2013. június 30., vasárnap

Lélekápoló szombat

Lazulós, ráérős, meglepetésgyanús szombatnak indult, persze A-nak reggel ismét dolgoznia kellett, de nagyon vártuk haza, szerencsére még a délelőtt folyamán hazaért. Életemben először sütöttem lángost, és hát mit mondjak, isteni finomra sikerült, bár nem verem kenterbe az ország egyik legjobbjának számító (és egyébként helyi) Ibolya büfét, jót tett a lelkemnek ez a sikerélmény is: látni a család arcán hogy milyen mohón majszolják az ahol-kell-ott-ropogós-ahol-kell-ott-foszlós, fokhagymás, tejfölös finomságot. :)

A. felszólított, hogy 11-re készüljek el, meglepetés vár rám. Persze azonnal faggatózni kezdtem, hogy mégis mi, meg hogy, és hová megyünk, és a gyerekeket is el kell-e készítenem, nem mondott semmit, csak azt hajtogatta, hogy ÉN készüljek. Oké, oké... próbáltam Anyutól is megérdeklődni, hogy tud-e arról esetleg, hogy ő vigyázna a gyerekekre délelőtt, de nem tudott róla, és el is ment csavarogni - na bumm, így már tényleg halvány lilám sem volt arról, hogy mi vár rám. 11:00-kor azonban megszólalt a csengő, és legnagyobb meglepetésemre B. barátnőm állt a kapuban és széles mosollyal fogadta a kétkedő és zavart közeledésem. Én csak annyit kérdeztem, hogy Teeeeeeee? Mire a válasz, igen én, gyere! :D Így történt, hogy el lettem rabolva kétórányi jegeskávézásra és sétálásra a közeli álomszép faluba, ami egyébként Barátnőnek is és nekem is szívünk csücske. Hejj de jó volt! És ahogy ezt leszervezték... nem mellesleg szülinapi köszöntés is zajlott, görög köcsöggel (hihi :D) és egy csodálatosan szép fülbevalóval is gazdagabb lettem, na de ez a meglepetés-élmény az, ami mindent vitt, ezúton is hálás köszönet érte!

Milán péntek este kapott egy nagyobb, igazi nagyfiús, kétkerekű bringát, mire hazaértem, már meg is tanult rajta tekerni - ez volt a következő HOPP a napra. Kérdeztem, hogy ennyi? Kétóra alatt meg is tanulta? Mire az apja kijavított: nem, egy perc alatt. Jajj, de nagyfiú már tényleg... na ez is egy olyan dolog egyébként, hogy  megfogalmazódott bennem, hogy ha már féléve, vagy akár tavaly megpróbálja, lehet hogy akkor is simán ment volna? Mindenesetre eszméletlenül büszke vagyok rá, de látszik rajta, hogy ő is saját magára. <3

Fincsi borsóleves és paradicsomos-bazsalikomos spagetti ebéd után a zurammal rövid csavargást ejtettünk meg a már-nem-is-haragszom-rá-annyira autóval, barátunk szülinapi ajándékáért kellett elugranunk, és nagyon jól éreztük magunkat kettecskén. (szívecske megint: <3 :D)

Mindezek után Öcsém beállított egy szívemcsücske Vespával, amit igencsak jutányos áron szerzett meg, próbáltam fűzni, hogy legyen má' jófej, igazán mondhatná nekem, hogy boldog szülinapot tesó, és hagyhatná itt nekem, hiszen nézze már meg, milyen nagyon jól áll nekem, Vespára születtem, ez nem kérdés! :D De nem, könyörtelenül elhajtott vele, miután kiélvezkedtem magam rajta. Oda se neki, így is jó élmény volt!

Rögtönzött szalonnasütést is összehoztunk még az estére, baráti család jött egy Koninál fél évvel idősebb, valamint egy Szofinál 3 évvel idősebb kissráccal, azt hiszem a csajok abszolút szerelembe estek, bár Szofi ismét megjegyezte azt, hogy ezt azért a Gergőnek ne mondjuk el, mert mégiscsak az ő felesége szeretne majd lenni, ha eljön az ideje. (kire ütött ez a gyerek? érthetetlen! :D) Jó hangulatú sütögetés volt, meg jó hangulatú szombat - ha már ilyen rövid (1 napos) hétvégék jutnak újabban, legalább legyen tartalmas. Ilyet még, még, még!

2013. június 28., péntek

terápiás sütés?

Na igen, az bizony. Azt hiszem mindenkinek van valami olyan elfoglaltsága, amit terápiás céllal csinál, az Anyukámnál pl tuti a takarítás az: onnan tudom, hogy van valami baja, hogy ész nélkül súrolja a fürdőszobacsempét és/vagy a konyhát, pedig az elmúlt héten csinálta. Na, nálam a sütigyártás az a meditatív jellegű tevékenység, ami nemcsak kikapcsol és megnyugtat, de annyira szeretek dolgozni a (főleg kelt) tésztával, dagasztás közben taperolni, akár kóstolni, nézni elég ruganyos-e, kelés közben figyelni, ahogy púposodik, sütés közben figyelni, ahogy emelkedik, gömbölyödik és aranyszínűvé válik - valami csodálatos, nem beszélve arról a nem kevés dicséretről, amit kapok értük a családtól, na meg a kis kenyérsütős klubunkból a már ebben soktíz éve gyakorlott háziasszonyoktól. Összességében kenyeret és sütit sütni jó, mindig vegyül bele némi kreativitás: pl a sajtos bagett recept eredetileg vízzel való lekenést javasolt, de zsírral nekem jobban beválni látszik, az olasz kenyérhez nem kéne öreg tészta de én raktam bele, vagy egyszerűen a formázást csinálja az ember másképp, mint ami addig megszokott, mindig van 1-1 trükk, és két elvileg ugyanolyan kenyér sem lesz soha egyforma.

Büszke vagyok arra, hogy már több mint fél éve nem jártunk pékségben, mert bármi kell, megsütöm: kenyér, péksüti, hamburgerzsömle vagy akármi más, és arra is, hogy a 4 és 5 éves gyerkőceink már betéve tudják, miből is áll a majd' minden nap megsütött kenyér. Az egyikük morzsolja az élesztőt, a másikuk készíti a formát, hozzák az egyik, a másik vagy a harmadik fajta lisztet, és ők döntik el, kell-e rá szezám, keverik a tölteléket ha süteményt sütünk, szórják a meggyet (Milán közben eszi is), és amit azt hiszem tőlem tanultak volna, ha anno látják: kinyalni, lenyalni mindent, amin valami tetszetős, édes maradvány található. :)

Szóval valahogy ilyesmi volt a tegnapi terápiás jellegű sütés is, bár még soha nem voltam pszichológusnál, de valahogy ilyesminek képzelem: amíg a sajtoson dolgoztam, gondolkoztam, elmélkedtem, beleadtam minden vágyam és bánatom, dühöm és álmom, a meggyes már a gyerekek segítségével készült, és minden frissen illatozott, mire A. hazaért. együtt ültük körbe az asztalt, és átbeszéltünk minden fontos dolgot, és a mai nap már sokkal de sokkal derűsebben indult, mint ahogy arra tegnap még számítottam volna... így ma igazi örömsütés következhetett. :)

Szembejövő gondolat

2013. június 27., csütörtök

Pszichológia.

Az ő álma a mi álmunk?

Éjjel sokáig őrlődtem azon, ami most egy kicsit szorongatja a lelkem, na meg hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, és ha igen, hogyan? Megkaptam már párszor az olvasóktól, hogy túl rózsaszín a világom, ezáltal talán nem is elég őszinte, bár ezt én nem gondolom így, mindenesetre jöjjön egy talán nem túl rózsás bejegyzés a kárörvendők örömére.

Volt ez az autócsere-ügy, ami már tél végén felvetődött, én kézzel-lábbal tiltakoztam, egyszerűen nem vette be a gyomrom hogy alig egy évvel az autónk megvétele után, miután ráköltöttünk egy rakat pénzt (mondjuk egy fél nyaralás költségét), eladjuk, vegyünk egy másik, öregebb autót kicsit drágábban, amire aztán nyilván rá kell költenünk egy rakat pénzt (a nyaralás másik felének az árát). Volt ebből nagy vita, autó maradt, de az ember csak nem nyugodott, pár hete meghirdettük az autót viszonylag jó áron, gondolva ha ennyiért elviszik, a sors akarja így. Két napra rá elvitték.

Eredetileg Németországból szerettünk volna behozni magunknak valót, egy A. számára álomautót (oké, nyilván nekem is tetszik), de találtunk közelebb is egyet, ami kintről lett behozva, és (talán ezért) korához képest makulátlan állapotú.

Mivel németországi, rendszám nélkül került hozzánk, az adás-vételi a magyarhoz képest sajtcetli, az eladó már-már gyanúsan túl laza gyerek, ezért volt némi izgalom, mire levizsgázott és forgalomba lett helyezve - csak reménykedtem, hogy mo djuk nem lopták az autót aztan maradunk itt minden nélkül. De nem, minden rendben ment, legalábbis majdnem...

Árban majdnem jól ki is jöttünk volna, a tervezett fölött úgy 30-40 ezer forinttal, de aztan tegnap jött a fekete leves. Az autó német papirjain (német gyártmány, előzőleg németországi forgalomban futott) euro 2-es besorolás szerepelt, kis hazánkban ez valamiért euro 1-nek számít, ezért nem 160, hanem közel 250 ezer forint regisztraciose adót kellett fizetnünk érte. Milyen jó belegondolni, hogy nálunk szigorúbbak a környezetvédelmi szabályok, nem igaz?

Ez finoman szólva is elkeserítő volt, és bár úgy volt hogy az autó papírozása csak mára lesz meg, A. tegnap hazaállított vele, próbaútra készen, mert előbb elkészült. A gyerekek lelkesen be is pattantak, leosztották kinek melyik lesz a helye, csak az én mosolyom nem tudott elég őszinte lenni. Kavargott bennem minden: a nyaralás, ami számunkra szinte létszükséglet, olyan távolinak tűnik most (anyagilag) mint még sosem. A futócipőmre kuporgatott 15ezer forintomat is bele kellett tennem az államkasszába (regadó címen), márpedig ebben a cipőben nem fogok tudni futni félmaratont, de 10 kilométert is nehezen, pedig legalabb kifuthatnám magamból a dühömet. Júliusban a gyerekek tábora, Szofinak gyerekülés is felemészti a pénzünket... Minden negyedik gondolatom az, hogy én nem is akartam ezt az egészet... De próbálok közben abba kapaszkodni, hogy a sors irányított, ennek most így kellett lennie, és a Férjem csillogó szemeire gondolni, amikor boldogan suvickolta vagy négy órán át az új családtagot. Az álma teljesült.... Ez kellene, hogy erősítsen.

2013. június 26., szerda

hófúvásfutás

ez jutott eszembe, amikor tegnap este nekiindultam, hogy fussak egy ötöst ebben az ítéletidőben: 9 óra múlt párperccel, a gyerekeknek jó éjt kívántam, az eső esett, volt vagy 15 fok se, a szél fújt. hosszú nadrág, hosszú póló, futócipő, zene... gondoltam egy ötös csak bő félóra, muszáj újra formába lendülni, hiszen a nyakamon a teliholdfutam, az meg 10 lesz, ugye. 

aztán elindultam az éjszakában, az eső esett bele az arcomba, alig láttam valamit, persze felrémlett az a márciusi hófúvásban megejtett futás, ami az ítéletidő ellenére (vagy talán pont azért?) hihetetlenül jólesett. a gps-em nem mért, és örömmel nyugtáztam, hogy ez most már nem zavar, kigondoltam előre az útvonalam, 6 km-re saccoltam, és csak mentem, mentem mentem, két kili után jobb láb pocsolyába, aztán nem sokkal később a másik is, nem mintha amúgy nem áztam volna már szarrá rég, de ez valahogy egy kicsit sem zavart. jólesett az is, hogy a múltkori reggelhatos kánikulafutásom siralmas 3 kilométerén már biztos túl vagyok és még milyen jól bírom, és az is, hogy egy futósrác szembe jött (kétszer is :D), tehát nemcsak én vagyok ennyire bolond, persze gyalogos egy sem volt sehol, és azon is elmélkedtem, hogy mennyire jó ilyenkor futni, egyedül, de most aztán teljesen, se kutya, se macska, se autós, se más, még a gólya is meghúzta magát a fészkében, még a feje búbja sem látszott ki. ez a nekem való futás, csak kalandoznak a gondolataim, szól a zene, és hihetetlenül jól érzem magam közben, hazaérve még beletettem egy rövid kanyart, mert épp a kedvenc számom szólt. mire beértem a kapun, ismét egy kedvenc nóta szólt, és remélem a szomszédok nem sasoltak, mert én bizony végigtáncoltam a teraszon azt a számot, ázás szempontból már úgyis mindegy alapon. aztán nyújtás, forró zuhi, forró kakaóval ágyba bújás, és annyira, de annyira jól éreztem magam mindettől, hogy csudi. UJRA TUDOK FUTNI! uuu de jó! :) (egyébként utólag megnéztem: 7 kili lett és 50 perc, ejjha! :D)

2013. június 24., hétfő

hogy lesz valakiből maratoni futó?

Anya, most ebből mesélj! - hozták a görög útikönyvet a délutáni alvás előtt. Oké, legyen. 

".... és akkor a katona bácsi úgy megörült annak, hogy megnyerték a csatát, hogy elfutott Athénba, hogy elmondhassa az ott lakóknak a győzelem hírét. Athén nagyon messze van ám Marathontól... olyan messze, mint amilyen messze a Mona lakik tőlünk. "

Szofi:  És akkor végig gyalog futott egészen odáig? Nem is ment autóval meg nem is ült biciklire?
én: Igen, gyalog, futva. Akkor még nem volt autó, meg bicikli sem.
Szofi (ábrándozva): Anya, ha én nagyobb leszek, sokkal többet szeretnék futni nálad, hogy erősebb legyek, és én is el szeretnék futni egyszer Marathontól Athénig.

:))

aki másnak vermet ás.. :)

A nagyok kerítést építettek a szobaajtóba, hogy KisKonca ne tudjon bemenni, mondván olyan dolgokkal játszanak, amit a törpi bekaphat. na de vele nem lehet ám kibabrálni: simán átkúszott a kerítés alatt. :D

2013. június 20., csütörtök

Na jó, ez már nekem is sok...?

Nem akarok nyafogni az időjárás miatt, de ez a hőség ami most van, még engem is kikészít, pedig alapvetően nyár- és forróságfüggőnek tartom magam.

Tegnap este volt a második alkalom, hogy készültem ugyan futni, de még este 9kor is úgy gondtam, hogy ebben a rettenetesen nehéz, párás levegőjű időben nem menne, vegigszenvedtem én a hétfő estét is es köszönöm, eleg volt.

Ma reggel viszont már nem halogathattam tovább a dolgot, beti 3 futásnak meg kell lenni ha júliustól a felmaratoni edzéstervet tényleg el szeretném kezdeni, tehát fél6kor felkeltem, egy pohár víz es egy szőlőcukor magamba döntésével elkezdtem falni a kilométereket. Egeszen pontosan hármat. Ennyi ment, nem több. A levegő párásabb volt mint este, két kilométer után úgy ereztem, hogy a pulzusom kiakasztaná a pulzusmérőt, ha lenne olyanom, minden egyes hajhagymám izzad, hogy a többiről ne is beszéljünk, és ilyenkor támadnak olyan gondolatok is, hogy szomjas vagyok, pisilni kell, kakilni kell, kavics ment a cipőmbe és ehhez hasonlók. Szóval 3 km-ig tudtam elodázni ezeket a kínokat, persze az izzadáson kívül egyik sem volt komoly, mindenesetre jólesett itthon kidőlni a teraszra egy nagy pohár víz, a tegnap este megsütött török perec és az A. által készített cappuccino társaságában, és azon elmélkedni, hogy azért remélem ilyenkor van olyan hatékony a futás, hogy ez a 3 mondjuk 5-nek számítson.

Mindenesetre megnyugtató, hogy akarmennyi is az annyi, többet tettem az egészségemért mint mondjuk egy évvel ezelőtt, és hogy a példakép "DK"-t idézzem: büszke vagyok arra a döntésre hogy egyáltalán elindultam, és ami a szenvedésem valódi okozója, az nem(csak) a meleg, hanem az elmúlt sok év alatt felhalmozott kilóim száma és a szintén évek alatt berögzült tespedés.

És mégegy DK gyöngyszem: " Hiszem, hogy mindenkiben ott rejlik az egészségesebb és magabiztosabb, boldogabb énje." - ezert is volt öröm látni, hogy a szomszéd háziasszony, aki kétgyermekes anyuka és dolgozó nő is egyben, olyan. .. "asszonyos" tipus, értitek, na ő is ugyanezért a célért indult el. Büszke vagyok rá nagyon! :-)

2013. június 19., szerda

a kislány, aki gucci táskával érkezett

írtam már róla tavaly is. nagycsalád, a fiúk már iskolába járnak, a kicsi lány még bölcsis, hároméves. a szülők önmegvalósítanak, vagy valami ilyesmi: apuka karriert épít és ehhez hasonlók (gondolomén), anyuka is üzleti  (?) úton jelenleg, amíg a nagyok ottalvós táborban. kicsilány nálunk nyaral, és a mieink imádják őt, együtt pancsolnak a medencében, játszanak, és Szofi a kezét fogja amikor alszik: összebújnak éjjel.

sajnálom szegényt, mérhetetlenül. ilyen az élete már egészen pici korától: apa hajt, anyuka eleinte csak 1-1 buliba, vagy várost nézni, majd 1-1 üzleti útra és vitorlázni, aztán egyre több helyre ment el, a kicsi pedig már 8 hónapos kora óta bölcsis, és talán nem is a szülei, hanem a babysitter vagy a dadus látta az első lépéseit, hallotta az első kimondott szavát. és mégis: tegnapelőtt amikor elesett és beütötte magát, az első fájdalmában kimondott szó sírva az volt: anyuuuu! természetes, hogy még mindig ő lenne a legerősebb kötelék, de persze anyu sehol, mert kétezer kilométerre utazott, csak mi vagyunk... nagy hirtelen fel is húztam magam azon, hogy dugja fel magának azt a rohadt táskát, amit a kicsilánynak vett, inkább önmagát adná helyette. :-/ 

próbáltam aztán lehiggadni kissé: mi legalább figyelünk rá, szórakoztatjuk, és tényleg vagyunk: átöleljük, vigasztaljuk, nevettetjük... szeretjük őt. próbálom úgy felfogni, hogy legalább addig jó neki, amíg nálunk van, itt egészen biztos hogy jól érzi magát... csak ne gondolnék arra szüntelenül, hogy ha vége lesz a hétnek, folytatódik a csellengős körforgás.

2013. június 18., kedd

A kommunikáció, mint kulcs a derűs hétköznapokhoz

Sajnos egy olyan korban nőttünk fel, amikor a lényegi kommunikáció nem volt divat. A problémákról az ember nem beszél, vagy legalabbis nem azzal, akivel meg is tudná oldani azt, ráadásul a képmutatás is dívik: párkapcsolatok, barátságok, rokoni szálak látszanak tökéletesnek, mikozben belül hatalmas távolságok vannak éppen a minőségi kommunikáció hiánya miatt.

X nem mer Y-nak elmondani valamit, ami egy kettőjüket érintő személyes dolog, mert jaj nehogy megsértődjön, kiakadjon, konfliktus legyen, Z pedig meg sem hallgatja mit szeretne vele közölni W, mert amíg nem hagyja elmondani, addig sem kell gondolkozni azon, hogy talán igaza is lehet.

Pedig ezek, bár lehet hogy rövid távon apró súrlódásokkal és talán fájdalmas tükörbe nézésekkel járnak, minőségileg sokkal jobb kapcsolatot eredményeznek, mivel ha az ember kimond, megbeszél, meghallgat, azzal a másik belsőjét fedezi fel, problémát old(hat) meg, ami által az adott kapcsolat harmonikusabbá és melyebbé válhat. Úgy érzem, hogy ezt a mi generációnknak még jócskán tanulni kell, mert sokan vannak még úgy, hogy a szőnyeg alá söpörve megoldottnak látják (vagy láttatják) a dolgot, csak hát az a szőnyeg is olyan, hogy ha már túl sok minden van alatta akkor egyrészt nem tudja eltakarni, másrészt pedig ha túl régóta, akkor rohadni kezd a kosz is, és idővel persze maga a szőnyeg is.

Másképpen fogalmazva aminek ki kell jönni, az úgyis kijön, ha nem a szánkon szavak formájában, akkor ha sok dolog van a tarsolyunkban a másikkal szemben, baszogatni kezdjük olyannal, amit a szemébe is merünk mondani (bár valójában ezek lényegtelen semmiségek), aztán ha mar végképp nem birjuk tovább ezt az önmarcangolást, betegségek formájában.

Szóval szerintem nem érdemes ennyi mindent cipelni, mert bár őszintén kimondani valamit sokszor nehéz, belátni egy miénknél jobb igazságot néha fáj, de így minden napunk tiszta lehet, kevesebb teherrel és feszültséggel, igazan mély kapcsolatokkal. Vagy ezt most marw megint túl hippisen gondolom?

2013. június 17., hétfő

Gömbölyű hétvége

Annyira nagyon szeretem az ilyet, es egyre többször van benne részünk. :-)

Most például péntek este szomszédék ugrottak át egy gyermek-összeeresztésre, míg az aprók szétszedték a kertet és megettek 3 adag pattogatott kukoricát, a felnőtt társaság frappézott az addigra már hűs teraszon, A. csak fél7-re ért haza, így megint buktam a táncot, de amikor szomszédék el, Koni le, A. pedig már tisztán várta az asztalnál a vacsorát, úgy döntöttem hogy egy bringa-futás kombóval zárom a napot, csak hogy véletlenül se maradjon el a mozgás. 

Sszombat reggel A. megjárta a piacot, és isteni reggelit készített, mire a család többi tagja felébredt, aztán gyors rendrakás, és Koni lefektetése után motorra pattantunk édes kettesben, és a gyerekeket anyukámra hagyva elindultunk autónézőbe. Találtunk hármat is viszonylag a közelben, majd egy kis csavargás következett: elvitt azon az útvonalon, amerre ő szeret tekeregni, de általában haveri társaságban, nélkülem szokott. Hát csuda dolgokat láttam: bájos kis falvak, kanyargós országutat szegélyező platánfasor, álomszép dimbek-dombok, legelésző birkanyáj, lovak, pipacsmezők... Pihenő gyanánt egy fagyit is ettünk valahol, ahol a helyben készült főzött fagylaltot igen gazdagon mérte a néni, évek óta nem látott (nagyon alacsony) áron. Örömmel jegyeztük meg, hogy ebéd utáni idő lévén sok sokgyermekes család áll még sorban a hűsítő finomságért: kétgyerkőcösök sem igazán voltak, inkább 3-4 apróság a szülőkkel, vagy ha csak kettő, akkor szemmel jól láthatóan pocakban van úton a harmadik apróság. Meg is állapítottuk (gonosz módon), hogy ebben a faluban vagy nincsenek egy gyermekesek, vagy bírnak az egykével fagyi nélkül is, egy hűvös szobában talán. :D

Aztán a következő élmény a kirándulós-kerülős hazajövetel derekán a két faluval arrébb lakó barátainkhoz való váratlanul betoppanásunk volt, bizton tudtuk, hogy egy kávéra szívesen látnak, ugyanis már vagy két hónapja csak tervezzük, hogy összejövünk egy közös sütés-főzésre, de a férjeknek nagyon sok a munka, így nehéz volt az időpont egyeztetés, vagy a gyerekek bacillushányada volt olyan fokú, hogy meghiúsult a velük való minden elképzelés. Így hát ugyan nem teljes létszámmal, de betértünk hozzájuk egy félórára, örültek nekünk nagyon, majd visszahívtak minket estére, ha már úgyis bográcsban főzik a vacsorát, csatlakozzunk mi is, csak hozzunk kenyeret, mert az fogytán.

Ez után rohanás haza, az aprónép épp nyugovóra tért itthon már a jóleső ebéd után, én a kenyeret s.o.s-ben bekészítettem, hadd kelljen amíg a többi tennivalón ügyködök: a vasárnapi barátos-grillezős programra a gyümölcslevest, tiramisut és a husik pácolását oldottam meg fürgén, mire a kenyér sült, már a zuhanyozás-hajmosás volt soron, közben felébredtek a nagy-aprók, A-val a medence felállításán és feltöltésén dolgoztak lelkesen, kis-aprót pedig már a langyosra hűlt kenyér és glédába állt többiek társaságában ébresztettem, és anyu kisautójába bepréselődve útnak indultunk két faluval arrébb, ahol nagyon jó hangulatú pár órát töltöttünk el. Így kell ezt csinálni: ha nem szervezzük, összejön. :)

A vasárnapi grillezés is remekül sikerült, előtte kerti tennivalók, nyaralós ábrándozások, délután a gyermekösszeeresztős-medencézős grillezős időtöltés, hejj de jól telt ez is! Készült a fent említett gyümölcsleves, husik háromféleképp pácolva: volt mustáros sertés, csípős barbecues csirkeszárny mint angol/amerikai (?), és kakukkfüves görögös csirkecomb, citromos-oreganos (szintén görögös) sült krumpli, olaszos mozzarellás-paradicsomos-friss bazsalikomos-tépősalátás finomsággal köretként (utóbbi kettő már saját, a kertünkből!). Mivel akadt itthon egy kis csicseriborsó, életünkben először gyártottunk humuszt, csak hogy török-arab konyha is legyen a multi-kulti asztalon, a görög frappéról, olasz espressoról és fagylaltokról,  a szintén olasz tiramisuról, fiúk részéről magyar pálinkáról és cseh sörről, lányok részéről kubai mojitóról már csak épphogy említést téve. 

Akkor vetettünk véget a mókának, amikor a gyerekek már szinte állva elaludtak, a vasárnapi délutáni alvás hiánya azért eléggé betett nekik, így 8-kor már szinte estek-keltek, nem is volt probléma este azzal, hogy "én még nem vagyok álmos", szerencsére, így egy igazi csendes, nyári, összebújás járhatott ki nekünk is. ;)

Milyen igaz?!

"Az akadályok azok az ijesztő dolgok, amiket akkor látsz, amikor leveszed a szemed a célról."
Henry Ford

/ez lesz a heti, vagy talán az egész  nyárra szóló mantránk!/

"Az tud jól leválni, akinek megadták az érzelmi biztonságot."

Nagyon hasznos kis olvasnivalo: mar most erzem a helyzet sulyossagat, pedig korabban azt gondoltam, hogy ezek a dolgok csak joval kesobb szamitanak majd. Bovebb bejegyzes a temarol tolem kesobb... Talan egy esos napon. :-) http://anyablog.hu/engedjuk-a-gyerekeinket-elni/

2013. június 12., szerda

Vegyünk csuklós buszt!


Ez is elhangott tegnap a gyerekek részéről, na de kezdem a sztorit az elején.
A kb 1 éve vásárolt kis családi autónk bár jó szolgálatot tett, úton-útfélen (de legalább sosem út közben) előjött valami nyavaja, amit nagy költségek árán tudtunk csak megjavítani, és várható is volt még további ez-az. Tavasszal felmerült, hogy eladnánk, ez A. otlete volt, én elleneztem.... aztan azóta történtek ujabb dolgok, a végére még mindig nem sikerült járni párnak, igy kozos nevezőre jutva vasarnap este mégis meghirdettük. A. örült, hogy beadtam a derekam mégis, én pedig úgy voltam vele, hogy ha a sors azt akarja hogy ez a mi autónk maradjon, úgysem fogják megvenni annyiért, amennyit kérünk érte. Nos hát.... tegnap elvitték. Annyiért. Nem telt bele két teljes nap és egy idegen család kihajtott a kapunkon az autónkkal, amihez sok szép emlék (és na jó, házasságuk egyik legnagyobb vitája is) fűz. Nem látjuk többé, és megkönnyeztem... a szívemhez nőtt.


Itt vagyunk hát ismét autó nélkül, és a saját természetemet illetően tele kétségekkel: számomra az a biztos ami van, a jövő és ami lesz az mindig bizonytalan, amit nem szeretek. Egy idősebb, de nagyobb autót szeretnénk, amolyan igazi utazásra termett járgányt, amibe nem mint a lego kockáit kell bematekolni a gyerekeket, a kemping cuccokat és a 4-5 biciklit... Szóval ha a sors (vagy ki minek nevezi) volt olyan kegyes és utat mutatott, legyen  olyan kedves és mutasson egy jó és szép, többezer kilométerre hűséges társat nekünk, mondjuk subaru-kék színben. A csuklós busztól én speciel eltekintek. :-)

Lábjegelés és a többi

Történt múltkor ami megtörtént: a 6 kilis verseny után 2 nappal futottam egy 10-est, majd másnap egy rövidnek és könnyednek érzett 8-ast, harmadnap pedig amikor ki akartam szállni az ágyból, úgy ereztem kettétört a sípcsontom. Persze eszembe sem jutott arra gondolni, hogy komoly lehet a baj, gondoltam oké, túlhajtottam, ennyi, és az internetes diagnózis és komoly, több éve (ultra)futók véleménye alapján (mindenkinek fáj, a sípcsont nyavaja a futók nagy hányadát előbb-utóbb utoléri) pár nap pihenő utan enyhe fájdalommal ugyan, de tovább űzni a viszonylag újkeletű szenvedelyem - nem tettem jól. Mivel rosszabbra fordult a helyzet, kénytelen voltam komolyan venni a kényszerpihit, jegelni, kenni és pihentetni (az ovis 2 km séta szükséges és kímélő átmozgatás volt), majd, a gyógyulás érdekében pedig eljött az, amit sosem gondoltam volna ezelőtt: nem mentem táncra, hogy mielőbb teljesen gyógyult lábbal tudjak futni. Meg is lett az eredménye: majd 2 hét kenyszerszunet után már ugy pattantam fel az egyébként nem igazán kedvelt bringára, mint aki elvonási tuneteket próbál elfojtani, és közel 10 km letekerése után új haditervet eszeltem ki: 5 km bringa úgy, hogy a helyi sportpálya legyen a cél, és ott a vizszintes és lábkímélő, puha salakon rovom a köröket, amíg teljesen helyre nem jövök. Így történt, hogy tegnap végre futottam 2 km-t, aztán örömömben úgy tekertem hazáig mint valami eszement tini. Bár érzem még egy kicsit a lábam, de határozottan állíthatom, hogy gyógyulófélben vagyok, és ezennel ígérem, hogy a továbbiakban próbálok  a ló innenső oldalán maradni, többek között azert is, mert az oldalsó számlálók már konkrét tények: nevezések leadva! :-)

2013. június 9., vasárnap

Véletlen, ugye? ;-)

Tegnap hirtelen felindulásból, a délelőtti sütés-főzés-bográcsolást követő bőséges ebéd után, és a délutáni szűk családi körben megrendezett tripla-szulinapi zsúr előtt elszöktünk a zurammal motorozni egyet. Bár szemerkélő esőben és égzengésben indultunk, hol egy zivatar előtt, hol amögött, de végig napsütésben faltuk a kilométereket a Pilisben, Dobogókő felé tartva pedig temadt egy olyan gondolatom, hogy de jó is lenne pár napra elmenni motorral így kettesben Boszniába, ami az egyik legkedvesebb és legszebb ország, ahol valaha jártunk. Ahogy erről elmélkedtem, elhúzott mellettünk egy másik motoros, bosnyák autójeles matricával a túradobozán.... ;-)

2013. június 6., csütörtök

Hogy én miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?

Többek között pl azért nem, mert nem tudom ki az a Hufnágel Pisti (gondolom bárki más, csak nem A.), és mert a bárki más nem hinném hogy azt mondaná egy kiszemelt uticélra, hogy: "megnéztem, végülis csak1510 km, az nem olyan sok." :)

Asszem én is... :-)

- Gyerekek, Apa ma nagyon későn jön mert még el kellett mennie egy csőtörést megjavítani.

Sz: hát Anya..... én mindjárt szomorkodni kezdek. Én már utálom a csőtöréseket.

:-)

Mitől ilyen jó barátnők?

Szofi az oviban rendezett sommerfesten nem mert beülni a tűzoltó autóba, még a szimpatikus tűzoltó bácsi legkedvesebb invitálására sem. Befeküdt inkább a barátnője mellé a kosárhintába, és így szólt:
- Én inkább mégsem akartam beülni a tűzoltó autoba....
- Én utálom a tűzoltó autókat.
- Én is...
.... És békésen hintáztak együtt tovább. :-)

2013. június 4., kedd

itt a nyár!

ragyog az ég, süt a nap,
zümmögnek a bogarak, 
ajtó-ablak nyitva áll,
jaj de jó hogy itt a nyár...

- énekli Halász Judit az egyik kedvenc dalunkban, a gyerekek egyik fő témája a mikor megyünk már nyaralni (áá, nekünk nem, dehogyis! :D), Milán búvár cuccokat kapott szülinapjára, Koni medencét, én pedig kulacstartós-derékrafeszülős-nemlötyögős övtáskát a melegben való futásaimhoz. na de HOL VAN A NYÁR??? a sommerfesten szétfagytunk, és oké, elvégre nem fűtünk, pedig volt már olyan év hogy június közepéig kellett, ezt most kihúzhatjuk (bár volt már hogy estére bekapcsolt a cirkó...). és tudom, hogy baromi unalmas hogy úton-útfélen mindenki az időjárásról panaszkodik, meg hogy ez így nem normális, de hát ha tényleg nem az???

ja, és egyébként a 12 csirke mellé lett 4 kacsánk is, mondtam már? :D

2013. június 1., szombat

két helyen

Ha volna két életem, most két helyen lennék egyszerre: az egyik én az ultrabalatoni futáson volna (212 km körben), a másik én az akropolisz rallyn.... jajj, de vágyom ide is és oda is!