2012. október 31., szerda

mire jó ez??

tele van a postaláda reklámmal. nemcsak az igazi, a virtuális is. vegyünk, vigyünk, csak most, csak nekünk, kihagyhatatlan! oké, megpróbálnak kedvet csinálni, meggyőzni és természetesen eladni nekünk. de azért könyörgöm, a pofátlanságnak is van határa! két nap alatt két ilyenbe futottam bele. 

1. aszondja' a hírlevél, hogy kihagyhatatlan lehetőség, csak ekkortól-eddig, csobbanjunk ingyen egy magyarországi nagyvárosban. hahh, sejtettem hogy az az ingyen nem lesz teljesen ingyen, azért mégis kattintottam, hátha sikerül valami élményt bezsebelni így A. szülinapja előtt, rendkívül akciósan. na hát tévedtem, mert az ingyen élmény itt most történetesen többtízezer forintba kerül, amit ha befizetünk egy wellness hétvégére, akkor adnak ajándék fürdőbelépőt. ami a hab a tortán, hogy korábban is néztem már ezt a lehetőséget, és amúgy is adnak fürdőbelépőt, ha több mint 1 éjszakára foglal ott szállást az ember.

2. aszondja' a szórólap, hogy most kivételesen, 50% kedvezménnyel lehet megvenni azt a bizonyos kávét, amit mi amúgyis iszunk, a kedvezménnyel csökkentett ár pedig 545 Ft (oda is volt írva bizony, hogy az eredeti ár ezeregyszáz). ??? eddig 600-ért vettük ugyanezt, akció nélkül.

szuszmák


túl a csúcson

vagy hogy is kell ezt mondani, a lényeg, hogy tegnap rendet raktam a csetreszek és a könyvek között, ma pedig lesuvickoltam minden ablakot, kívül az ablakpárkányokat is, sőt még egy barátnős-kávézós-félóra is belefért a délelőttbe (takonypócim gyógyul, ezáltal átaludta az összes fent felsorolt történést). ezúttal ki is jelenthetem, hogy a takarítás úgy kb 80%-ban kész, és nem is volt olyan nagyon szörnyű, mint első nekifutásra gondoltam volna. jókedvemben még az sem kizárt, hogy sütök valami sütit délután, és a nagytakarítás levezető futamát holnapra időzítem (fürdőszoba tokkal-vonóval, értsd: csövek, radiátor, csempesuvic, csigák-kagylók-kövek lepakolása, portalanítása, és a többi a szokásos zuhanyzó-, wc-, bidé-, mosdó- és fürdőkádsúrolás). komolyan mondom, olyan örömmel tölt el hogy a finishben vagyok... nem vagyok egy tip-top háziasszony, jobb szeretek inkább minden nap egy keveset tenni-venni, minthogy folyamatosan műterem-lakást varázsoljak az otthonunkból, de azért a frissen csillivillire varázsolt lakás mégiscsak jóleső érzés a lelkemnek. :)

2012. október 30., kedd

la la la la la

kincsesláda

a nagytakarítás az a műfaj, aminek baromi nehezen tudok nekiállni. ilyenkor (persze csak amíg tart a rákészülés és a hadművelet) jobb szeretnék abszolút minimál stílusú lakásban lakni, ahol csupa letisztult forma vár minden helyiségben, sehol egy személyes dísztárgy, sőt személytelen is csak alig. ehhez képest itt egy rakás csetresz, váza, mécses és mécsestartó, bizsu, üveg, befőttes üvegekben homok, kavics, csiga, kagyló (ez utóbbiak üvegen kívül is), könyv, modellautó, tökömtudja... vaaaaaah! mondjuk nemcsak portalanítani hosszadalmas feladat, hanem ábrándozom is közben természetesen, főleg ilyen szép, napsütéses időben. 

óhatatlan, hogy ilyenkor kincsekre is akadjak: pakolászás közben mindig kerül a kezembe valami rég elfeledett, mostanra viszont kincset érő apróság, amiből ezt vagy azt lehetne csinálni, vagy valamire emlékeztet, vagy valaki hogy örül majd neki dolog, és persze mindig akad egy rakás olyan dolog is, ami dobozt érdemel: például a karkötőim vagy fülbevalóim, amik eddig mint a szoba dísze (na kinek hogy :D) lógtak egy talpas üvegtál szélén (így készülődve, rohangálva az előszoba és a fürdőszoba között épp le tudtam akasztani a megfelelőt :D), de "fogja a fene portalanítani állandóan" alapon, na meg annyi van már hogy ez inkább káosz mint dísz elvtől vezérelve inkább dobozba zárom őket.

mindig is tetszettek a dobozok, a kis teás doboztól kezdve a fém sütis dobozokon át minden, olyan kincsesláda-feelingje van mindegyiknek. ránézel, és tudod hogy valami érdekes-izgalmas, talán kicsit titkos dolog lapul benne, és ösztönösen kinyitja az ember, és meglepődik a tartalmán. most például azt találtam ki, hogy a sokfakkos teafiltertartó dobozba fogom tenni a nyakláncokat (vagy a fülbevalókat, még gondolkozom), így nem akadnak össze, és szép rendben is lesznek. azt mondjuk még nem tudom, hogy hová fogom tenni a dobozt, hogy a szokásos rohanós készülődés közben, kutyafuttában rá is találjak, és magamra is aggathassam a megfelelő darabot belőle... 

amúgy pedig nagy vágyam, hogy egyszer majd legyen egy igazi, fából készült tulipános ládám, na meg egy hajós is, bár hogy hová tennénk és mit tartanánk benne, még nem tudom, de jó lenne ha lenne. :)

2012. október 29., hétfő

meg sem tudom számolni...

másolgatom az utazós blogom bejegyzéseit a régiből az újba. közben persze nem tudom megállni és olvasgatom is... hihetetlen, de tényleg meg sem tudom számolni, hogy hány álmunk vált azóta valóra, pedig még csak 2007-nél tartok.

tény, hogy sok lemondással jár (nem lesz csizmám sem egyébként, meggyőztem magam, hogy csak hirtelen fellángolás volt :)), és sokat számít az is, hogy nálunk a rangsor élén szerepel ez a dolog. emiatt van az is, hogy a két kezünkkel (ezáltal baromi lassan) épülget-szépülget a házunk, de az is tény, hogy ha nem lenne ez az utazós blog, akkor nem is tudatosulna ennyire az egész gyümölcse.

arra gondolok itt most, hogy múlt héten másoltam a 2005-ös bejegyzéseket, amikor arról ábrándoztam, hogy jajj, majd ha egyszer, talán, valamikor eljuthatnánk a Peloponnészosz legdélebbi részére... 2007-ben pedig ott töltöttük a nászutunk nagy részét. a nászúton úgy ültünk Pireuszban, hogy szinte szomorkodva néztünk a hatalmas, Krétára induló hajó után, hihetetlen vágyakozással a szívünkben, hogy vajon mikor lesz az, hogy ilyen nagy hajón utazhatunk, és hogy Krétára is eljutunk? Ugyanebben az évben ábrándoztunk Máltáról is, és lám-lám, azóta minden álom* megvalósult, még egy falat Toszkána is, amit ugyanakkor említettem.

szóval ha most nem másolgatnék, talán örökös körforgásnak, újabb és újabb hóbortnak tűnne még talán a saját szemünkben is minden úticél, de itt van feketén-fehéren, hogy nem, ezek évek óta vágyott dolgok, amiért sokat küzdöttünk, és megérte, mert megvalósult mind - persze születtek újak is azóta.

*kivéve Szicília és Kuba, de ami késik az jön, ugye. :)

kistakonypóc

legkisebbünknek olyan szinten összefolyik taknya-nyála (márbocs), hogy sikerült azt beledörzsölnie a szemébe, úgyhogy csipásodik is. HELLÓ OVIS BACIK! (a nagyok már gyógyultan vissza is tértek a közösségi életbe...)

az első hó...

amikor megláttam az első hatalmas hópelyheket, az első gondolatom az volt, hogy mekkora mázli, hogy tegnap este behozták a fiúk (mármint A. és Tesóm) a nagy agávét, na meg bekerültek a kicsik, meg a fűszernövények, a kis leanderek, és a kis citromfa is. a nagy leanderek -5 fokig bírják, nem árt nekik a hó, ahogy az ablakban már téliesítésre váró (erőteljesen visszavágott) muskátlik is, sőt jobb is nekik kint mint bent alapon szerintem még akár 2 hetet is kihúznak ott (így csökken az atkásodás/tetvesedés veszélye!). 

a második-harmadik gondolatomat a gyerekek indították el, ébredésük utáni felkiáltásokkal.
1. jajj de jó! esik a hó! lehet szánkóval oviba menni! (haha :D)
2. de Anya! most akkor elmaradt az ősz?? (úgy tűnik, ja.)
3. Anya, hol a kesztyűm?? (?????)

szóval kesztyű, csizma, overál, sál és ehhez hasonlók keresésébe kezdek ma, azt hiszem. mindenekelőtt készítek egy jón nagy bögre citromfű teát... 

2012. október 26., péntek

péntek: az én napom!


a péntek az én napom! általában így indul a reggel. várom már az esti táncot, és ennek a jegyében telik az egész nap: már délelőttől latin zene szól. ágyazás, rendrakás, porszívózás, főzés, játék... mind-mind emelkedett hangulatban, tánclépésekkel tarkítva, és ahogy közeledik az este 7 óra, annál jobban zizeg minden porcikám.

mindig szerettem táncolni, de ez most több mint egy buli. a "köznyelvben" zumba néven fut, a miénket egy salsa oktató lány tartja, 100%-ban latin tánc elemekkel, semmi ugrabugra, tényleg olyan érzésem van, mintha valahol a Karib-tenger partján buliznánk, már csak a mojito hiányzik. :)

tulajdonképen nem is csak fizikailag tesz nagyon jót, hanem szellemileg is: úgy eltelik az az 1 óra, hogy teljesen ki tud kapcsolni az agyam, mert hát sem félszemmel sem félfüllel nem kell figyelnem senki és semmi másra, sőt oda is kell koncentrálni a zenére meg a koreográfiára, így hát ha hullafáradtan is érek oda, a vége mindenképp egy valamilyen szintű felfrissülés.

az óra felépítésében az is nagyon jó, hogy aki életében először vesz részt ilyenen, az is gond nélkül végig tudja csinálni. aki többedszer, az megpróbálja jól csinálni. akinek van hozzá érzéke és gyakorlata is, az már majdnem profin végig tudja csinálni, de rájön, hogy a csípőjét nem úgy, és nem akkor, és nem csak annyira kell rázni, fordítani, tekerni-csavarni. ha megpróbálja, rájön, hogy az óra felére beáll mindene, és a mozgása olyan lesz mint egy frissen kivágott tölgyé. és akkor még nem beszéltünk a jó kis sambás cicirázásról, ugye.

azért a salsa-rész már egész jól megy... és az óra legvágyottabb része továbbra is a a cha-cha-cha Marc Anthonyval. :)




a fényképezés alapjai

Milán: Anya! mikor fogod kicserélni az objektívet a fényképeződön?
én: nem tudom, majd ha olyat akarok fényképezni, amit a másikkal kell.
Milán: de mikor kell a másik?
én: ... hát... az egyiket kint szoktam használni, a másikat bent.
Milán: és rá van írva hogy melyik a benti és melyik a kinti?
én: nincs, csak számok vannak rajta, és ha megtanulom hogy melyik mire való, akkor tudom hogy az kintre jó-e, vagy bentre.
Milán: és most melyik van rajta?
én: az, amelyiket bent szoktam használni.

Milán: de hát van rajta egy tulipán, akkor ez a kinti!

:))

2012. október 25., csütörtök

szavak nélkül

"A Skorpió a víz jegyhez tartozik, úgy, mint a Rák és a Halak, és mint minden vizes jegy a ködösítésben világbajnok, ha meg kell fogalmazni, mit érez. " 

itt a magyarázat arra, hogy a SkorpióFérj és a RákFeleség miért értik meg egymást olyan jól. :D

külön utakon

ma van az első olyan nap, hogy a tesók útjai különváltak - mármint most az ovisokra gondolok. történt ugyanis, hogy a tegnapi nap folyamán Milán erőteljes visszaesést produkált takonykór-ügyben, Szofi pedig még köhécsel ugyan, de már gyógyultnak tekinthető. reggelre egyértelművé vált, hogy Milán itthon marad, Szofit pedig megkérdeztem, hogy így szeretne-e oviba menni (mármint Milán nélkül), vagy inkább itthon marad? mire szinte felháborodottan közölte, hogy hát persze hogy megy, miért ne menne, ő szeret oviba járni. kis Muszutom. :)) kíváncsi vagyok hogy mi lesz délelőtt az udvaron, ott ugyanis egymást szokták várni a tesók, és majdnem mindig együtt játszanak... 

Milánt pedig továbbra is mézes tea - lándzsás útifű szirup, salvus vizes párologtatás, intenzív pihenés kúrára fogom, jó lenne, ha már kikászálódna ebből a kórságból. 

2012. október 24., szerda

kell! :)

kérek ötleteket, hogy hogy mondjam meg a nálam 4 centivel alacsonyabb férjnek, hogy feltétlenül szükségem van egy ilyenre?? 


mert hát ez azért nem az a kategória, amire rá lehet fogni hogy majd vízszintesben élvezni fogja a látványt... :D

szuris

Konival ma féléves státuszon és oltáson voltunk. eredetileg 9-re lett volna időpontunk, amihez fél9-kor el kellett volna indulni itthonról, de a kisasszony sumák módon bealudt negyed9-kor, nekem meg nem volt szívem felkelteni ilyen aljas dolog miatt, mint az oltás. felhívtam hát a védőnőket, szóltam hogy 1 órát csúszunk (nem volt gond, kevesen voltak ma), és amíg Koni szuszmákolt, én úgy döntöttem lila napot tartok: előkotortam a lila szemfestékem, valamint lila pulcsit vettem fel és nagy lila fülbevalókat aggattam a füleimbe, miközben Ricky Martin énekelte dallamokra ráztam a hátsóm, töltődni kell ha csak lehet indokkal. :)

Koni időben ébredt, elnyargaltunk a ligába, megvolt a méreckedés (69 centi és 8750 gramm! tejóég...), meglepődtem, hogy nem kaptunk leszúrást azért hogy kövér (mondjuk hosszú is... ahh, tiszta anyja), ellenben dícséret-áradat volt a szépsége és a mozgása, beszéde miatt. szokás szerint büszkén távoztunk (miután lakmározott egyet mintegy fájdalomdíjként), majd hazafelé bandukolva ő elaludt, én pedig megengedtem azt a luxust magamnak hogy az immár bő 1 mérettel kisebb hátsómra vegyek két bugyit a kínaiban. megfordult a fejemben a lila körömlakk megvásárlása is, de nem akartam elherdálni az utolsó nálam lévő filléreket, meg hát elég egy napra egyfelé csapatni a pénzt.

hazaérve a babakocsiból éppen áttettem az ágyába, amíg elkészítettem a kajáját, és mire kész lettem, elaludt. nem is emlékszem, hogy a prevenarra így reagált volna bármelyikük is, bár lehet, hogy csak az időjárás teszi.

úgy táncolnék veled... jó reggelt! :)

2012. október 22., hétfő

milyen igaz...

"Az akadályok azok az ijesztő dolgok, amiket akkor látsz, ha szemedet leveszed a célról."
Curt Carlson

2012. október 21., vasárnap

mikor megyünk vissza?

hosszú hétvége lévén, hogy egy kicsit együtt is legyünk és program is legyen, Szentendrére kirándultunk. a gyerekek már 90%-os gyógyultságával nem tűnt rizikósnak bevállalni a közeli kiruccanást, egyébként pedig szerintem több, mint tizenöt éve már annak, hogy legutóbb jártam ott. 

igazán kellemes kis sétával, útközben a természetben való gyönyörködéssel telt a délelőtt, kicsit csúsztatva az ebédidőn, 3-óra tájban ettünk itthon egy nagyon jót (tegnap elkészített gyümölcslevest, délelőtt előkészített sült pisztrángot krumplival, és rákóczi túróst). ebéd után Milán kérdezte meg: "ugye majd még fogunk menni Szentendrére?". a kérdésemre, hogy persze, és hogy miért szeretne odamenni, csak annyi volt a válasza, hogy mert nagyon szép város. imádom, hogy négyévesen ilyenek gondolatai vannak. :)


9. nap: Szeret vagy nem szeret

szeretni sokféleképpen lehet. korábban egy barátnőtől kölcsönkapott könyvből olvastam a szeretetnyelvről, a lényege az, hogy többféle szeretetnyelv létezik. van aki a szép szavakból, van aki a másiknak tett szívességből és segítségekből, van aki a hasznosan együtt töltött időből (jó programokból), van aki a fizikai érintésből érzi vagy érezteti a szeretetet. gond akkor van, ha két ember szeretetnyelve egymás mellett fut: nem beszélnek azonos nyelvet - vannak ilyen párkapcsolatok, nem kevés. a szülő-gyerek kapcsolatban ez nem gond, mivel a gyerekünk nagy valószínűséggel ugyanazt a szeretetnyelvet fogja beszélni, amit mi magunk. a könyv viszont rávilágított arra, hogy a legjobb az, ha a szeretetnek minden nyelvét "beszéljük", és mindet be is tudjuk fogadni, persze különböző emberek lévén mindenkinél lesz egy rangsor, hogy mégis melyikre vevő leginkább.én telhetetlen vagyok, számomra mind fontos. :D 

a gyerekekkel kapcsolatban a hasznosan együtt töltött idő, a szülői gondoskodás, ölelés egy alapfeltétel, jó esetben ez már születésük előtt adott.inkább az a nehezebb, hogy amikor dühösek ránk (az előző bejegyzésben említett falnak ütközések miatt például), akkor is biztosítsuk őket a szeretetünk felől. ez nálunk úgy néz ki, hogy amikor közlik hogy de én nem pakolok, mert, de akkor is akarom ezt vagy azt, vagy fellöki, megkarmolja a másikat, bizony következménye van (addig nincs ebéd amíg nincs rend, vagy nincs játék amíg nem végzett a "kötelességgel", bocsánatot nem kér és át nem öleli a másikat, stb), amihez kell egy keményebb hangnem, és be is kell tartatni a játékszabályokat (tehát nem úgy hogy egyszer mondom, majd vállrándítva megállapítom hogy na, megint nem hallgat rám). miután lecsengett a konfliktus, MINDIG leülünk és átbeszéljük. átölelem (érintés), elmondom, hogy ez és ez a dolog miért fontos (beszéd).persze dackorszak végén időnként van egy kis hüppögés és az ölelés lerázása, meg a visszaduma, hogy jó, de én akkor is csak egy iiiilyenpicit szeretlek most (és mutat egy hangyányi méretet a két kis ujjacskájával :D), én elmondom, hogy én akkor is nagyon szeretem őt, ha ilyet csinál, csak mérges vagyok, a kettő nem függ egymástól. (szirupcsöppenés). 

még egy bekezdést érdemel ez a poszt, mégpedig azért, mert a gyerekeknek mint mindenben, ebben is fontos, hogy minta legyen a szemük előtt. ez (jó esetben) a harmóniában élő szülők felől érkezik, de aztán ahogy tágul az ismerősök köre illetve a látókör, úgy tanulnak meg egyre több mintát befogadni. az alapokat mindenképp mi adjuk, és ezt tudni az egyik legfontosabb dolog.

2012. október 20., szombat

8. nap: Ki nevel?

ezzel kapcsolatban egy nemrégiben olvasott újságcikkből (hogy melyik újság, és ki írta a cikket, már jó kérdés...) jut eszembe egy mondat: ahhoz, hogy lelkileg egészséges, a társadalomba beilleszkedni tudó, toleráns, a maga lábán megálló embereket neveljünk, szükség van korlátokra. 

sokan azt gondolják, hogy oké, persze, szükség van, de majd ha nagyobb lesz. na de mekkora nagyobb? mire oviba kerül, már valamennyire érettnek kell lennie arra, hogy jól eligazodjon a közösségben. a mentalitása egy adottság, de hogy hogyan fog viszonyulni azokhoz a hatásokhoz, amik egy közösségben érik majd, rajtunk is múlik. tetszik-nem tetszik, nem lóghat ki a sorból. nem bánthat másokat, nincs olyan, hogy ez csak az enyém, nincs olyan, hogy márpedig én most nem, ha a többi 29 pedig igen (vagy fordítva). 

nyilván erre is, mint mindenre, vannak módszerek. mondjuk van aki nem nevel, de arról itt most nem ejtenék szót, van aki üdi-vágja a gyerekét (ha csak lelkileg is), van aki finoman terelgeti: öleléssel és szép szóval. én ebben is, mint általában mindenben, próbálom tartani az arany középutat, ami valljuk be, baromi nehéz, talán nehezebb mint az egyik vagy a másik véglethez tartozni. itt jön képbe a szülői mentalitás is: én magam is hangulatember vagyok, és bár meglehetősen nyugodt típus, néha elszakad a cérna, és akkor ordítok, de nagyon.A. hirtelen természetű, és ha a gyerekeken csapódik a paprika, akkor vigasztaló vagyok, de nagyon, talán akkor is amikor nem kéne.

a ki nevel? - kérdésre tulajdonképpen egyetlen válasz van szerintem: a szülő. mi adjuk a keretet. lehet benne mozogni, úgy, ahogyan ők akarnak, ez az ő szabadságuk, de a keret fix. persze ahogy nőnek, és ahogy igénylik, a keret úgy idomul a személyiségükhöz és az igényekhez mérten, de nekünk kell bent tartani őket, úgy, hogy érezzék: a keret nemcsak határokat, hanem biztonságot is nyújt: olyan keretet adunk, aminek a falának is bármikor neki lehet ütközni, mert bár az egy kicsit fáj, ha bent maradnak, nem lehet nagy gond.ilyen ütközéspontok a dackorszak egyes elemei, például. 

a keret-elméletnek egyetlen fontos alapelve van, ez pedig a következetesség. ez nálunk úgy működik, hogy amit szabad, azt mindig szabad, amit nem szabad, azt soha nem szabad. amit pedig kell, azt mindig kell. mondjuk elég egyszerű ezt így leírni, nem olyan könnyű kivitelezni, mert hát amit szabad, az természetes, amit nem szabad, azt szeretnék, amit pedig kell, arra sokszor szájhúzás van - szóval nem egy sétagalopp, és ezek a falnak ütközések mindennaposak (sőt!). ami viszont inspirál, hogy 99%-ban elmondhatjuk, hogy csak itthon döngetik a falat, kapun kívül nem. pl nincs utcán elszaladás, nincs étteremben kajával játék, nincs bolti hiszti (mondjuk A-val néha előfordul, de inkább csak nyafogás), és az óvodai visszajelzések is igen jók. itthon vannak harcok például a rendrakással kapcsolatban, illetve mostanság Szofi-Milán harcok ügyében (a konfliktusokat próbálják karmolással és lökdöséssel megoldani, de erről majd később), de hát tudtuk előre, hogy nem lesz fenékig tejfel a gyerekkoruk. sem. 

na igen, az óvoda. szóval elérkezik egy olyan pont az életünkben, amikor a gyerek közösségbe megy.arról már írtam, hogy a mi feladatunk felkészíteni a gyerekeket arra, ami ott várja őket. DE! az óvoda nem nevel. legalábbis nem önmagában. az óvodának tulajdonképpen átadunk egy stafétabotot, és a versenyt innentől kezdve közösen kell csinálnunk, mint valami csapatmunka. a szülő hülyeazóvónő-hozzáállása (még ha tényleg hülye, akkor is) elvesz ebből az egyébként egymást építő és segítő munkából, és ha van ilyen, akkor a szülőé a nagyobb meló: meg kell neki tanítani, hogy ezt hogyan kezelje. az ilyen dolgokon már nagyon sok múlhat a felnőttkorra nézve: képbe jön az idősebb emberek (tanítók, később akár főnökök) tisztelete, még ha nem is az a szívből jövő szeretet lesz belőle, mindenképp meg kell tanulni nem feltétlen azt, hogy befogjuk a szánkat (száját), hanem azt, hogy hogyan kezeljük le ranglétrán játszódó meccseket. és az óvoda még csak a kezdet... 

egyszerre fogzunk

mármint Koni és én. harmadik napja gyötör a bal alsó bölcsességfogam, és hol van még a vége? bár ha azt vesszük, hogy a négyből tíz év alatt kettőésfél tudott kinőni, akkor messze. viszont kvabölcs leszek mire túl leszek rajta. :D

szóval a lényeg az, hogy fáj. tegnap még a fülemtől a mandulámig húzódóan, ma már csak ha mozgatom a szám (minek beszélek annyit, ugye?) nem is tudom, hogy mit ehetnék. jut eszembe, banánturmix! a minap az új (és általam nagyon is kedvelt) zöldségesnél rádobtak a vásárlásomra egy százasé' egy fürtöt, mert kezdett barnulni a héja. finom édes, még egy kis mézzel, fahéjjal és persze tejjel laktató lesz. reggelire. aztán hogy hogyan tovább, még kérdés.

jelenleg nem nagyon tudok enni olyat, amit rágni kell, vagy amibe normálisan bele kellene harapni, így a második napom lesz folyadékon, szőlőn és müzlin, na meg némi levesen. nem mondom hogy nem hatásos, csak már kezdek nagyon éhes lenni. ha más nem, majd pempőzök valamit magamnak is, mint Koninak

2012. október 19., péntek

akkor itt, így tovább!

na hát a mai sziesztaidő arra volt elég, hogy kb 20 bejegyzést bemásoljak ide (jelenleg nincs más mód arra, hogy ideköltözzön minden irományom). ha jól számolok, saccperkábé 100 nap, és végzek. hogy a pontosan 7000 (!!!) hozzászólással mi lesz, rejtély... 

hogyan tovább?

az a nagy helyzet, hogy kezdem megkedvelni ezt a felületet... de semmiképp nem hagynám veszni a régi irományokat. az egyesével való átmásoláson kívül várom a javaslatokat arra, hogy egy helyen lehessen minden. :)

2012. október 18., csütörtök

....mert a barna cukor jó! jó éjt. :)

bacik - idei évad - első rész

október közepét írunk, és még nem volt részünk ovis baciban - egészen mostanáig. Szofi már tegnap délután azzal fogadott az oviban, hogy fájt a torka, amikor az uzsonnáját ette, majd este már azt mondta, hogy akkor is fáj, ha lenyeli a teát. újabb fél óra múlva már rázta a hideg (szerencsére csak hőemelkedése volt). gyanús volt viszont, hogy Milán nem szól egy szót sem, rá is kérdeztem, hogy most akkor vele mi van, de azt mondta, hogy neki tulajdonképpen (!) annyira nagyon nem fáj a torka, és különben is, holnap (vagyis ma) I. néni altatja őket az oviban, szóval neki oviba kell mennie.

na ehhez képest hadd ne mondjam milyen éjszakánk volt: Koni legalább háromszor kelt, a nagyok meg még többször is: Szofi inkább nyűgös-torokfájós, Milán pedig öklendezve köhögős volt, így a mai oviról letettünk. volt helyette sok gyümölcs, kamillás gyümölcstea mézzel, forró húsleves, lándzsás útifű szirup, jóó nagy délutáni alvás, és most azt hiszem jobban vannak, mindenesetre csinálunk egy igencsak hosszú hétvégét - mert hát nézzük mindennek a jó oldalát, ugye. :)

majdnem :)

Szofi: Anya! Méretkezzünk csak össze!
egymásnak háttal állva összeméretkeztünk...
Szofi: Anya! Én már majdnem olyan felnőtt vagyok mint te!
:))

akarom - nem akarom


lássuk, hogy akarom-e én ezt? nem tudom. az előző blogszolgáltatóval az utóbbi időben meggyűlt a bajom. nemcsak nekem, hanem minden felhasználónak. hol ez, hol az nem működött. hogyan tovább? tették fel sokan a kérdést, de én kitartó voltam. vagyok. vagy már nem is tudom. lenne dolgom a blogon, per pillanat időm is... de most épp nem működik. nem. most SEM működik. állítólag dolgoznak az ügyön. én meg remélem. nem tudom, hogy akarnék-e 8 év után váltani? 8 év munkáját és gyümölcsét magam mögött hagyni?

talán jel, hogy az "amott" megszokott "utazasaim." és a "snowflake." elnevezések itt foglaltak voltak?

mindenesetre most, hogy van bennem pár gondolat, és némi szabadidőm is, papírra vetem itt, aztán meglátjuk mi lesz a sorsa, sorsunk.

2012. október 16., kedd

gondolatok


"azt gondolom hogy mindenki így jár, aki nem meri felvállalni az igazi érzelmeit, nem meri megvalósítani a saját álmait, és aki beszorítja magát önmaga korlátai közé"
-scs-
(bocsi, a barátnő-jelző semmiképp nem jelent lefokozást! :) )

nemműködik-nap


szerettünk volna elmenni ma reggel csípőszűrésre Konival. ez július óta lóg a levegőben, a megadott helyre júliusban odatelefonálva azt mondták, hogy arra a hónapra nem tudnak időpontot adni, telefonáljak augusztus elején, akkor kapják meg az új beosztást... odatelefonáltam, de addigra már augusztusra sem tudtak időpontot adni. időközben kiderült, hogy itt helyben, kisvárosunkban is megoldható a dolog, ráadásul időpont sem kell. megnéztem, hogy mikor van rendelés, felhívtam őket még a múlt héten, a honlapjukon az van feltüntetve, hogy csütörtökön délután és pénteken délelőtt van rendelés, hogy akkor mehetünk-e, azt mondták, hogy aznap nincs a doktor úr, másnap nincs rendelés, majd ezen a héten kedden telefonáljak, hogy bent lesz-e (igen, rendelés csütörtök-péntekre van írva!! :D). reggel hívtam őket, jaj, hasmenése van a dokinak (ezt így!!! :DD), és csak 2 hét múlva lesz legközelebb. vicc.... még jó, hogy nem mentünk oda rendelési időben (sem).

az, hogy a rendelőt ma reggel úgy sikerült felhívnom, hogy az első 6 (!!!) alkalommal azt mondták be, hogy jelenleg senkit nem tudnak kapcsolni, már mellékes.

próbáltam volna blogolni is, de egészen mostanáig karbantartás meg hiba meg kutyafüle volt, szóval az sem ment.

próbáltam belépni a mobilszolgáltatónk online ügyfélszolgálatára, először mindig kidobott, majd rendszer felújítására hivatkozva kérte a régi reg. törlését és az újraregisztrálást, majd ismételten újra és újra kidobott a rendszer, ezért felhívtam őket. az első 4 telefonhívásnál csak azt hallottam, hogy jelenleg minden munkatársunk foglalt, kérjük ismételje meg a hívását később, aztán végül röpke 20 perc alatt csak sikerült elintéznem a tarifacsomag váltást, ami majd november 9-én lép életbe.

volt még egy tervem ma délelőttre: a frissen beszerzett kakaóvaj-tömböt akartam felolvasztani és tégelybe önteni, ez is majdnem kudarcba fulladt, mert olvasztás közben olyan illata volt, hogy majdnem megettem, de aztán mégis sikerrel zárult a projekt. :)

azért mára már más nagyobb volumenű dolgot nem tervezek, nehezen viselem a kudarcokat.

2012. október 15., hétfő

7. nap: Szobatisztaság


szintén egy szülőket megosztó témakör, és szintén egy olyan, ami teljesen másképp működött régen, mint ma. véleményem szerint viszont, ami régen is és ma is, és bármilyen elveket valló szülők esetén elengedhetetlen: a kezdeti lendülettel elsősorban a szülőnek kell rendelkeznie.
mert azért régen ugye, gondolhatta azt is az anyuka, hogy végül is aztán tökmindegy, hogy textilpelusból vagy bugyiból mos-e naponta több darabot, most viszont maga a pelenka olyannyira észrevétlenül szippantja magába a nedveket, hogy szülő és gyermek legyen a talpán, akit ez úgy igazán zavar, mondjuk egy-másfél éves korban. nincs mit szépíteni rajta: baromi kényelmes megoldás ez babának-anyának, és tényleg erőt kell venni magunkon ahhoz, hogy észrevegyük, és hogy észre akarjuk venni azt, hogy bizony a gyerkőcünk is készen áll a szobatisztaság felé vezető úton való elindulásra.

ami szerintem mindenképp fontos, az odafigyelés, már pelenkás korban: venni a fáradságot, és tényleg észrevenni, hogy mik azok az időszakok, amikor száraz a pelenka, és mikor kerül bele valami. ha például pucérkodás van, mikor képes visszatartani, illetve a dolgok sarkalatos pontja a széklet, ami sokszor, sok gyereknél ijesztő - így voltunk mi Milánnal, amikor kb másfél évesen először pisilt bilibe, és véletlenül kaki is jött, annyira megrémült, hogy majdnem 3 éves koráig kaki esetére visszakérte a pelenkát.

aztán persze ott vannak a visszaesések, amiket én nem feltétlen neveznék annak, inkább mondanám hogy alkalmi baleset, meg hát azok az időszakok, amikor a gyerekek sajnálják az időt arra, hogy elmenjenek a wc-ig, és már csak akkor indulnak el, amikor nagyon-nagyon-nagyon kell, és persze hogy becsorog az első pár csepp. de ez pont az a kor, amikor így vannak minden kötelezettséggel és szükséglettel: a játék olyannyira fontos, hogy nem érnek rá enni, inni, és legfőképpen aludni és rendet rakni ugye. :)

a magam részéről azt tartom jó (és bevált) módszernek, hogy ha összegyűjtöttük az erre feláldozandó energiát, figyelmet és mosóport, vegyük le a pelust és adjuk rá a bugyit/alsógatyát a töpörtyűre, hadd érezze azt, hogy mikor alkotott valamit. az úgynevezett leszoktató pelusnak nem vagyok a híve (szerintem elsősorban pénzkidobás), bár biztosan van, akinek bevált. ennél fontosabb a siker esetén a dicséret, baleset esetén pedig inkább a vigasztalás mint a szidás, de egyiket sem túlzásba vinni, mert az sem jó ám, ha ebben az időszakban ekörül forog a világ.

2012. október 13., szombat

6. nap: Fogzás


ez az a téma, ami minden babát (és családot) érint, hozzáállástól, módszerektől, elvektől és tévkhitektől függetlenül. előbb-utóbb eljön az az időszak, amikor elkezdenek kibújni a fogacskák, amikor a babák rágással, intenzív nyálképződéssel, és még annál is intenzívebb nyűglődéssel jelzik azt, hogy nemsokára koccanhat a kanál... persze jobb esetben csak azt vesszük észre hogy koccan, semmi előzmény. igen ám, de ha a metszőfogak nem is, a rágók már biztosan megkeserítik az aprónép életét - a szülők éjszakáiról már ne is beszéljünk.

immár a harmadik gyerkőcnél jutottunk el a fogzás okozta kínokig. először még hittem a homeopátiás golyócskákban, a borostyánláncban, de az igazat megvallva arra jutottam, hogy inkább alkati kérdés az, hogy ezt ki hogyan viseli. a fogra/ínyre kenhető szerek már más kategória: nálunk beváltak ugyan, de csak kemény 5 percre. a lényege ezeknek az, hogy egy kicsit elzsibbasztják/hűsítik az ínyt, ami átmenetileg jó, de csak átmenetileg,... ettől még nem fog békésen szunyókálni a manó egész éjjel. a fogzás egyébként Konit viseli meg leginkább, a nagyoknál, ha jól emlékszem, csak a rágófogak növesztésénél, Koninál már a metszőknél is volt hogy alkalmaztuk a tuti biztos módszert: nappal rágóka (hogy dolgozzon az íny, ezzel késztetve a fogat az áttörésre), és bár kínkeserves néha, mert fel-felsír ha épp úgy találja el, de hát ez ugye olyan mint a szülés, akkor hasznos, ha fáj. éjszakára pedig, én, a gyógyszerellenes bizony fájdalomcsillapítót adok: nemcsak a saját nyugalmunk érdekében, hanem mert neki is jobb, ha nyugodt az éjszakája, és kipiheni magát a következő napra. 

igazából még lelkiismeret furdalásom sincs miatta, tekintve hogy évente 1 antibiotikum-kúra fordul elő nálunk /család (azt is nagy duzzogva, ha a doktornő TÉNYLEG meg tud győzni, hogy muszáj), szóval nem belőlünk fog meggazdagodni a gyógyszeripar, de itt is, mint általában, magunkból indulok ki. mi felnőttek el tudnánk-e úgy aludni, vagy milyen lenne az éjszakánk, ha közben fáj a fogunk (fejünk, akármink)?? ha alszunk is úgy-ahogy, nem lenne túl pihentető, igaz? akkor neki? aki szegénykém ráadásul azt sem tudja, hogy mi ez az egész? hogy miért kell neki végigszenvednie mindig azt a pár napot havonta? szóval igen, mindemellett az őszinte sajnálat és vigasztalás persze létszükség. :)

2012. október 12., péntek

ő az



ő az a gyermek, aki kivétel.
4 hónapos korában kinőtt két foga, azóta is vandálkodik velük (a nagyoknak 6 hósan jöttek az elsők).
3 hónaposan már minden nap kapott mást is az anyatejen kívül (a nagyok ekkor még csak kóstolgatták).
ő az, aki 5 hónapos korára elérte a 8 kg-t (a nagyok 6,5 körül jártak ugyanekkor), és a 68 centit (a nagyok 64 körül voltak ilyenkor).
ő az, aki 5,5 hónapos létére még mindig nem alussza át teljesen az éjszakát: vagy éjfélkor és 4-kor, vagy 2-körül és 5-kor ébred, igaz csak enni, aztán vissza is alszik egyből (a nagyok 6 hetesen már átaludták).
ő az a gyermek, aki 5,5 hónapos létére négykézláb rugózik, ezzel persze túlfárasztva magát, amitől néha őrjöng egy picit, majd végkimerülésében mégiscsak elnyomja az álom... pont félórával azelőtt, hogy indulni kéne a nagyokért. (a nagyok is ilyen jók voltak mozgásban, csak velük nem voltunk időhöz kötve, semmi miatt nem kellett őket ébreszteni).
na jó, beszédben van némi hasonlóság: egész nap be nem áll a szája, az eddigi repertoár a uáuáuuuááááá-val bővült (ami néha mámmámmá-nak hangzik), de van még nyányányá is.
ő az a gyermek, aki mellett a leginkább elfáradok.
és nem, továbbra sem hasonlít senkire, esetleg talán Apukámra, illetve... khm. az egyik fülét A-tól, a másikat tőlem örökölte. de tényleg! :)
ő az.


nassnap

vannak olyan napok, amikor semmihez nincs kedvem. ha egy pihentetőnek egyáltalán nem mondható éjszaka után még korán is kell kelni reggel, hideg van, sok a tennivaló, de a sok dolog töredékéhez is csak tessék-lássék módon fogok hozzá (aztán még azt is félbehagyom, ha úgy tetszik), mert legszívesebben egy wellness hotelben kényeztetném magam családostul, ahol jókat lehetne enni-inni-pancsolni anélkül, hogy nekem bármit is kellene főznöm, asztalra tennem, pakolnom, ésatöbbi. de persze ne legyek telhetetlen, és annyira nem is vagyok pofátlan, hogy csak úgy heverésszek kedvemre naphosszat (mert akkor ki főz? ki készíti el a gyerekeket oviba? ki készít pempőt a legkisebbnek? ki teszi tisztába?), csokival kompenzálok. meg lekváros kenyérrel. de lehet sütök valami sütit is, biztos ami biztos, miután megittam a mézes-fahéjas kapucsínót. mindezt úgy, hogy közben latin zene szól. hmm. nem is olyan rossz ez a nap. juteszembe, este még tánc is lesz.


5. nap: Alvás van vagy nincs?


van. :)

mint az evés-hasfájás témakörökben, az alvás ügyében is magamból indulok ki. felnőtt fejjel talán toleránsabb vagyok magammal és a világgal fáradság esetén, mint egy gyerek, de azért lássuk be: ha egy felnőtt fáradt, és huzamosabb ideig, napról napra, hétről hétre nem alussza ki magát, az a mindennapjaira olyan hatással van, amit igen nehéz helyrehozni. a fáradt ember rosszabb kedvű, kevésbé kreatív, dekoncentrált, esetleg az étvágya sem olyan, mint máskor (vagy másnak). ugyanígy van ez a gyerekeknél: egy kipihent gyerkőc kevésbé nyűgös, jobb kedvű, jobb étvágyú, mozgékonyabb, kreatívabb mint egy felnőtt, sőt minden tekintetben kevésbé toleránst, tehát fáradtság esetén míg egy felnőtt akár csak türelmetlen és azt mondja hogy jaj ma olyan nyaff vagyok, egy gyerek hisztis.

úgy gondolom, hogy mint minden mást, az alvást is meg lehet tanítani a gyerekeknek, és ez is, mint minden más, szokás, szoktatás kérdése. azok az emberek/gyerekek, akik mindig csak úgy tudtak elaludni, hogy a szobában sötét volt, és körülöttük síri csend, szinte egy életre szóló szokást alakítanak ki a gyerekkori szoktatás végett. mondjuk én mindig is jó alvó voltam, de mindenképp megjegyezném, hogy 3 évig élni a Széna térnél, ahol a távolsági buszmegálló is van, a szinte éjjel-nappal dübörgő négyeshatos villamos vonala mellett rásegített a dologra: először zavart, majd fel se tűnt, aztán végül évekig ágyúval se nagyon lehetett volna kirobbantani az ágyból (legalábbis éjjel).

az alvásigény más. van akinek több kell, van akinek kevesebb, így van ez a csecsemőknél is. ami viszont fontos: ki kell ismerni a gyerekünket, és megtanítani neki azt (már csecsemőkorától kezdve!), hogy ha fáradt, akkor aludni KELL. el lehet jutni igen hamar odáig, hogy már maguktól akarjanak aludni menni, persze olyan időszakok is vannak, amikor közlik hogy nem álmosak (majd némi finom kényszer hatására 5 perc múlva mégis elalszanak :D). a lényeg a következetesség. a folyamatosan fáradt gyerek kezelhetetlenebb, rosszabb étvágyú, ez tény. a "nem akarok aludni, nem vagyok álmos" dumán át lehet látni: egy szülő ismeri igazán a gyerekét, el tudja dönteni, hogy tényleg csak nem akar, vagy valóban nincs rá szüksége? mert ha nem akar, akkor a mi kezünkben a döntés, hogy ragaszkodunk-e legalább egy kis csendes pihenőhöz, az ő érdekében. én ragaszkodom hozzá, ez a közös érdek. :)

próbálok nem dumálni túl sokat ezekről a témákról, de egyszerűen nem megy. :D

2012. október 11., csütörtök

hoppá!

Koni négykézláb rugózik!

4. nap: Trükkök hasfájásra


kérlek ne vágj semmit hozzám (vagy a monitorhoz), de én hiszek abban, amit Tracy Hogg írt: hasfájós gyerek nincs.

nemrégiben írtam arról, hogy Konival bajlódunk esténként, hogy 7-körül rájön a nyaff, és ez tart legalább 1 órán át. na jó, konkrétan ordított. többen kérdeztétek kommentben és e-mailben, hogy nem lehet-e, hogy fáj a hasa? akkor megmosolyogtam, mert bár nem írtam róla, de véleményem szerint hasfájós gyerek tényleg nincs, ehelyett van egy anya (a fenti sztori alapján pl én), aki nem jön rá, hogy mitől ordít a gyerek már 1 órája.

mindenképp szeretnék különbséget tenni a "hasfájós baba" és a "fáj a baba hasa" kifejezések között.
mivel a babáknak az újszülött kortól egészen mondjuk 1 éves koráig folyamatosan változik, alakul, fejlődik az emésztőrendszere, mindig újabb és újabb dolgokkal, ízekkel, állagokkal, összetevőkkel kell megküzdenie, nyilvánvaló, hogy ez nem mindig megy zökkenőmentesen. gondoljunk csak magunkra: felnőttként sem ugyanúgy halad át rajtunk egy szilvalekváros pirítós és egy székelykáposzta, ugye. ha rájövünk arra, hogy a babánk hasa fáj, akkor arra az itatás (mivel általában a tele pocak fáj, nem etetnék rá), tornáztatás jó megoldás lehet, ahogy a meleg, a függőleges testhelyzet is. induljunk ki magunkból: meg kell mozdítani a dolgokat odabent, hogy az ami nyom, feszít, elmozduljon arról a helyről. ilyenkor egy pár puki vagy egy jó adag kaki általában megoldja a gondot, elmúlik a nyűg is.

viszont azt gondolom, hogy olyan, hogy egy gyereknek minden nap x-y óra között fáj a hasa, nemcsak hogy furán hangzik, de szerintem képtelenség is, ilyenkor más lehet a gond. ha nagyjából tartunk egy napirendet, elképzelhető, hogy az neki nem tetszik, és így jelez. Koni pl van, hogy már nagyon nyűgös, nagyon fáradt, és ilyenkor előfordul, hogy emiatt feszíti magát minden irányba, de megvan a technikánk az elalvásra, és ha nem zavarja meg olyankor semmi, pár órára kidől, és mosolygós, jókedvű csajszit kapunk vissza utána. amikor nyáron írtam az esti kínlódásokról, beletelt egy kis időbe, de akkor is sikerült rájönni, nem a hasa fájt minden este, hanem a társaságunkra vágyott (igaz utána még nehezebb volt elaltatni, mert túlfáradt tőle, de hát akkor volt együtt a család, miért is hagyta volna ki a bulit?).

sokszor olvasok olyanokat, hogy hasfájás esetén kúpot, szirupot, szélcsövet használnak, és megoldja a problémát... erről csak annyi a véleményem, hogy szegény gyerekbe beledugnak egy csomó mindent, csak nyugi legyen, .. hát nem csoda ha megnyugszik, miután kihúzzák belőle. nem beszélve arról, hogy így el is lustul az emésztőrendszer, nem szokja vagy tanulja meg, hogy maga oldja meg a gondokat: épp mint a felnőttek, akik évek óta csak akkor tudnak wc-re menni, amikor hashajtót vesznek be. továbbá én általában abból indulok ki, hogy ha nekem lenne ilyen gondom, mit tennék magammal? nyilván nem dugnék semmit a hátsómba, hogy megszűnjön a kellemetlenség. ha ilyenkor (pl fórumokon előfordult már) megkérdeztem, hogy az anyuka adott-e inni a gyereknek, akkor az esetek jelentős részében kiderül hogy nem, vagy azért mert még kicsi hozzá, vagy azért, mert az ő gyereke nem szokott inni, alig lehet belediktálni a folyadékot (és akkor klikk az előző bejegyzéshez).

azt továbbra is tartom, hogy lehet, hogy tévedek. lehet, hogy a mi módszereink másnál valamilyen oknál fogva nem kivitelezhetők. lehet, hogy tényleg csak baromi szerencsés vagyok, hogy nálunk bevált, de már háromszor bevált, úgyhogy én hiszek benne.

2012. október 10., szerda

3. nap: Csecsemő táplálás


na ez az a témakör, amit sokan sokféleképp látunk, és még ennél is többféleképpen élünk meg, a bejegyzés pedig lehet, hogy egy kicsit sarkos lesz, valamitn csapongó, mert már többször nekifutottam, de vagy elszállt, vagy félbe kellett hagynom, szóval előre is bocsi. :)

...mivel a bejegyzés kicsit hosszúra sikeredett, és nem vagyok biztos abban, hogy erre mindenki kíváncsi, íme az összefoglaló, de egy további klikkel ott áll majd részletesen az agymenésem. :)

szóval összefoglalva a csecsemőtáplálás alapjai:
- magabiztosság és nyugodtság a szoptatással kapcsolatban. ösztönösen működni fog az első pillanattól! ha ezt tudod (és nincs semmi fizikai akadálya), menni fog!
- ivás már újszülött kortól!
- hozzátáplálás a fokozatosság elvén: mindegy mikor kezded, de (tapasztalatom szerint) ha 6 hónál korábban és magabiztosan állsz hozzá, nem mint megoldandó feladat, hanem mint az élet fenntartásához szükséges teljesen természetes dolog, ez is menni fog.

az első és legfontosabb ugye, hogy alapvetően anyatejjel szeretnénk táplálni az újszülöttünket, ha a fejünkben és a testünkben minden rendben van, akkor amilyen hamar csak lehet, tehát már a kórházban, akár a születése órájában... innentől kezdve két alapelven működik a dolog: van aki igény szerint szoptat, van aki napirendet alakít ki, persze sokszor összemosódik a kettő, magamat valahová a két megoldás közé sorolnám, igény szerinti napirendet alakítunk ki :D.

véleményem szerint minden nő, aki akár pár napig képes szoptatni a csecsemőjét, az addig szoptatja, ameddig akarja: mivel a teste képes anyatejet "termelni" és "leadni", ez egy olyan folyamat, ami a továbbiakban tulajdonképpen a fejben dől el. először nem hittem benne, másodszor már nem voltak kétségeim, most harmadszorra pedig már biztos vagyok abban, hogy olyan nincs hogy "négyhónapos korában elment a tejem". nem azért vagyok biztos benne, mert én "szerencsés" vagyok, de nem vagyok szoptatási tanácsadó sem, szóval a "titkot" nem itt fogom kifejteni, egyébként pedig tulajdonképpen nem is "titok", hanem egy közös kincs, az anya és a baba közös kincse már maga a lehetőség, ami ha minél korábban beindul, minél előbb ráérez az anya és a baba, minél jobban megtanulják egymást, annál simábban megy a dolog, és annál hamarabb megdől az anya fejében is az a mondat, hogy "estére már nincs tejem".

ugyanilyen bolondéria számomra a kórházban, más anyukák által mondott "minek tegyem mellre, úgysincs még tejem" mondat, aztán adja a tápszert, merthogy a gyerkőc éhes... itt már élből akkora hátránnyal indulnak szoptatás ügyben, hogy lehet, hogy soha nem fogják tudni behozni. az újszülöttek egyrészt némi tartalékkal jönnek világra, másrészt pedig a gyomruk olyan picike, hogy az a pár csepp előtej is laktató számukra (és nem utolsó sorban nagyon-nagyon hasznos is!!!), ami akkor jön. arról nem is beszélve, hogy pont hogy az ilyen üresnek és feleslegesnek tűnő próbálkozás indítja be az anyatej termelődését, és tanítja meg a babának azt, hogy a reflexes szopásnak is van értelme...

a csecsemő táplálás témaköréhez tartozik még a hozzátáplálás és az itatás is - legalábbis nálam. sosem voltam egy nagykönyv szerint eljáró típus, de ezt valószínűleg tudjátok is. egyrészt azért nem, mert egyik gyerek sem nagykönyv szerinti (nemcsak az enyémek nem, hanem senkié sem!), így az igényeik sem lehetnek egységesek, másrészt pedig azért, mert a nagykönyvben leírtak aszerint változnak, hogy éppen melyik évtizedben járunk. első tehát az ivászat: Milánnál még félve adtam a kórházban bekészített cukros vizet, Szofinál és Koninál bátrabb voltam, mivel Milán besárgult, nem is engedtek haza amikor kellett volna, és hát persze nem volt nagy baj, de hadd ne mondjam mit éltem át. akkor azt mondták sokan, hogy többet kellett volna itatnom, nem sárgult volna be. Szofit és Konit többet itattam, és nem sárgultak be (persze tudom, vannak nem itatott csecsemők is, akik nem sárgultak be). az ivás fontos, véleményem szerint az anyatejes táplálás mellett is. különösen melegben. nagyon sokszor hallok olyat, hogy 1-2 éves gyerekek nem isznak... szerintem minden szokás kialakítását a lehető leghamarabb el kell kezdeni, vagy legalábbis rávezetni a babákat, gyerekeket azokra a dolgokra, ami fontos. az ivás az: a megfelelő bélműködés, betegségek leküzdése, a bőrünk állapota, tényleg nagyon-nagyon sok dolog függ a folyadékfogyasztástól. nálunk mindhárom gyerkőc nagy ivó, és mi magunk is azok vagyunk: a gyerekek közel 1, mi felnőttek legalább 2 liter folyadékot fogyasztunk naponta, és a normálisnak mondható anyagcsere mellett elmondhatom, hogy betegségek sem fajulnak el nálunk, és nem is húzódnak túl sokáig, szerencsére. egy-egy lázas állapot esetében sem kell belediktálni a gyerekekbe a folyadékot, egészen kicsi koruktól kezdve sok folyadékot isznak és ez soha nem ment az anyatej vagy szilárd étel fogyasztásának a rovására, sőt! nyáron sokszor észrevettem Konin, hogy a nagy melegben szívesebben ivott pár korty vizet, mint a meleg és édes anyatejet, és mégis meghaladta 3 hónapos korára a 6 kg-t.

az evészetről - és itt most, ha már így benne vagyok az írásban, és témába is vág, leírom az ezirányú tapasztalataimat. már Milánnál megborult a nagykönyv szerinti etetés, ami az lett volna (akkor még az volt a jónak kikiáltott elv), hogy 6 hónapos koráig kizárólag anyatejjel tápláljam. tekintve, hogy én magam 3-4 hónapos koromig voltam szoptatva (Anyukámnak "csak addig volt teje"), utána gyerekorvosi javaslatra nem a mű tápszer jött, hanem a gyümölcs, zöldség, 4 hónaposan már keksz belereszelve, meg feles tej, amit akartok, amint fogni tudtam, jöhetett a kenyérhéj és a kiflicsücsök, és lám, nem lett semmi bajom, nem vagyok allergiás, lisztérzékeny, meg egyéb hasonlók. Milán fogékony volt a korai hozzátáplálásra, ez alatt azt kell érteni, hogy "finoman" jelezte mindig, hogy az asztal körül van helye neki is, ha evésről van szó, valamint ha elérte, kiverte a kanalat a kezemből. 3 hónapos volt, amikor érett azistenifinom őszibarack, gondoltam attól gyereknek baja még nem lett, csak 1 kanállal. na hát volt is rapli a következőért, és odáig jutottunk, hogy 1 barack/nap simán csúszott, és ettől nem felejtett el anyatejet enni. hamar jött utána az összes többi következő dolog, és igen hamar elmondhattuk, hogy mindent evett, egyébként pedig a mai napig mindenevő és jó étvágyú, abszolút nem finnyás. Szofinál kicsit nehezebb dolgunk volt, mivel atópiás ekcémával küzdöttünk, ezért orvos-védőnő próbáltak lebeszélni a korai hozzátáplálásról, egyébként pedig ő sem volt rá annyira fogékony, a mai napig finnyás kissé. Azért 6 hónaposan már ő is evett sokmindent, és ő is egészséges, jó étvágyú, az atópiát pedig (jelenleg úgy tűnik) kinőtte. teltek múltak az évek, jött Koni 4 hónapos státusz vizsgálata, amikor is a védőnő a kezembe nyomta a legújabb hozzátáplálási trendet, amely szerint 4 hónapos kortól már zöldség-gyümölcs, és gluténmentes gabonafélék, és most kapaszkodjatok meg: 6 hónapos kortól glutén, búza, zab, árpa, rozs, rizs van a listán. kérdeztem is, hogy ugyan miért? amikor 4 éve még 8 hónapos korig mindez szinte tilos volt (lett volna)??? mire közölte, hogy azért, mert rájöttek, hogy régen, amikor még négyhónaposan szabad volt kiflicsücsköt rágcsálni, sokkal kevesebb lisztérzékeny ember volt, mint az új trend szerint. nabumm. azt is hozzátette, hogy szerinte 1-2 év, és vissza fog állni a tejivászat is a régi módszer szerintire, merthogy most 1 éves korig azt is tilos. jó, nem? szóval akkor melyik rendszert kövessük? mindegyik gyerekkel azt, amelyik éppen az ő csecsemőkorában divat??

reggeli készülődés


Szofi: de Anyaaaa! én nem veszek fel nadrágot az ovibaaa!
én: cicám, hűvös van már, nem lehet ilyenkor szoknyába menni, mert felfázol.
Szofi (csak azért is felvesz egy szoknyát és a tükör elé vonul): na. látod, így már soookkal szebb vagyok!
:))

2012. október 9., kedd

a tükör - avagy az eheti okoskodásom, egy tegnapi barátnős csevegés alapján


hiszek abban, hogy akkor mennek jól a dolgaink, ha néha megállunk, és belenézünk a tükörbe. persze ez nem mindig megy csak úgy, időnként kell, hogy valaki odaállítson.

amit ott látunk, az nem mindig tetszik. általában látunk jó dolgokat, amikért meg is dicsérhetjük magunkat, jogosan, mert ezek a saját erényeink, viszont látunk olyan dolgokat is, amik nem tetszenek. ilyenkor sokan elfordulnak (ha már képletesen írom: jajj, nem tetszik a nagy hátsóm, inkább oda sem nézek!), lehet másra is fogni a felfedezett hibát (3 gyereket szültem, minden nap főznöm kell a családnak, nincs időm sportolni, stb), de ezek mind kifogások. felfedezni a saját hibáinkat fájdalmas dolog, szembe nézni vele, és belátni, hogy ezek tényleg a saját hibáink, még fájdalmasabb. megrovás helyett viszont sokkal jobban tesszük, ha megpróbálunk változtatni rajta (ha nem tesszük, úgyis mind gyakrabban küldenek majd a tükör elé minket).

olyan ez, mint egy befektetés, csak itt olyan dolgot kockáztatunk, amik amúgy sem hoznak hasznot, viszont kapásból dupla (sőt tripla!) nyereségre tehetünk szert: először is megszabadulunk a minket hátráltató tulajdonságainktól (és az ezzel kapcsolatos tükörkép által generált fájdalomtól is), és nyerünk helyette valami jót. a hármas szorzó meg már csak azért, mert ha javítjuk a hibáinkat, azt a körülöttünk élők is értékelni fogják, másképp fognak viselkedni velünk, ami ugyancsak jó érzés.

persze ez nem ilyen egyszerű. néha többször kell ugyanazért a dologért tükör elé állni. ez nem kudarc, csak egy jel, és mindig újabb lehetőség arra, hogy újra és újra nekifuthassunk. van aki a tükör elé sem jut el, vagy amint meglátja, gyorsan összetöri azt, mert annyira nem tetszik amit benne lát. én örülök, hogy olyan barátaim vannak, és mindenekelőtt olyan családom, akik néha odaállítanak. persze ez az adott pillanatban nem esik túl jól (sőt!), de a végeredmény mindenképp a boldogság felé vezet, aminek a kulcsa a fenti képlet alapján tényleg csak a mi kezünkben van.

2012. október 8., hétfő

2. nap: A babakelengye nélkülözhetetlen darabjai


minél többedik gyerkőcről van szó, annál rövidebb a lista. persze első alkalommal igen komoly összeírással láttam neki a gyűjtögetésnek, valójában ha a baba adott, az anya adott, 2-3 body és rugi, 1 csomag pelenka és popsitőrlő, és gyakorlatilag minden megoldható, akár kiságy sem szükséges (ismerek olyat akinek a gyermeke soha, egyetlen éjszakát sem töltött a kiságyban).

persze manapság nem arról szól a világ, hogy minél kevesebb dolgot szerezzünk be, és minél egyszerűbben oldjuk meg ezt a dolgot, mert a méregdrága játszószőnyeg, zenélő forgó, babakocsi ringató szerkezet, mindent tudó pihenőszék stb-stb már mind ott van a gyerekszobákban az új családtag megérkezése előtt pár hónappal, szóval azért egy arany középút-listára mégiscsak szükség lehet. nos akkor jöjjön az immár háromszor is átgondolt kelengye-listám. :)

2012. október 5., péntek

1. nap: Az első kilenc hónap szépségei


az első kilenc hónapot én megtoldanám azzal az időszakkal, amikor már kivitelezés alatt áll a babaproject, vagyis ez természetesen változó, nekünk általában +2-3 hónap a 9-hez képest, kivéve Szofinál, ahol -1 év volt, na de lássuk a lényeget. :)

Szülői megélések 10 napban


matusi indított útjára egy játékot, nem azt a kötelezően továbbküldős fajtát, hanem egy összefoglaló kérdezz-felelek ez, amihez én is kedvet kaptam (hehe, lehet okoskodni megint, tökjó :D), és a továbbiakban is szabadon vihető, matusi kérésére linkelve, hogy kitől szerezted, hogy látszódjon hogy kiken keresztül, merre halad a sorozat. lássuk a lényeget:

1. nap: Az első kilenc hónap szépségei
2. nap: A babakelengye nélkülözhetetlen darabjai
3. nap: Csecsemő táplálás
4. nap: Trükkök hasfájásra 
5. nap: Alvás van vagy nincs?
6. nap: Fogzás
7. nap: Szobatisztaság
8. nap: Ki nevel?
9. nap: Szeret vagy nem szeret
10. nap: 5 dolog az anyaság szépségeiből, buktatóiból

2012. október 4., csütörtök

túl pozitív


nos akkor jöjjön egy kis szösszenet az én túl pozitív hozzáállásomról.

hétfőn délután, pont akkor amikor mentem a gyerekekért, Milán a rugós libikókára szeretett volna felállni. ezt meglátta A. néni, (egy másik csoport idősebb óvónénije, mély és rekedtes hangja van, van egy stílusa, de ő az első látásra nem biztos hogy szimpatikus típus), azonnal rászólt, hogy Milán, nem állunk fel arra! Milán úgy meghökkent, azonnal elbújt mögém, és majdnem-elsírva magát halkan azt mondta, hogy mondjam meg annak az óvónéninek, hogy minden óvónéni csak a saját csoportjának a gyerekeire szólhat rá, máséra nem! erre én elmagyaráztam Milánnak, hogy az udvaron, ahol ilyen sok gyerek van kint egyszerre, minden óvónéni figyel minden gyerekre, és A. néni azért szólt rá, mert szereti őt, és nem akarta hogy baja essen, mert bizony oda felállni tényleg veszélyes.
bizonyos szempontból lehet hogy hiba, hogy arra a gondolkodásra próbálom nevelni, hogy neki jót akar az is, aki nem megfelelően szól hozzá, kérdés hogy előrébb lennénk-e azzal, ha nekimegyek az óvónőnek hogy miért ilyen hülye és hogymerészeli.

2012. október 3., szerda

a nő és a férfi

óvodai feladat: egy süni körvonala volt papírra rajzolva, színes papírokból kellett kivágni a süti "tüskéit", és felragasztani a fehér papírra, a süni helyére. tegnap amikor Szofiért mentem, ezzel bíbelődött már régóta, a legnagyobb türelemmel és aprólékossággal (a felső az övé :)), alig akarta abbahagyni, még az a tudat sem állította fel az asztal mellől, hogy Apa jött értünk. Milán meglátva a "hadműveletet", kért hozzávalót, hogy majd itthon megcsinálja ő is a maga sünijét. ügyesnek ő is ügyes, de 5 percig sem tartott a lelkesedés. hát nem tipikus? :)

2012. október 1., hétfő

milyen igaz...


‎Hogy egy nagy dolgot valóra váltsunk, először is tudni kell nagy dologról álmodni, másodszor is pedig állhatatosságot kell kifejleszteni magunkban, hogy a kudarcok láttán se rendüljön meg az álmainkba vetett hitünk.

Szilvási Lajos