2012. szeptember 28., péntek

nem esett messze az alma...


vidéki kiruccanásról hazafelé jövet:
Szofi: Anya, mikor érünk oda a szállásra?
_______________________________________________
tegnap este:
Milán: Apa, meddig fogunk még itt lakni?
A.: ??? nem tudom. miért, hol szeretnél lakni?
Milán: hát Görögországban!
:)))

vélemény(em) a "kötődő" nevelésről


először is azzal kezdeném, hogy az alábbi bejegyzés az ÉN véleményem a címben szereplő gyermeknevelési módról, senkinek nem szól konkrétan, senkire nem szeretnék célozni, és senkit nem szeretnék megsérteni azzal, ahogy én látom (és írom) a dolgot.

az úgynevezett "kötődő nevelés", mint olyan, elég tág fogalom lehetne. úgy érzem, hogy én magam is kötődően nevelek: biztonságos lelki hátteret nyújtunk a gyerekeinknek, és egy olyan bizalmi kapcsolatot alakítunk ki velük, amelyben igyekszünk kiküszöbölni az alábbi dolgokat: félelem (szülői reakcióktól), szorongás, bizalmatlanság, irigység. véleményem szerint ehhez szükség van korlátok felállítására: ha a gyermek tudja, hogy hol vannak a határok, azon belül biztosan mozog, és bár a határait feszegeti, de ahogy valahol olvastam egyszer: "határokra van szükség ahhoz, hogy a gyerekeink felelősséget vállaló és mások iránt figyelmes felnőttekké váljanak".

a "kötődő nevelés" viszont, ahogy a fórumokon olvasható, alapjában véve a kezdetektől úgy indul: szoptassunk éjjel-nappal, hordozzunk éjjel-nappal, testileg, lelkileg, fizikailag, szellemileg 100%-ig álljunk a gyermekünk rendelkezésére, a nap 24 órájában. ezzel nem is lenne gond, meg szép gondolatok, csak véleményem szerint tényleg van egy DE.

az a baj, hogy a "kötődően nevelő", anyukák hangos szószólói (akik között van egy gyermekes, vagy akár gyermektelen is!) úgy kezelik a dolgot, mintha az, aki nem így csinálná, az nem nevelne kötődően, sőt eltaszítaná magától a gyermekét. nem az a bajom, hogy ők úgy csinálják, hanem az, hogy azt aki nem úgy, majdhogynem lenézik, és ebben személyes tapasztalatom is van - tisztelet a kivételnek.
a szószólók szerinti kötődő nevelés arról szól ugye, hogy születés után ne taszítsuk el magunktól a babánkat, mivel 9 hónapig 2in1 voltunk, maradjunk is így legalább ugyanennyi ideig, amennyire ezt fizikailag megoldani lehetséges: erre szolgál az együtt alvás, a szinte állandó szoptatás, az szinte egész nap hordozás, mindezt úgy, hogy a gyermekünk javát szolgálja.

mondom a saját példánkat. legnagyobb már elég önálló, szinte mindent megold maga, de ha pl kicsit hígabbat kakil, segítek neki kitörölni a fenekét. középsőnk még annyira nem ügyes, segítek neki innivalót tölteni a poharába ha szomjas (vagy feltörölni a követ, ha maga próbálkozik sikertelenül), és van egy legkisebbünk is, aki tulajdonképpen minden tekintetben rám szorul. nem egyszer fordult már elő, hogy a fenékkitörlős kívánság nagyjából egyszerre jelentkezett a középső szükségleteinek a kielégítésével, épp amikor szoptattam: senkihez nem tudok egyből ugrani, fel kell állítanom egy fontossági sorrendet azonnal. namármost ha bármelyik gyermek azt szokta volna meg, hogy anya azonnal ugrik mert anya azért van, hogy 24 órában folyamatosan kiszolgálja őt (ami egyébként többé-kevésbé így van), melyiknek mondhatnám azt, hogy most a MÁSIK szükséglete (pl kakis hátsó) előrébb való, mint a te innivalód? vagy a csecsemőnek, hogy bocs de leteszlek a kendőmből, mert épp sgget törölni megyek. tetszik vagy nem tetszik, meg kell szokniuk, hogy többen vagyunk egy családban, ahol nem az "én" a fontos, hanem a "mi", hogy amolyan érdekegyeztetés szükséges minden döntés előtt, mert később az óvodában/iskolában/munkahelyen méginkább így lesz. persze mondhatnánk, hogy hol van az még, de én úgy látom, hogy az újszülött/csecsemő kort kivéve soha nem lehet túl korán ahhoz, hogy elkezdjük terelgetni a csemetéinket a "legyünk tekintettel másokra is" irány felé. mindannyian alkalmazkodunk kell a másikhoz, ami csak úgy megy, ha már egészen pici kortól így szokják meg, nem csak akkor, amikor éppen megszületik a kistesó, vagy bekerülnek az óvodába, ahol ők nem az EGY, hanem a harmincból egy gyermek lesznek.

szoptatás, bárhol, bármikor: amellett, hogy a szoptatás az első számú éhség és szomjúság csillapító dolog, természetes, hogy nyugtató hatással is van a babára, megvan a szépsége, a lelki oldala az anya számára is. DE! én nem hiszem, hogy BÁRMI baj megoldható azzal, ha szoptatok. egy baba lehet nyűgös a frontoktól, a szeles időtől, első hónapokban a külvilághoz való alkalmazkodástól, egy-egy szélgörcstől, a fáradságtól... TÉNYLEG minden ilyen jellegű gondra a szoptatás a megoldás?? ha átölelem, énekelek neki, ringatom, akkor nem nyújtok neki ugyanolyan támaszt, védelmet, vigasztalást? nem mellesleg szerintem éppen hogy egy pl rám jellemző dologra szoktatnám rá ezzel: ha valami bajom van, eszem egy kicsit. mondjuk csokit. oké, boldogsághormon meg miegyéb, de hová lyukadna ki a világ, ha mindenki enne (inna, szedne) valamit, ha bárminemű problémája van?? (mondjuk jó úton haladunk efelé).

együtt alvás: a gyerek akkor lesz nyugodt és kiegyensúlyozott, ha a szülő is az - ez tény. nem biztos, hogy csak ezen múlik, de ez alapfeltétel, legalábbis szerintem. ha csak a magunk esetét nézem: én akkor vagyok nyugodt és kiegyensúlyozott, ha kialszom magam. ha fáradt vagyok, akkor türelmetlenné és ingerültté válok, és ha huzamosabb ideig tart a dolog, akkor a gyerekeken csattan az "ostor". úgy együtt aludni egy csecsemővel, hogy folyamatosan azt lessem, hogy ne feküdjek rá, vesz-e levegőt, nem került-e rá a paplanom/párnám, és még sorolhatnám, számomra nem pihentető, mert ha alszom is, akkor sem túl mélyen. ez mondjuk csak egy dolog, de kérdem én, hogy meddig "kell" együtt aludni a "kötődően" nevelőknél? azt mondják, hogy a gyermek majd maga leszokik róla, ha majd eljön az ideje. ez még nem is lenne gond, de ez hány év? nyilván változó... de most adott a mi családunk egy 4 hónapos, egy 3 és egy 4 éves gyermekkel, tehát jó esetben 3-ból 2 még biztosan velünk aludna. hozzáteszem hogy a két nagy úgy alszik, hogy pörögnek-forognak-vetődnek, akkor mi lenne a helyes sorrend az ágyban? ki hol feküdjön? nyaraláskor pl szoktunk egy ágyban (ill. újfent matracon) aludni, de senki (és tényleg a gyerekek sem!!) nem alszik jól: a nagyok (általában felváltva) szomjasak, pisilni kell, stb, ha a maguk helyén alszanak, akkor érdekes mód nincs semmi gond, és kötve hiszem hogy azért, mert "beletörődtek hogy magukra hagytam őket". pontosan tudják hogy biztonságban vannak akkor is, ha a szobáink között lévő 4 méter elválaszt minket egymástól.

együtt alváshoz egy további megjegyzés: nyugodt és kiegyensúlyozott szülőknek (szerintem) elengedhetetlen némi kufirc, mondjuk párfüggő, hogy kinek milyen gyakorisággal. az együtt alvás ezt azért jelentősen bekorlátozza, de szóljatok, ha nincs igazam... én legalábbis képtelen lennék hosszú távon úgy házaséletet élni, hogy lopott negyedórákat töltünk a fürdőszobában, vagy a mellettünk alvó gyerekeket lesni, hogy biztosan nem ébredtek-e fel - bár ennek is megvan a varázsa, de azért nem rossz ha az ember ki tud teljesedni ezen a téren.

a hordozásról: nem, nincs benne semmi rossz, és én magam is hordozok, kendőben. persze részemről itt is van egy DE: ha pl, ahogy fentebb írtam, éppen sz.ros hátsót törlök ki, jobb szeretem, ha nincs rajtam egy másik gyermek. ha főzök, éles késsel, forró vízzel, zsírral, stb "dolgozom", sütőt nyitok ki, szintén biztonságosabbnak vélem, ha nincs rajtam. továbbá adott egy olyan gyermek, aki baromi nagy mozgásigényű és érdeklődő, ezzel együtt akit jobban megvisel a túlfáradás mint bármi: a kendőben nézelődik. nem alszik el, vagy csak egy picit elbóbiskol, mert MINDEN érdekli amit lát. nem tudja kipihenni magát. lehet hogy van olyan gyerkőc, aki igen, de Koni pl nem ilyen: most pl 3. órája alszik, de kendőben eddig 1 óra volt a rekord. márpedig ha ő nem alussza ki magát, annak az egész család issza a levét, őt is beleértve, extra nyűg lép elő (tudom, szoptassam meg, attól jobb lesz ;) ).
na már most ahogy látszik, MI nem nevelünk kötődően, mégis mindhárom gyerekünk nyugodt, kiegyensúlyozott, érdeklődő, jó étvágyú és remek alvó (a délutánt és az éjszakákat is beleértve), a közösségi életbe (óvodába) mindketten könnyen beszoktak, sőt várták a folytatást, pár nap alatt belerázódtak, könnyek és hiszti nélkül. magunk is kipihentek vagyunk, valamit az egyéb házastársi szükségleteinknek is találunk helyet és időt. nem szeretnék párharcot vívni senkivel, nem szeretnék senkit rábeszélni arra, hogy MI csináljuk jól, de sok "kötődően" nevelőtől hallom azt, hogy 1. már kvafáradt, 2. már szeretne csak kettesben aludni a gyermeke(i) apjával, 3. a gyerek több éves koráig ébred éjszaka, és a délutáni alvást is elfelejtik 1-2 éves kor körül, 4. a gyerek sír, amint kiteszi a lábát otthonról.

persze, tudom, hogy a törzsekben, meg régen ÚGY csinálták, de könyörgöm, nem ott élünk. a mi gyerekeinknek 3 éves korukra tetszik-nem tetszik, meg kell tanulniuk egyrészt az önállósodást, egy kicsit az elszakadást, és azt, hogy rendszerben élünk. erre mikor kellene rászoktatni/ránevelni őket?

2012. szeptember 27., csütörtök

ottalvósok

megvolt az első ovis ottalvás. bár reggel a kisBanyám elbátortalanodva mondta, hogy ő mégsem szeretne, végül remekül érezte magát egész nap, és jóól beebédelve egy perc alatt elaludt, majd magától ébredt. Milán elalvása eltartott vagy félórán át, de végül ő is szundított egy jót uzsi előtt. amikor odaértem értük fél4-re, mindketten afelől érdeklődtek, hogy ugye nem sietünk még haza? és ugye holnap is ott alhatnak? álmomban sem gondoltam volna (bár remélni azért reméltem) hogy ennyire könnyen megy majd. :)

a tánc


"Amikor táncolsz, nem az a célod, hogy egy bizonyos pontra megérkezz a táncparketten, hanem, hogy minden lépést élvezz míg odaérsz."
Wayne Dyer

43! :)


már csak 43-at kell aludni, és irány Kuba! :D
na jó, ez azért túlzás, de ha a hegy nem megy Mohamedhez alapon, Kuba jön el hozzánk, így idén végre-végre nem maradunk le a MüPában megrendezett Buena Vista koncertről. jupiiiiiiiiii! :))))


egyébként pedig mekkora mázli kell ahhoz, hogy éjjel kigondolom, nappal megnézem, hogy lesz-e idén Buena Vista koncert, és lesz, és még van is tizenpár jegy (ezt az elmúlt pár évben mindig bebuktam, sajnos)? :D jajj, most madarat lehetne fogatni velem, salsázni fogok a porszívóval. :D

2012. szeptember 26., szerda

zizzent tyúkok gyülekezete

már reggel zizzent hangulatban ébredtem (ez a valami nem kerek, valahova mennék, valamit csinálnék, nőcis-lökött tyúk hangulat, ez így mind egyben, természetesen :D), a nagyokat oviba indítván, a kicsit elaltatván, kávét már majdnem bekészítvén ért egy barátnői telefon: te, mit szólnál hozzá, ha elmennénk az Emil-be? JÓÓÓÓ! nem kellett kétszer kérni, smink, csiniruci, babakocsi, ksiporonty, és irány a cukrászda, mint kiderült, barátnőnek is erre volt szüksége, majd a nagyokért az oviba érve MilánKedvencÓvónénijén is valami hasonlót véltem felfedezni, kommentálta is, hogy így ébredt. :D

ovis sztorik


na hát az elmúlt napokban sok minden történt ovi-ügyben, elsősorban kiemelném azt, hogy mindkét nagy csemeténk dalolva megy az oviba, majd ebéd után jókedvűen onnan hazafelé. Milánnál ugye nehezebben indult a dolog, nehezebben mint tavaly és nehezebben mint most Szofival. a tavaly év vége lelkileg meglehetősen túlterhelt volt neki (szülés, tetőtérbe költözés, oviba menés-nemmenés-menés, csoporttárs puskával való fenyegetőzése és többszöri piszkálódása, stb), és most az első pár napban nem is volt ott az az óvónéni, akihez jobban kötődik (a másikat meglátva vissza is lépett a küszöbről :-I), de most már sínen vagyunk, és tegnap megkérdezte, hogy mikor alhat már ott. :) Szofi az ottalvás tekintetében még egy kicsit bizonytalan, mert az egyik órában azt mondja hogy szeretne, a másikban azt, hogy nem, de bízom abban, hogy zökkenőmentes lesz ez is, holnap főpróba. :)

megejtettük az első komolyabb szülői értekezletet, sikerült megülnöm egy sggel két lovat, itt is voltam és ott is, Milánéknál maradtam SZMK-s anyuka, egyébként pedig az óvónénikkel is sikerült váltanom pár szót. vicces amúgy, hogy óvodán belül is mennyire különbözhetnek csoportok. Szofiéké valahogy sokkal összeszedettebb, rendszerezettnek tűnik minden foglalkozás, a napirend, minden napra (!) beiktatják a tornát, és heti 1 nap van a külön tornafoglalkozás is. Szofiék csoportja minden nap kimegy az udvarra, ezért kérték külön a szülőket, hogy esős időben is vigyünk gumicsizmát és esőkabátot, mert ha szemerkél, akkor is elmennek sétálni. Meg is lepődtem valamelyik nap egyébként, hogy mentem értük, és Szofiék csoportja éppen készült ki, pedig minden játék vizes volt az udvaron, aztán láttam hogy az óvó nénik törlik le a vizet mindenről. Elmondták azt is, hogy ők tényleg nagyfokú önállóságra törekszenek, nem baj ha valaki nagyon lassú, vagy kacsalábon vesz fel cipőt, fordítva egy nadrágot, megvárják, és úgy terelgetik, hogy közben sikerélményük is legyen - ezt a többi csoportnál ennyire nem szembetűnő. Nem is csoda, hogy Szofi ilyen hamar megszerette ezt a csoportot, kósza gondolatként megfogalmazódott bennem, hogy Milánt átrakatom, de végül elvetettem az ötletet, mert nem biztos, hogy jó lenne nekik ha együtt lennének.

további remek hír, hogy az ovink sószobát szeretne csinálni az egyik helyiségből, ehhez persze nulla támogatást kapnak az önkormányzattól, így ezúton is kérek mindenkit, akinek módjában áll, nézze meg ezt az oldalt:KLIKK, és segítsen, ha tud. remélem, hogy mielőbb összejön rá a keret. :)

"sokgyerekusz"


a minap matusi a figyelmembe (és mások figyelmébe is természtetesen) ajánlott egy cikket, ami itt olvasható: KLIKK! /aki esetleg nem akarná elolvasni: adott egy jó anyagi helyzetben lévő család, 7 gyermeket vállaltak, és nemhogy nem bánták meg, de így boldogok, ahogy vannak! :)/

a kommenteket gondolom senki nem fogja végigmazsolázni, természetesen a család kapott hideget-meleget, tehát elismerő szavakat, bátorítást, de talán ennél jóval több becsmérlést, negatív ítéletet és kritikát.

most kérdem én... tényleg ENNYIRE besavanyodott emberek vesznek minket körül? mert ezek szerint nemcsak én látom rózsaszínben a többgyermekes létet (ez a kommentekből is kiderül, mert vannak azért jók is). ahogy a családfő írja később: nem, nem mindig ilyen mézes-mázas az ő életük sem, nekik is vannak rossz napjaik, de egyrészt pozitívan állnak hozzá, másrészt mivel összességében mindig jól alakul minden sztori vége, a jó marad meg, az írással a jót erősítik. bár nem vagyunk (még :D) 7gyermekesek, nem vagyunk (még :D) ilyen hiperszuper anyagi helyzetben, de hiszem, hogy az ember tényleg úgy éli meg a dolgokat, amilyen ő maga belül. persze, vannak nehézségek (nálunk is), de amíg minden bajra megtaláljuk a megoldást, és szerető család, barátok vesznek minket körül, amíg arra halad az életünk, amerre szeretnénk, mindemellett egészségesek vagyunk, és tudunk a hobbinknak is élni, mi okunk lehetne a siránkozásra? komolyan azon kellene töprengeni, hogy jajj, mi lesz a gyerekeinkkel, mert "csak" egy szétrágott plüssállatuk van? (próbálnám elvenni, haha!) komolyan úgy kellene éreznem magam, mint valami rabszolgasorsban élőt, csak mert arra áldozom az életem (nagy részét), hogy gyerekeket neveljek, hogy a családomnak éljek?

a mi esetünkben, hogy ez soha nem volt vita tárgya. amikor összejöttünk, persze voltak viharos hetek és hónapok, na de amikor már "rendesen" tervezgettük a közös jövőt, ebben egészen biztosak voltunk mindketten: nagycsaládot akarunk, holott A. és én is kétgyermekes családból jöttünk (szüleink esetében már más a helyzet). valahogy mindig csodáltam a nagy családokat, és az emlékeimben élénken élnek azok a kempingezős nyaralások, ahol holland (és más nyugati) családokkal sütöttünk-főztünk együtt, és csodálkozva kérdezték anyukámékat, hogy hol a többi gyerek? vagy például azok a "Zoltán napok" (nagypapámat hívják így), amikor összejöttünk mindannyian: nagypapámék, 4 gyerekük, és abból 3-nak már családja volt, 2-2 gyerekkel. pici, kétszobás panellakást töltöttünk meg ennyien, és nagyon kedves emlék ez nekem így: az akkor még csak 6 unoka mindegyike kiskanállal kapta a tejszínhabot, amikor a felnőtteknél kávézásra került a sor. igen, szeretném én is, ha majd A.  legalább 6 unokának osztaná a tejszínhabot 30 év múlva, és tudom, hogy lesznek nehéz időszakok, de a mérleg nyelve mindig a tejszínhab felé mutat majd, ebben biztos vagyok. ha ez valaki szerint betegség ("sokgyerekusz"), akkor vállalom, de amiért le kell mondani ezért cserébe, az semmiképp sem hagy maga után keserű szájízt, és azt hiszem ez a dolog lényege.

2012. szeptember 25., kedd

kicsit mintha anyás vóna'


töbször írtam már arról, hogy Koni anyafüggő, azt hiszem. nem úgy, mint a nagyok, mert náluk azért megvolt az arany középút, és persze Koni is elvan mással, csak épp nem alszik, ha nem vagyok itthon. erre most jöttem rá... azt hiszem megérzi, ha én fordítom el a kulcsot a kertkapu zárjában. már születésekor is éreztem, és azóta egyre biztosabb vagyok abban, hogy a mi kapcsolatunk más, mint a nagyokkal volt ugyanilyenkor. nem tudom megfogalmazni hogy miért, és az sem helytálló hogy őt jobban szeretném (szerintem egyébként ilyen nincs) vagy jobban kényeztetném, inkább úgy mondanám, hogy valahol belül nagyon egy húron pendülünk, és lehet fura az amit most írok: mintha belém látna. úgy tud rám nézni, mint aki pontosan tud mindent, minden gondolatom megnyílik előtte. na nem akarok belemenni semmiféle spirituális meg ilyen-olyan hókusz-pókuszba, de érzek valami ilyesmit, ez tény. és azt hiszem ő is.

történt ugyanis, hogy a pénteki tánc előtt jóóóól megetettem, leraktam aludni (ez kb negyed 7-kor volt), és elméletileg ilyenkor fél9-ig szunya van. én 3/4 7-kor indulok el itthonról és fél9-re érek haza, tehát pont beleférek az ő alvásidejébe. na hát már legutóbb sem aludt amikor elmentem, de most sem (a többi este viszont igen!). amint kiteszem a lábam a kapun, kipattan a szeme és ébren van. nem nyűgös, nem sír, csak épp nem alszik, majd amikor hazaérek, baromi álmosan és hatalmas mosollyal üdvözöl. kíváncsi voltam, hogy a tegnapi szülői értekezlet milyen hatással lesz rá, más nap, más időpont, és nem apával hanem a mamával marad itthon (meg persze a tesókkal, természetesen). na hát kb ugyanez: ahogy elmentem, felébredt. anyu időben megetette, tesók körülrajongták, de fél7-kor már baromi fáradt volt, anyu többször letette (ringatta is, stb), de nem aludt el, amíg haza nem értem (elhúzódott, negyed 8-körül érkeztem). ismét hatalmas mosoly, sőt hangos kacagás, cici, zuhanyoztunk egyet, aztán aludt mint a bunda.

asszem' így lőttek az esetenkénti bulizásoknak. :D

2012. szeptember 24., hétfő

Szofi, a problémamegoldó


A. a hétvégén betonozott, a talicskázáskor útban volt Szofi biciklije.

A.: Szofi, útban van a biciklid!
Szofi:  hát akkor kerüld ki!

tekintve, hogy a legutóbbi ilyen esetnél Szofi még világgá akart menni, most elég talpraesett választ csikart ki magából. :D

2012. szeptember 21., péntek

könyvfaló


1 hét alatt 2 könyvet szívtam magamba (agy-visszaépítés gyanánt :D), ma kezdem a harmadikat. most ilyenem van, a lehető legtöbb rendelkezésemre álló időt igyekszem erre fordítani, mert azért mégiscsak az 5. itthon töltött évemet taposom, jó lenne nem elhülyülni, vagy legalábbis nem teljesen. :)

amiért ez most bejegyzést érdemelt, az a ma reggel (reggel, haha, bár végülis Koni szerint már reggel volt) befejezett könyvem, nevezetesen Kerstin Gier Anyák maffiája c. könyve (klikk), és mondhatom remekül szórakoztam rajta. nem kell tőle túl sok mondanivalót várni, nincsenek benne mélyen szántó gondolatok, de faltam az oldalakat, és sajnálom, hogy vége lett. tulajdonképpen limonádéról van szó hepienddel, de nem is ez a lényeg, hanem a könyv szereplői és az apróbb sztorik, az emberek egymáshoz való hozzáállása. minden anyukának ajánlom elolvasni, különösen azoknak akik jártasak a blog-anyaklub-babafórum-stb közösségekben, remekül fog mulatni (akinek nem kéne, az is, úgysem ismer magára :D).

hű, nem nehéz?


azon mindig mosolygok, amikor látva minket megkérdezik, hogy nem nehéz-e három gyerekkel. egyrészt mi vállaltuk, és persze, bizonyos szempontból nehéz, de mi nem az? nehéz a boltból gyalog hazacipekedni egy nagybevásárlást (vagy épp megkeresni az árát), akkor is, ha az embernek egyáltalán nincs gyereke. nehéz megszervezni az embernek a saját életét karrier, nyelvtanulás, barátok, edzés, buli, stb mellett akkor is, ha éppenséggel szingli.

viszont ma, amikor fél6-kor indult a nap, és én befejezhettem a pár napja elkezdett, roppant szórakoztató könyvem, majd reggeli után a nagyok az én fél-részvételemmel társasoztak, a kicsi nézelődött-evett-aludt, én pedig a maradék agyammal megpróbáltam a hagymalevesre, rizses húsra, zabpelyhes keksz hozzávalóinak összeállítására koncentrálni, ezt követően a nagyokkal elpakoltatva az előzőleg használt dolgokat összegyúrni, formázni és kisütni azt, míg végül minden egyszerre elkészült, a nagyok kirohantak játszani a kertbe, legkisebb elaludt, én pedig egy frissen elkészített, fahéjas-mézes kapucsínóval és a frissen sült zabpelyhes (mézes-mazsolás-csokis) kekszemmel lecsücsültem ide, akkor megállapítottam, hogy nem, egyáltalán nem nehéz három gyerekkel, csak néha le van szívva az agyam, de annak meg már úgyis mindegy.

ja, ma nevelés nélküli nap van az oviban, ami azt jelenti hogy továbbképzésre mennek az óvónők, és csak ügyelet van meg összetett csoportok, ilyenkor nem viszem őket.

2012. szeptember 20., csütörtök

rázódunk


mármint bele, az ovikezdésbe.
ma reggel náthásan kelt mindkét ovis, nem nagyon, de enyhe orrhanggal, kisebbik párat tüsszentve. amikor kimondtam a bűvös mondatot: ajjaj, így megfáztatok? lehet nem kéne oviba menni.. Szofi közölte, hogy neki márpedig semmi baja, Milán pedig azt, hogy ő olyan nagyon beteg, hogy a torka is úgy fáj, hogy sírni akar, de már a könnye is elfogyott. aztán tettem egy megjegyzést, hogy nem is tudom mit fog csinálni a dadus néni a kakaójával és a vajas kaláccsal, mire a nagylegény közölte, hogy tulajdonképpen neki nem is fáj a torka, az csak múltkor volt. két jókedvű és makk egészséges lurkóért mentem ma 11-re, Milán pedig aggódva kérdezte, hogy mikor ebédelhetnek már végre ott?! ugye ismeritek azt a mondást, hogy a férfiak szívéhez a gyomrukon át vezet az út? hehe. :)

az elsőnévnapos számokban... na és a tettek!


tegnap volt a napja, hogy Koni első névnapját jegyeztük, és a négyhónapos státuszvizsgálatot immár négyésfélhónapos korában megejtettük.

csak ámultak, amikor majd' 8 kilót mutatott a mérleg (7920 gramm volt pontosan), és bevallom őszintén, én is. azt hittem hogy csak 7 kg. de tényleg. azon már meg sem lepődtem, hogy 65 centit mért a Védőnő, és megértettem, miért kicsik a 62-es ruhák is. és azt is, hogy miért akar annyit enni, mint egy féléves. azt viszont nem, hogy hármuk közül Milán volt a "legkisebb" (7 hónaposan volt kb ekkora :D), mégis őt kövérezték le anno. :D na nem a Védőnők meg a Dokinő, náluk kedvencek vagyunk mindannyian, Koni is agyon lett dícsérve, és orvosilag meg lett erősítve a dolog, már hogy nyugodtan adhatok neki csirkecombot. hehe. :D

egyébként kaptam hozzátáplálós papírost is, gyönyörű táblázat, ott díszeleg rajta, hogy 4 hós kortól mehet a gluténmentes, 6 hóstól meg a glutént tartalmazó gabona is. hm. mintha ezt korábban a végtelenségig nyújtották volna... és akkor még én voltam a hülye, aki azon az alapon hogy félévesen már én is csócsáltam kenyérhéjat/kiflivéget, kenyérhéjat/kiflivéget adtam a gyerek kezébe. na hát most is fogok, sőt csirkecombot is, ha épp azt óhajt a kisasszony (márpedig óhajt, ez nem kérdés). egyébként még mindig rengeteg tejem van, rengeteget eszik is, sajnálatos módon éjjel 2-kor is (neki fél6kor már reggel van, nekem még az is éjjel, szóval ha úgy vesszük, kétszer eszik éjjel), de amióta kap almát, barackot, répát, krumplit, zöldbabot, cukkinit, esetenként némi olivaolajjal csöpögtetve, határozottan kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb, mint korábban, márpedig nálam a hosszú élet lelki nyugalom titka a jól evő és jól alvó felnőtt és gyermek, szóval ezek kölcsönösen oda-vissza hatnak egymásra, ebben egészen biztos vagyok.

a nagyokat imádja, ha csak meglátja őket, már óriási mosoly van az arcán, főleg Milánért van oda, de egyébként minden hozzá közeledő felnőttet és gyereket mosollyal üdvözöl, Milánnal mégis valahogy szorosabbnak tűnik a kapcsolata, mintha neki jobban örülne, vagy valami ilyesmi, holott Szofival szokott pl együtt fürdeni, és Szofi segít körülötte többet.

egyébként rendkívül jól megtanult megfogni dolgokat, és csörgőt tömni a szájába, ja meg rázni azt, bár néha fejbevágja saját magát, vagy elhajítja a dolgokat a nagy lendülettől, de jókat nevetek rajta. igaz, egy esti vetkőzés-fürdés-öltözés igen nagy rumlival jár, mert amit ér, azt megfog, ráz, dob, így a szoba elég kaotikus a tortúra végére, de tényleg nagyon vicces amit művel, csak ne kéne utána összepakolni. na de mindent szépen sorjában, majd azt is szépen megtanulja, hehe. rendkívül jól megtanult egyébként tolatni is, éppen ma esett meg hogy felraktam főni a pennét, és amint visszamentem a szobába, már majdnem jajveszékelt, mert félig a szekrény alatt volt, szerencse hogy farban rám ütött, így elakadt félúton. :)

egyébként pedig igazi társasági embernek mondhatom, imádja ha nyüzsi van körülötte, akkor is, ha fáradt. sőt, "dühös" lesz, ha a fáradtságára hivatkozva el akarom távolítani a nyüzsiből. ez már korábban is gyanús volt, de most már egészen biztos vagyok benne, tehát ha nyüzsi van, akkor inkább ölben, de mindenképp a nyüzsiben akar lenni, akkor is ha már pici piros szemei vannak és alig lát ki. Szofi ilyen esetekben fogta magát és elaludt, de Koni nem (mint ahogy anno Milán sem), mint aki fél, hogy lemarad valami fontosról.

anyássága egyébként mindent és mindenkit überel, amiért nagyon-nagyon imádom őt (a többieket is persze), még sosem volt nagyonanyás gyerkőcöm, és persze fura, hogy mindigminden rám hárul (a nyaff, a kaja, a kaki-pisi, az öltöztetés, stb), és mondjuk nemcsak azért mert ő engem akar, hanem azért is, mert sajnos az apjának is rá van a legkevesebb ideje, szóval ez is ilyen oda-vissza hatású lehet, mert ha pl nyaff, akkor már inkább nálam nyugszik meg, mint A.-nál, és ez azért a többieknél nem feltétlen volt így.

most pedig megyek, előtúrom azokat a 68-as ruhákat...

2012. szeptember 18., kedd

ilyen is, olyan is


ma már sokkal könnyebben ment az oviba menet, itthonról lelkesen indultunk, ott sem volt semmi gond, mindketten nagyon ügyesen bementek a csoportba. Szofi ugyan nem reggelizett, de a tejet megitta, Milán természetesen mindent belakmározott... nálam az evés a jele az oldódásnak, szóval ha jól esznek és jól alszanak, abból tudom, hogy nincs semmi gond. Szofinak mindenképp jár azért az elismerés, ugyanis reggeli után gyümölcsözés volt, és evett szőlőt! :-o (itthon csak lehéjazva, kimagozva, megmondom őszintén én nem pepecselek ilyennel, de anyu néha kényezteti :D). hazafelé természetesen már egyiküknek sem akaródzott jönni, úgyhogy holnap (mondjuk kényszerből is) a következő lesz a menetrend: 8kor indulás itthonról, nagyok maradnak az oviban, mi Konival megyünk 4hós státuszra és oltásra (kicsit késve, sebaj), és visszafelé jövet megyek értük, bár ha jól jövünk ki időben, előtte még gyógyszertárba és haza is, hogy ne menjünk túl korán. igaz, az óvoda-rendelő legalább egy 40perces séta, vissza ugyanennyi, és bár van időpontunk, mindig szokott lenni egy kis késés is, szóval a fene se tudja mikorra járjuk meg.

annyit azért elmondhatok, hogy Milán esetében nehezebben megy az újraszoktatás, mint ahogy a beszoktatás tavaly ilyenkor, illetve Szofi nagyon ügyesen, zökkenőmentesen szokik be, nincs egy nyiff sem, csak egy kicsit félénk, de könnyebben oldódik mint Milán. azért az esti feszültségoldó hátsimit nagyon élvezték tegnap mindketten, ma délután pedig akkorát aludtunk mind a négyen 1-től, hogy fél4-kor keltünk arra, hogy A. a hálószoba ajtajából néz minket. a szieszta megzavarásáért cserébe be is készített egy fincsi olasz kávét/kapucsínót, nyamm. (az szerelem, ha nélküle már nem is esik jól? :D)
amúgy pedig húzós ám, hogy most reggel 8-ra puccba kell vágni a családot, magamat is beleértve. ilyen azért jó régen volt, nemcsak a nyári szünet miatt, hanem mert tavasszal azért majd' minden reggel anyu vitte Milánt oviba, mi pedig ráértünk elkészülődni, reggelizni, stb. nem vagyunk sokáig alvósok, meg ugye volt olyan hogy 8ra már megfőztem-kitakarítottam, de más a KELL és más a LEHET. :)

2012. szeptember 17., hétfő

az első ovis nap


az első ovis napunk korántsem indult zökkenőmentesen. ahogy azt megjósoltam (magamban), Szofi igaz kicsit bátortalanul, de hamar jól érezte magát, sőt reggel úgy kelt hogy mikor indulunk már? Milán viszont... először nagy vagány volt ő is, kiválasztotta hogy miben akar menni, elmondta sokszor hogy hogy hiányzik már neki az ovi, aztán végül sírva kapaszkodott a lábamba, mert nem akart bemenni. :( annyira sajnáltam szegényt... mivel Koni is velünk volt, megbeszéltük hogy egyikükkel sem megyek be a csoportszobába, de ugyanazon a folyosón van az öltözőszekrényük (polcuk), és ott várom őket. abban maradtunk, hogy ma 1 órát maradunk, és hazajönnek velem mindketten, holnap kicsit többet, szerdán pedig már ott is ebédelnek majd... elvégre nem csinálhatom azt, hogy az egyiküket elhozom, a másik meg marad.

na hát ebből az lett, hogy ma éppen ugráló vár, arcfestés és fotózás is volt az oviban, amit annyira élveztek, hogy úgy kellett őket rábeszélni fél12-kor, hogy induljunk már hazafelé, és bár Milán nem mert ugrálni, meg nehezebben oldódott, összességében mégis jól érezte magát, és maradni akart. remélem holnap zökkenőmentesebb lesz a dolog...

az arcfestéssel meg úgy voltak egyébként, hogy mindketten ráindultak a dologra, de végül csak a kezüket tartották oda, arra kértek rajzot. megjegyzendő, hogy épp tegnap említette Milán, hogy ha majd felnőtt lesz, akkor szeretne egy "majmócás" tetoválást a kezére. hát... így teljesüljön minden kívánsága! :)))

2012. szeptember 14., péntek

a titok nyitja


"A legtöbb ember nagyon elvontan képzeli el a boldogságot; eleve annyira messzire és magasra helyezi, hogy az elérésére tett minden kísérlet eleve kudarcra van ítélve. A cél homályos, meghatározása bizonytalan, az eszközök nem megfelelőek.
....
Ha egyszerű, kis dolgoknak örülünk, ha könnyen száll arcunkra a mosoly, ha mindennap készek vagyunk valami újat megtanulni, ha sietség és szünet nélkül haladunk céljaink felé, akkor boldognak nevezhetjük magunkat. Éljünk képzelőerőnkkel képzelgés nélkül, álmodjunk megvalósítható álmokat, vállaljunk értelmes kalandokat, szeressünk mérlegelés nélkül – mindezekkel elérjük a szilárd boldogságot."

Delia Steinberg Guzmán

kicsit zsúfolt


mosás-teregetés-pakolás, kipakolás, elpakolás, nyári ruhák el, ősziek előpakolása, pakolás pakolásának a pakolása, csak arcpakolásra nincs idő most, pedig rend még mindig nincs. :D

amúgy pedig tagadhatatlanul itt az ősz, tehát teregetni is csak bent tudok, és már megint úgy érzem hogy kicsi a lakás, pedig nem, csak még sok mindennek nincs helye, mert ugyan van elég m2, de nincs elég tároló, szóval általános káosz uralkodik akkor is, ha éppen rend van.

nem mellesleg holnap gyerekszülinapi zsúr, vasárnap nagypapám szülinapi köszöntése, hétfőn pedig ovikezdés (na, akkor ne essen, illetve legalább jövőhéten egyáltalán ne, légyszi!), szóval mindenféle értelemben véve vége a vakációnak, még akkor is, ha Milán ma úgy ébredt, hogy azt álmodta felébresztettük az éjszaka közepén, és fogat kellett mosnia, mert megint utaztunk....

2012. szeptember 12., szerda

hasznos gondolat!


"Ezt a mély és kitartó éjszakai töprengést nem szabad túlzásba vinni, mivel korlátozza az ítélőképességet. Kellő megfontolás után eljön a döntéshozatal és a cselekvés ideje. A túlzott töprengés ezzel szemben a kétely terhét rakja az elmére, ami végül is megalázó, mivel megbénítja a cselekvőkészséget."

Daína Chaviano - Az örök szerelem szigete

újra itthon! :)

10 nap, 4159 km, több mint 200 alagút, és rengeteg élmény után hazatért a csipet csapat. a nyaralás tökéletesre sikerült, szinte mindent meg tudtunk nézni amit akartunk, szinte mindent meg tudtunk kóstolni amit akartunk, a sátor eső-tesztje is jól sikerült, és csokisodtunk is rendesen, a dél-olasz nők között pedig kifejezetten jól éreztem magam a strandon. :D bővebb beszámoló később... most nagymosás van.

2012. szeptember 1., szombat

indulás előtt 6 órával


hivatalos ügyek elintézve
lakás kipakolva
kocsi bepakolva
szendvicsek elkészítve
zizegés a tetőfokán
... majd jövünk. :)