhoz, hogy ezeket a dolgokat ne cseszegetésnek, szurkálódásnak éljem meg (bár néha még mindig itt tartok...), és ne szóljak vissza (bár néha még mindig visszaszólok). tény: ha tudom hogy van egy olyan nap, amikor ő egész nap itthon van és bármikor átjöhet, akkor van bennem egy belső feszültség (mint most), hogy ha egyszer csak belép az ajtón, és meglátja hogy én itt ülök a számítógép előtt, akkor mit fog szólni? mivel nem mosogattam el ebéd után, és a mosógép már fél órája lejárt és nincs kiteregetve. na az ilyen frusztrációkat kellene valahogy oldanom - tekintsük ezt egy feladatnak. mi a megoldás? persze mosogassak el és teregessek ki amint adott az első szabad perc, hogy ezt megtehetem... de miért? mert SZERINTE ez a jó? hogy konfliktust kerüljek? vagy mert szerintem így helyes? SZERINTEM jó a napnak az a ritmusa, ahogy én csinálom... elvégre senki nem fog mosogatni/teregetni helyettem, és becsszó, mire hazaér a család, mindig minden kész lesz. anyukám például addig, amíg nincs (akár minden nap!) porszívózva és felmosva az alsó szint, addig hihetetlen mértékű luxus a barátnős kávézás vagy egy könyv olvasása, és miért is nem csinálok valami finom süteményt, mire a zuram hazaér. megvan ez mind, hetente többször is, csak nem kényszeresen. 

vicc, hogy a buli a másik sarkalatos pont, amit nem bír ki megjegyzés nélkül... a legutóbbi alkalommal konkrétan kiosontam a kertkapun (azt hiszem nem vett észre), de volt már olyan is, amikor ugyan tudta hogy megyek, de örültem, hogy nem látja miben. MIÉRT?

miért frusztrál engem az, hogy "TE JÓ ÉG, ANYU MIT FOG SZÓLNI?" elvégre 34 éves vagyok, feleség és családanya, önálló élettel. miért nem tudom elengedni magam mellett az ő nevelési szándékát, és miért akar engem nevelni még a mai napig is? nyilvánvaló, hogy változni inkább én fogok (nekem kell), mert ritka az amikor az ember 50 felett megvilágosodik és másképp látja az életet. itt nekem nem szabadna görcsbe rándult gyomorral fogadnom őt, el kellene engednem a frusztrációt, amit okoz. hozzáteszem persze, hogy szeretem, és kötődöm hozzá, csak van bennem valami belső megfelelési kényszer, ami miatt nem tudom elengedni ezt a frusztrációt. és nem, nem szeretnék vele vitatkozni ezen. ő ilyen, nekem el kell fogadnom. csak magamban kellene valahogy szabadjára engednem azt az érzést, amikor belép az ajtón... (most :D)

a rendíthetetlen ólomkatona - avagy tunyaságom története

már múltkor, a tánc kapcsán gondoltam hogy írok erről egy szösszenetet, de azóta hosszabb bejegyzéssé gyűltek a gondolatok, mígnem a tegnapi futásom (hahaha) után végérvényesen úgy döntöttem, hogy megírásra érett minden agymenésem, ami ezzel kapcsolatos.

szóval a gondolatindító beszélgetés néhány héttel ezelőtt történt meg, amikor tánc után, beszélgetve az oktatóval kifejtettük azt, hogy vannak azok az emberek, akik már kicsi gyerekkoruk óta sportolnak, mozognak valamit, és vannak akik nem. ez elsősorban a szülő döntése: az ő feladata hogy a gyerekeibe a mozgás szeretetét és a kitartás képességét elültesse, hogy aztán ez a tudat és érzés gyarapodhasson benne tinédzser és felnőtt korára. mindez úgy került szóba, hogy az én anyukám a mai napig az efféle pénteki kikapcsolódásra, amikor latin zenére táncolva-rázva patakokban folyik rólam az izzadság, és többszáz kalóriát égetek el, hajlamos szeszélynek és szórakozásnak betudni ezt, mondhatni fölösleges pénz- és időkidobás, valamint hóbort. mindezt talán csak azért gondolja így, mert jól érzem magam tőle. 

gyerekkoromban több dologba belekezdtem: ha volt kedvem akkor röplabdázni jártam, de volt hogy táncra (13 évesen! :)), aztán aerobikra, de azt hiszem hogy az úszás maradt legtovább. ezt úgy kell elképzelni, hogy minden csak pár hónapig tartott, iskolai indíttatásra, de aztán amikor már mint különóra, máshová kellett volna menni ezért, abban nem támogattak, bennem meg eleve nem alakult ki az hogy nekem ez KELL, csak amolyan... amíg csináltam jó volt, aztán amikor nem akkor úgy is, majd jött más, csináltam azt pár hónapig, amíg volt kedvem, ennyi. az egyik nagy szívfájdalmam a tánc volt már akkor is, amit hiába mondtam a szüleimnek, hogy szeretnék, a "jó, de hova akarsz járni?", meg a "szerintem ez nem neked való, nem jó ez semmire" válaszokkal le is lettem szerelve, míg amire nagyobb lettem, és önállóan intézhettem volna, rá kellett jönnöm, hogy ahhoz amit én a tánccal szeretnék, már öreg vagyok - mert azért a versenytáncosok nem 16-18 évesen kezdenek hozzá a komoly táncikálásokhoz, ugye, úgyhogy sok-sok évi vágyakozás után kudarcba is fulladt a dolog. így hát ilyen maradtam: ha volt kedven mozogtam, ha nem volt akkor nem mozogtam, és hiába mondják hogy jajj hát 3 gyerekkel van azért gond, lehet szaladni utánuk, meg a házimunka, meg az ovi is 2 kilométer oda-vissza, ahová Konit is vagy cipelem vagy tolom, azért most télre megszületett bennem az elég sanyarú felismerés: hiába fogytam nyár óta 10 kilót, a fittségem botrányos szinten van. 

több találkozás (amolyan "szembejövés") vezetett el odáig, hogy nekem futnom kell. világ életemben utáltam futni, az a típus vagyok akinek 200 méter után szúr az oldala meg minden, hiába kezdtem már neki számtalanszor, az lett a vége hogy jobban utáltam mint előtte bármikor. ellenben, ahogy már múltkor is írtam, az unokatestvéremtől kezdve az 50+ éves nagybátyámon keresztül a rég nem látott (anno Gombóc becenévre hallgató) barátomig, sőt a szülész-nőgyógyászom a 24 órás múszakjai előtt vagy után is!!!  mindenki futkorászik, többen már 10-15 kilométeres távokat, és veszett jól néznek ki. nem feltétlen azért mert vékonyak, hanem hihetetlenül energikusak. na ezek a hozzáértők adtak nekem olyan edzéstervet, amit még én is meg tudok csinálni, most szinte napról napra jó tanácsokkal látnak el, biztatnak, aki tudja hogy melyik este milyen tervekkel indulok útnak edzés után rákérdez, hogy na mi volt, mennyi volt, hogy ment... hihetetlenül jó érzés! és az is, hogy míg az első alkalommal, tehát 1 héttel ezelőtt még az 1 percet is úgy futottam le, hogy azt hittem kiköpöm a tüdőm már a 40. másodpercnél, és nyögve-nyelősen caplattam végig 3 kilométert, most ugyanennyi idő alatt 4,5 kilométert sikerült magam alá gyűrnöm, és hozzáteszem, hogy a tegnapi este nagyon-nagyon nehéz volt, borzasztó nehezen küzdöttem magam végig, csak itthon ért a meglepetés, hogy megint nőtt a távolságom. csúcs!

szóval itt állok lassan 34 évesen, háromgyermekes anyukaként. mondták már, hogy mit akarsz, 3 gyerek után hogy akarnál kinézni, de hiszem azt, hogy a kor és a gyerekek száma nem indok, csak kifogás. mondhatnám most is, hogy de mikor, meg hogy na estére én már ugyan nem, örülök hogy élek még 7-kor, nemhogy futkorásszak - és bevallom őszintén, hogy eddig ez volt, mert kifogást mindig könnyebb találni, ha egyszerűen soha nem volt az életem része az, hogy mozogjak, tehát soha nem volt fontos.. és ezt bánom. és hiszem, hogy nem késő ezen változtatni, és bár néha úgy érzem hogy a végkimerülés határán vagyok, mégis sokkal energikusabb vagyok a hazaérkezéskor, mint induláskor. mindemellett határozott célunk az (és ezért teszünk is!), hogy a gyerekeknek már ne legyen ezzel gondjuk: Milánnak az úszás, Szofinak a tánc (külön öröm hogy az ő választásuk volt!) ami örömet okoz, és támogatni szeretnénk őket abban, hogy kitartsanak mellette akkor is, ha időnként megunják, vagy egyszerűen elmegy  a kedvük tőle. erőltetni semmit nem szabad, de hát minden téren létezik holtpont, amin át kell lendülni valahogy. ilyen lesz az én első 5 kilométerem. :)

Nem én...

Fene se hitte volna, hogy így rá tudok kattanni egy kütyüre. :-)

Cruel Intentions ending

hiszem, hogy nincsenek véletlenek, és azt is, hogy a dolgoknak jelentésük van.

az Út

no hát nem tartott sokáig a tegnapelőtt ajándékba kapott könyv: ma délutánra ki is végeztem, már ami a könyv lapjain szereplő betűk elolvasását illeti. egyszerűen letehetetlen volt, és annyi, de annyi gondolatot indított el bennem, hogy megszámolni lehetetlen lenne. az első persze az volt (mi más), hogy ezt én is akarom. én is végig akarom járni azt az utat, nekem is kell hogy legyen Caminom. a dolog persze messze nem ilyen egyszerű, és itt nem is (csak) kalandvágyról van szó. 

tegnap este, amikor már nem akartam tovább olvasni (nem akartam lámpát égetni amikor már mindenki más alszik), a gondolataim a saját utam körül kezdtek zizegni. arra gondoltam, hogy nem feltétlen kell ehhez kifejezetten Szent Jakab útja, hanem talán elsősorban a belső hang útjára kell rátalálni. voltam már így (és biztosan leszek is még): tudom hogy ide vagy oda el kell mennem. nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de tudom, érzem hogy valami keresnivalóm van ott, és furcsa módon ezek a helyek nem úgy élnek bennem, ahogy egy elkövetkezendő nyaralás utáni vágy, hanem a türelemmel karöltve, bizonyosságban gondolva rá ébredezik a fejemben a gondolat: egyszerűen tudom, hogy majd valamikor, ha eljön az ideje, ott leszek (vagy leszünk, természetesen). 

aztán elgondolkoztam azon is, hogy ugyanilyen alapon amikor van egy-egy furcsa álom, vagy megérzés (ráérzés), akkor az sohasem véletlen. mindennek van oka, de felfoghatjuk csodának is. nemrég említettem,  hogy ML külföldre költözésével kapcsolatban volt egy megérzésem elutazása előtt pár hónappal, hogy én valamiért úgy gondolom, hogy ő valahol, tengerparton fog élni, amire kiröhögött, és közölte, hogy de ő nem akar máshol élni. aztán azóta valahogy mégis Tenerifén lakik. vagy hogy például volt egy egészen képtelen álmom, felébredve még röhögtem is magamban, hogy háhháá, még ilyet, majd pár nap múlva kiderült, hogy volt valóság alapja. meg amikor tettem egy megjegyzést amolyan cinikusan, hogy hehe, előbb nyerek én a lottón mint hogy ez vagy az megtörténjen, és eltelt két nap, és lett egy hármasom. és hogy ne hagyjam ennyiben a sztorit: ma reggel A. elment vásárolni, miközben odavolt, Anyu áthozott egy nagy tál brokkolikrémlevest, hogy úgy csinált hogy nekünk is bőven legyen, A. megjött a vásárlásból, és hozott brokkolit, hogy csináljak belőle levest ebédre. és még szintén ma, és szintén kaja: második fogás gyanánt tepsiben akartam csirkemellet készíteni, szalonnával és sajttal összesütve, és amikor már rajta volt a szalonna is, és épp a sajtot reszeltem egy külön kis tálba, elgondolkoztam, hogy milyen jó lenne, ha lenne itthon ananász, mert az pont így lenne jó, erre beállított anyu (dolgozott ma és két órával későbbre vártuk amúgy) egy nagy, igazi, érett, mézédes ananásszal.ez már csak azért is volt különös, mert azért nálunk nem szokott előfordulni az ananász olyan gyakran, főleg nem ilyen formában.

aztán most, a délutáni szieszta idején elgondolkoztam azon is, hogy vajon mindenkinek megvannak a napi csodái, csak az emberek nem veszik észre, vagy nyitottnak kell rá lenni, és csak akkor jönnek? mindenesetre én résen leszek. aztán meg alkalomadtán megkeresem az utam is.