gondolkoztam, hogy milyen formában kellene írni erről, és bár már sokszor volt szó az engem éltető dolgokról, meg hogy találjuk meg minden napra a jót, mindig úgy elkalandozom a megfogalmazás közben, hogy nem születik belőle értelmes gondolatmenet.
mindenkinek vannak olyan dolgai, amikhez akkor fordul, ha ellepi a szürkeség, vagy éppen elege van a világból, szomorú vagy stresszes, vagy időnként "csak úgy" is. van aki sportol, horgászik, van aki motorra ül és kimegy a világból, van aki szív vagy éppen lerészegedik, vagy épp valami extrém kikapcsolódás során ugrik fejest mondjuk egy hídról. azt hiszem, hogy ezek a dolgok attól függetlenül képesek kikapcsolni, hogy kivel és milyen körülmények között élvezzük az ezzel eltöltött perceket, a lényeg hogy meglegyen a drog-én kölcsönhatás, semmi más nem számít.
nekem két ilyen dolgom van, az egyik az utazás, a másik a tánc. az utazást sokáig nem tudtam elképzelni A. és a gyerekek nélkül, de a két évvel ezelőtti római kiruccanás, amit félve említettem meg, és a hiányukat érezve töltöttem el, mégis megváltoztatott. perpill fel tudnék sorolni legalább egy tucat olyan helyet, ahová akár azonnal indulnék, akár egyedül is (óóó, Granada!), persze sok olyan is van, ahová nem tenném a lábam a család nélkül (Palermo, Kuba, Isztambul). utazásról olvasni, utazást tervezni (még akkor is, ha a közeljövőben nem valószínű, hogy megvalósul, mint pl a minap fejben lejátszott svédországi autós kirucc :D), olyan mámoros perceket okoznak számomra, ami enyhe agymosó jelleggel hat, és erre azért nagy szükség van. egyetlen hátránya, hogy eközben megzavarhatják a "csakén" érzést, ami lehet, hogy nem szép gondolat egy háromgyermekes anyától és feleségtől, mégis úgy érzem, hogy kellenek ilyen dolgok, percek, sőt, néha órák is, főleg hogy most már évek óta wc-re sem tudok menni kíséret nélkül.
a tánc ebből a szempontból jobb választás, amellett hogy fizikai aktivitással is jár, a zene, a zene kapcsán fejemben cikázó gondolatok, a ritmusra való már-már átszellemült mozgás, a mindenemen végigfolyó izzadság egyszerűen olyan élményt nyújt, amit a világon semmi más. (szinte :D) minden érzékszervem megkapja azt a kényeztetést, ami azt hiszem elengedhetetlen az egészséges testi és szellemi, lelki működéshez. mindez persze csak akkor áll, ha házon kívül teszem ezt, hogy még fél szemmel vagy fél füllel se kelljen senkire sem figyelnem.
ez akkor fogalmazódott meg bennem egészen pontosan, amikor tegnap este A. kibukott azon, hogy mikor lesz már olyan, amikor hazajön, leül vacsorázni, és ehet nyugodtan, mindenféle "deénígykérem", "énolyatakartam", pohárborulás, hangoskodás és minden más egyéb nélkül. aztán rájöttem, hogy ilyen már soha nem lesz, főleg ha ennyit dolgozik, illetve hát ez nem szemrehányás, hanem esténként max 1-2 órát van itthon ébrenlét-időben, amikor kéne enni, játszani, mesélni, egymással is váltani pár szót, és mind a négyen őt akarjuk, és amellett hogy kiszipolyozzák a melóban, hazajön és itthon is ez megy a hét hat napján. na ilyenkor van (volt nyáron) az, hogy motorra ült és elment 1-2 órára, és maximálisan meg tudom érteni (azt már kevésbé hogy miért várja a tavaszt, hogy mehessek vele, bár úgysem hallja ha beszélek, szóval csak plusz pár kg hátul, lehet stabilabb lesz a kétkerekű, ennyi). szóval nekem a tánc az ilyen, és már két péntek is kimaradt fogorvoslátogatás miatt, és most itt van ez a kórság, meg különben is, és fáradt vagyok, és zsong az agyam, mert én nemcsak enni nem tudok nyugodtan itthon, hanem úgy egyáltalán majdnem minden csak félig van megcsinálva, mert mindig jön valaki vagy valami, ami miatt abba kell hagynom a dolgokat (pl szemetes zsák csak az előszobáig jut, felporszívozok, de a felmosásig már nem jutok el, stb), és nemcsak az frusztrál hogy mi van már megint, hanem az is, hogy basszus ez se meg az se készült el, pedig már mikor elkezdtem. és akkor jön egy péntek, aminek az estéjébe jól bele lehet menekülni, és pontosan tudom hogy a rumbától a flamencoig minden az elejétől a végéig tart majd, végül "álmokkal feltöltve térek vissza a ... mindennapokba", és a következő hét szerdáján már tudom, hogy csak két napot kell kibírni a "következő adagig". aztán lesz egy kéthetes téli szünet, és bevallom őszintén nagyon-nagyon vágyom arra, hogy elszabadulhassak pár órára egy ereszd-el-a-hajam mulatozásra, de hát egy ilyen éjszaka után amilyen után most állunk, erre vajmi kevés az esély.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése