túl pozitív

nos akkor jöjjön egy kis szösszenet az én túl pozitív hozzáállásomról.

hétfőn délután, pont akkor amikor mentem a gyerekekért, Milán a rugós libikókára szeretett volna felállni. ezt meglátta A. néni, (egy másik csoport idősebb óvónénije, mély és rekedtes hangja van, van egy stílusa, de ő az első látásra nem biztos hogy szimpatikus típus), azonnal rászólt, hogy Milán, nem állunk fel arra! Milán úgy meghökkent, azonnal elbújt mögém, és majdnem-elsírva magát halkan azt mondta, hogy mondjam meg annak az óvónéninek, hogy minden óvónéni csak a saját csoportjának a gyerekeire szólhat rá, máséra nem! erre én elmagyaráztam Milánnak, hogy az udvaron, ahol ilyen sok gyerek van kint egyszerre, minden óvónéni figyel minden gyerekre, és A. néni azért szólt rá, mert szereti őt, és nem akarta hogy baja essen, mert bizony oda felállni tényleg veszélyes.

bizonyos szempontból lehet hogy hiba, hogy arra a gondolkodásra próbálom nevelni, hogy neki jót akar az is, aki nem megfelelően szól hozzá, kérdés hogy előrébb lennénk-e azzal, ha nekimegyek az óvónőnek hogy miért ilyen hülye és hogymerészeli.