ezzel kapcsolatban egy nemrégiben olvasott újságcikkből (hogy melyik újság, és ki írta a cikket, már jó kérdés...) jut eszembe egy mondat: ahhoz, hogy lelkileg egészséges, a társadalomba beilleszkedni tudó, toleráns, a maga lábán megálló embereket neveljünk, szükség van korlátokra.
sokan azt gondolják, hogy oké, persze, szükség van, de majd ha nagyobb lesz. na de mekkora nagyobb? mire oviba kerül, már valamennyire érettnek kell lennie arra, hogy jól eligazodjon a közösségben. a mentalitása egy adottság, de hogy hogyan fog viszonyulni azokhoz a hatásokhoz, amik egy közösségben érik majd, rajtunk is múlik. tetszik-nem tetszik, nem lóghat ki a sorból. nem bánthat másokat, nincs olyan, hogy ez csak az enyém, nincs olyan, hogy márpedig én most nem, ha a többi 29 pedig igen (vagy fordítva).
nyilván erre is, mint mindenre, vannak módszerek. mondjuk van aki nem nevel, de arról itt most nem ejtenék szót, van aki üdi-vágja a gyerekét (ha csak lelkileg is), van aki finoman terelgeti: öleléssel és szép szóval. én ebben is, mint általában mindenben, próbálom tartani az arany középutat, ami valljuk be, baromi nehéz, talán nehezebb mint az egyik vagy a másik véglethez tartozni. itt jön képbe a szülői mentalitás is: én magam is hangulatember vagyok, és bár meglehetősen nyugodt típus, néha elszakad a cérna, és akkor ordítok, de nagyon.A. hirtelen természetű, és ha a gyerekeken csapódik a paprika, akkor vigasztaló vagyok, de nagyon, talán akkor is amikor nem kéne.
a ki nevel? - kérdésre tulajdonképpen egyetlen válasz van szerintem: a szülő. mi adjuk a keretet. lehet benne mozogni, úgy, ahogyan ők akarnak, ez az ő szabadságuk, de a keret fix. persze ahogy nőnek, és ahogy igénylik, a keret úgy idomul a személyiségükhöz és az igényekhez mérten, de nekünk kell bent tartani őket, úgy, hogy érezzék: a keret nemcsak határokat, hanem biztonságot is nyújt: olyan keretet adunk, aminek a falának is bármikor neki lehet ütközni, mert bár az egy kicsit fáj, ha bent maradnak, nem lehet nagy gond.ilyen ütközéspontok a dackorszak egyes elemei, például.
a keret-elméletnek egyetlen fontos alapelve van, ez pedig a következetesség. ez nálunk úgy működik, hogy amit szabad, azt mindig szabad, amit nem szabad, azt soha nem szabad. amit pedig kell, azt mindig kell. mondjuk elég egyszerű ezt így leírni, nem olyan könnyű kivitelezni, mert hát amit szabad, az természetes, amit nem szabad, azt szeretnék, amit pedig kell, arra sokszor szájhúzás van - szóval nem egy sétagalopp, és ezek a falnak ütközések mindennaposak (sőt!). ami viszont inspirál, hogy 99%-ban elmondhatjuk, hogy csak itthon döngetik a falat, kapun kívül nem. pl nincs utcán elszaladás, nincs étteremben kajával játék, nincs bolti hiszti (mondjuk A-val néha előfordul, de inkább csak nyafogás), és az óvodai visszajelzések is igen jók. itthon vannak harcok például a rendrakással kapcsolatban, illetve mostanság Szofi-Milán harcok ügyében (a konfliktusokat próbálják karmolással és lökdöséssel megoldani, de erről majd később), de hát tudtuk előre, hogy nem lesz fenékig tejfel a gyerekkoruk. sem.
na igen, az óvoda. szóval elérkezik egy olyan pont az életünkben, amikor a gyerek közösségbe megy.arról már írtam, hogy a mi feladatunk felkészíteni a gyerekeket arra, ami ott várja őket. DE! az óvoda nem nevel. legalábbis nem önmagában. az óvodának tulajdonképpen átadunk egy stafétabotot, és a versenyt innentől kezdve közösen kell csinálnunk, mint valami csapatmunka. a szülő hülyeazóvónő-hozzáállása (még ha tényleg hülye, akkor is) elvesz ebből az egyébként egymást építő és segítő munkából, és ha van ilyen, akkor a szülőé a nagyobb meló: meg kell neki tanítani, hogy ezt hogyan kezelje. az ilyen dolgokon már nagyon sok múlhat a felnőttkorra nézve: képbe jön az idősebb emberek (tanítók, később akár főnökök) tisztelete, még ha nem is az a szívből jövő szeretet lesz belőle, mindenképp meg kell tanulni nem feltétlen azt, hogy befogjuk a szánkat (száját), hanem azt, hogy hogyan kezeljük le ranglétrán játszódó meccseket. és az óvoda még csak a kezdet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése