iszonyú zaj jött kintről, a gyerekek egyből fel is szaladtak a kis kerek ablakukhoz (onnan belátni a környéket), hogy megnézzék mi történhetett. Szofi sírva jött vissza igen hamar: "Jaj, jaj! Anya! felbontják az utunkat! Hogy fogunk elmenni akárhová ezután?" egyből kapcsoltam, hogy a napok óta "érlelődő" csőtörést jöttek javítani, el is magyaráztam a kisasszonynak hogy mi történik odakint. ő persze továbbra is csak hüppögött, aggódva kérdezte hogy "de akkor Apa hogy fog hazajönni, ha nem is lesz út?" erre csak azt tudtam válaszolni, hogy hát majd a másik utcán (két utcára nyílik a telkünk, A. a másikból szokott beállni a kertbe), de a kétségbeesés még jobban tetőzött: "de hát mi van, ha már azt az utcát is elbontották???". ééédesem. :))
míg ebédeltünk, megjavították a hibát, visszatöltötték a földet, amit a nagyok szinte testközelből néztek végig. lefekvés előtt Szofi a nagy, ártatlan kerek szemeivel hatalmasakat pislogva mondta, hogy "Anya, én csak azért sírdogáltam, mert azt hittem hogy nem lesz út, de már meg is csinálták, úgyhogy nem sírdogálok tovább". :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése