2013. október 31., csütörtök

pár hónap, pár év, tíz év...

első tekintet, első randi, hevesség, vágyak, imádlak, utállak, hagyjálbékén, nemkellesz, kellesz, máskell, tűz, hagyjál, szerelem, hiány, féltékenység, utállak, mégsem, mégis... 

meghittség, közös tervek, tisztelet, mély beszélgetések, szüntelen vágy, megértés, közös küzdelmek, egymás segítése, nehéz, csiszolódás, megbékélés... megszokás?

fent. megértés legbelül, és annál is mélyebben. örökké? szüntelen. parázs, tűz. biztonság. egyetértés. tágra zárt szemek...MI.

Fussatok! :-)

2013. október 30., szerda

Férfi...

Milán a tévében előadást néz az üvegházhatásról. Odabújok, erre így szól: "anya, most hagyjál, engem most érdekel ez a széndioxidos műsor!" - azt hittem ez később lesz... :-/

2013. október 28., hétfő

Szaranya

Amikor a legifjabb lovagom berakja a lejátszóba a kedvenc előadóm cd-jét és azt mondja "na anya, erre rázd a segged!", valahogy elfelejtek rászólni hogy hogy beszélsz fiam...

2013. október 26., szombat

Különbségek

uszodába készülünk....

Milán: anya, szerintem megint én leszek a legügyesebb a csoportban...
Szofi: anya, az új fürdőruhámban biztos nagyon fogok tetszeni a M. bácsinak... 

De hát nincs is szeme!

- Szofi! Mennyi ketchupot raktál te arra a kenyérre??? Bele fog fulladni.
- De anyaa... Hogy fulladna bele? A bundás kenyér nem elő. Például nincs is szeme.

2013. október 25., péntek

"én már unom..."

"Én már úgy unom, hogy a tévében állandóan azt mondják, hogy a Bajnai Gordon. Jó lenne, ha nem is lenne olyan név, hogy Bajnai Gordon". 

:D (...főleg amennyit megy a tévé...)

2013. október 24., csütörtök

Döbb...

minden ítélkezés nélkül mondom, de komolyan mondom ledöbbentem, amikor a drogériában az előttem vásárló csaj huszonnégyezerért vásárolt üveges bébiételeket. csak azt. két nagy szatyornyit, tele. :-o

Megtörni látszó jég...

A minap 16 km futására indultam. Ismerem már magam annyira, hogy tudtam előre: 10-nél megéhezem, ilyenkor általában hazafelé is veszem az irányt... ezért kedden felhívtam Anyut, hogy ha esetleg munkából hazafelé megy boltba... de még végig sem mondtam mit szeretnék, mondta, hogy már délelőtt vásárolt, de mi kellene? Mondtam hogy nem fontos, mire ő, hogy na de mondjam már, mondtam hogy nem fontos, megoldom (gondoltam viszek szőlőcukrot vagy almát vagy bármi ilyesmit ami "gyors szénhidrát" kategória), na de hogy naaaaaa, és mondtam hogy hosszút futnék este és kellett volna egy müzliszelet. Jaaaaa... volt a válasz, de mondtam hogy megoldom, mindegy, majd letettük. Este amikor útnak indultam, már itthon volt, és a titkos helyre, ahová a kulcsomat tenni szoktam, pedig egy étcsokis balaton szeletet készített. Be is kopogtam hozzá, hogy ezmiez? Ezt tényleg én? És mondta, hogy igen persze. 20 kilit futottam végül, olyan jólesett. :)

/azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy az eddigi leghosszabb futásom az a múltkori 17 volt, és sztem most is csalt az endo (futós alkalmazás okostelefonon), de nem számoltam utána, mert lehet megvolt az 21 is, de én azt a Balcsin szeretném futni, szóval jó az 20-nak/

2013. október 22., kedd

Sztárdokik?

Hogy nekem a fogorvosomhoz és a nőgyógyászomhoz is legalább 6 hettel előre kell bejelentkeznem... Őrület. Ennyire jók, vagy ilyen keveset dolgoznak? Vagy annyira jók, hogy ilyen keveset dolgoznak?

2013. október 16., szerda

már megint...

... az történt, hogy mire ide jutottam, nem jut eszembe hogy mit is akartam, de megvagyunk. most már jönnek a jó blogolós idők (sajnos), szóval majd lesz mit, meg lenne is miről, csak győzzétek kivárni. köszönöm mind a párszáz lelkes látogatónak hogy türelmesen nézegeti a blogot nap mint nap, szóval türelem, lesz itt majd mindenféle, csak tü-re-lem! (miaz? :D). 

2013. október 9., szerda

Telhetetlen :)

én: Milán. Szeretnél elmenni újra Spanyolországba?
M: igen.
én: és Olaszországba?
M: hát... oda is.
....
M: de nem lehetne hogy inkább Afrikába menjünk?
én: ... de.

/irány a lottózó.../

Új lendülettel

Azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom: az esztergomi verseny kudarca elég mély nyomot hagyott a lelkemben, ott valami elveszett, ami egészen addig motivált. Bár nem mondhatnám hogy teljes egészében az én kudarcom volt, mégis annak éltem meg, és ez elvette a lelkesedésem. Sokan biztattak a folytatásra, de az a belső hajtóerő ami ehhez szükséges (lett volna), egyszerűen már nem volt meg. Sokszor megfordult a fejemben, hogy eladom vagy kisebb távra cserélem a félmaratoni nevezésem, de még szüttyögtem rajta és csak kimentem futkározni, igaz jóval rövidebb távokat és ritkábban, mint ami egy ilyen felkészüléshez szükséges. Az első fáradtság-érzésnél feladtam és hazajöttem, ha úgy éreztem hogy óóó, inkább majd holnap, akkor abból tényleg másnap lett. Aztán itt álltam a félmaraton előtt kevesebb mint 60 nappal, és úgy éreztem hogy basszus, azért ha már beneveztem, meg ha már A. szülinapjára esik (majdnem), és ha már csináljuk ezt a futóklubos mizériát, akkor csak összeszedem magam és megcsinálom. Ez is csak egy stratégia volt persze, nem belső hajtóerő.

Időközben megvolt az idei Spartathlon, ami egy görögországi verseny, az Athén és Spárta közti 246 km távot kell teljesíteni 36 órás szintidőn belül, amibe ugye beleszámít a tápanyagok és folyadékok be-és kivitele, masszázs ha szükséges, belegyaloglás, némi meditáció, van benne hegyes rész, egy teljes éjszaka ugye... sok magyar indult, és sokan célba is értek, végig követtem a 36 órát, és tényleg izgultam mindenkiért, köztük a példaképemért, dr. Lubics Szilviért, komolyan mondom elsírtam magam, amikor láttam hogy célba ért, ismét női elsőként. Rögtön másnap KedvencUnokatesóm első félmaratonjának a befutóját néztük meg, amikor az utolsó előtti kanyarban megláttam őt mosolyogni, annyira örültem annak hogy MEGCSINÁLTA, ő, aki elindított engem is ezen az úton most itt van, teljesítette az álmát, ő maga, a saját erejéből, és tudva, hogy mennyi munka van benne, és milyen iszonyatosan nehéz ez néha, és mégis fülig érő szájjal képes befutni, ... na hát nálam azonnal eltörött a mécses, és majdhogynem zokogva gratuláltam neki - szegény meg kérdezte, hogy na ÉN meg most miért sírok? :D hát örültem neki, na. Ez kellett nekem is a folytatáshoz.... 

A félmaratoni felkészülésem nehéz pontja volt az egyébként előző vasárnapra kitűzött, majd múlt hét keddre halasztott 14 kilométeres táv leküzdése. Futottam már 14-et valamikor augusztusban, azt hiszem valamiért ultralelkes és egyben dühös-felpörgött is voltam, vagy már nem is tudom, de hajtott valami csakazértis, és meglett. de tudtam hogy normál lelkiállapotban ez nem menne. Féltem a 14 kilométertől, nehezen vettem rá magam, aztán persze nem is volt olyan vészes. 5 km-nél érzi az ember, hogy ebből lesz-e hosszú vagy sem, itt határozottan éreztem, hogy óóóóó, meglesz az a 14. Aztán 8-nál már marhára untam a dolgot, megfordult a fejemben hogy én mindjárt hazamegyek, 12-nél pedig már tényleg fáradt voltam, de úgy voltam vele, hogy na ezt a maradék negyedórát már akárhogy is, de összeszedem. Jó érzés volt a tudat, hogy megcsináltam, és jöhet a következő feladat, és talán a motiváció is kezdett szépen lassan visszaszállingózni belém.

Aztán jött egy olyan, hogy I. kisvárosunki futónap. A táv csak 5 km (csak, haha, aki februárban azt mondta nekem hogy csak 5 kili azt fejbe tudtam volna kólintani :D), szóval a félmaratoni felkészülésbe igyekeztem úgy belerakni, hogy feladatos edzésnek pont passzoljon, bár a táv rövidebb a kelleténél, de az igénybevétel nagyobb, mert végig nyomatni kell... Kellemes hangulat, jó társaság, és az anyukaklubunkat ugyan csak 3 fővel képviseltük (egyenpólóban!!! :) ), a dobogó kétség kívül a miénk volt. Gondoltam, hogy ha többen futunk a kategóriánkban, én biztosan nem leszek dobogós, de egy valami mégiscsak nyomós ok volt hogy megmagyarázzam magamnak hogy megérdemeltem azt a bronz érmet: gyakorlatilag mindenkinél jobb voltam aki el sem jött, akkor is, ha amúgy jobbat futott volna nálam - na de mivel a futásnál nem mások legyőzése a cél, magamnál is sokkal jobban teljesítettem: kilométerenként több mint 1 perccel voltam jobb, mint általában. Kellett a lelkemnek, na, az időeredmény is, az érem is, a dobogó-feeling is, a közös anyukaklubos befutóról meg már nem is beszélve (ezúton is köszi Lányok!).

A soron következő megmérettetés a 17 kilis hosszú futás volt. Úgy alakul, hogy nálam a kedd a szent hosszúfutás napja, olyankor valahogy jól mennek a dolgok. A délelőtt anyukás-gyerkőcös-kávézós-sütizős napsütötte csacsogós lett, a délután pedig kuckózós-rendrakós-ügyintézős (posta, gyógyszertár, iratok, ovi, etc.), aztán gyerekeknek mese, főzés, ... és egész nap bennem volt, hogy este enyém lesz az a 17. Nem volt bennem kétség, nem féltem a távtól, éreztem hogy meglesz - és így is lett. Nem volt mélypont, nagyon jól éreztem magam közben, és bár volt benne emelkedő jócskán (így lassú is voltam), egyszerűen nem volt olyan pontja hogy azt mondtam volna hogy uuu ez kemény. Vittem magammal egy müzliszeletet és vizet, a vizet kb 4 kilinként kortyolgattam, a müzliszeletet 10nél csócsáltam el (nem álltam meg közben), de szükség is volt rá, 10 felett egyszerűen megéhezem és olyankor kell valami ami gyorsan hat. Fura volt 10-nél arra gondolni, hogy már csak 7 van hátra, és épp azon elmélkedtem, hogy kiérve az első 5 km-es futóútvonalamra, hogy milyen rohadt nehezen ment az első 5 kilométer, hogy sokszor mennyire szenvedős volt az elindulás is, az izommunka is, a levegővétel is, azt hittem ott purcanok meg. Mire ezt végiggondoltam, már csak 5 volt hátra... és az jutott eszembe, hogy milyen jól megy még mindig, és hogy a 17 utolsó 5 kilométere is sokkal lazábban megy, mint az első 5 bő fél évvel ezelőtt. Aztán úgy fogytak a hátralévő kilik hogy szinte észre sem vettem, bár az utolsó 2 már tényleg fájt (azt most nem tudnám meghatározni hogy pontosan hol, valahol belül combtő-gát-nemtommi környékén), és hazaérve pedig nyújtottam vagy bő fél órát, mert megállva éreztem azt, hogy ez mégiscsak sok volt. De jólesett, és visszakaptam általa azt, ami valamikor júliusban elveszett! 

Hozzáteszem, anyukám várt a kapuban hazaérkezésemkor. Megjegyezte, hogy szerinte én már átestem a ló túloldalára. Én megjegyeztem, hogy szerintem őt minden zavarja ami házon kívül történik velem és jól érzem magam tőle. Szerinte ez már túlzás. Én meg úgy döntöttem, hogy akkor el sem mondom, hogy beneveztem mégegy félmaratonra. Szerinte minek csinálom, MÁR úgysem lesz belőlem futóbajnok. Nem is... MÁR az vagyok. 

2013. október 8., kedd

Egy kis okosság mára... sok igazság van benne!

A gyerek kb. 7 éves koráig -ha nem tovább!-az anyját tükrözi vissza. Ha a gyerek gázos: TE vagy gázos. bővebben: KLIKK

Szeretem őket, na...

Múlt héten hangzott el:

Barát 1: Hogy telik ez a csodálatos nap neked a földnek azon a csodálatos pontján, amit veled ajándékozott meg a természet?

Barát 2: Szép vagy. Mint egy vizihulla.

Köszönöm hogy vagytok. :)))

2013. október 1., kedd

hullámvölgy - hullámhegy...

egyik reggel arra kelek, hogy valami fura kocogtató hang hallatszik a fülemhez egészen közel... Koni rágcsálta a telefonom sarkát (persze azonnal pánik, mert hirtelen nem is működött, de 1 óra múlva mégis, huhh). másik reggel pedig szöszikirálylány ébreszt azzal, hogy csinálhat-e magának kakaót, egyedül, ha csinál nekem is. húúúúúúú de vártam már ezt a korszakot! :)))