2012. november 20., kedd

az elmúlásról

bár nem a legjobb szó a címben szereplő, hiszen pont az a lényege, hogy aki "elmegy", az nem "elmúlik". a teste nincs velünk többé, és talán fizikailag is fáj az emberek hiánya, de az ember élete véges, vagy legalábbis annak tűnik (a lélekvándorlásról most nem ejtenék szót).

amikor valaki elmegy, elgondolkozunk. biztos vagyok abban, hogy nemcsak én vagyok így ezzel. nemcsak a régi közös emlékeken, nemcsak azon, hogy milyen kapcsolatban voltunk, én azon is, hogy vajon boldog volt-e, teljesnek érezte-e az életét, nyugodtan ment-e el (vagy tovább). befejezte-e ezt az útját, vagy lett volna még tennivalója? 

sokat beszélgettünk most erről Anyukámmal is, akivel nem az első családtagtól búcsúzunk: Apukám már rég nincs velünk, Anyu Édesanyjától nemrég kellett búcsút vennünk, de a Mamika (Anyukám nagymamája), és több rokon, ismerős, Apósom és Anyósom is szóba kerültek. sok befejezett, vagy befejezetlennek tűnő életút, mára már mind máshol, másképp dolgoznak és tanulnak tovább - én ebben hiszek. 

ilyenkor magamba is nézek: jó voltam-e hozzá, méltó vagyok-e arra, hogy nyugodt lélekkel emlékezhessek rá? hiszem, sőt azt vallom, hogy a hozzánk közelállóktól aszerint tudunk csak búcsúzni, ahogy még életükben éreztünk irántuk, ahogy életükben volt köztünk kapcsolat, utána mindez már nem másítható meg. Apukám halála óta tudom, és mélyen belém vésődött: soha nem tudhatjuk, hogy melyik az utolsó nap. soha. ezért soha nem szabad a szeretteinktől, különösen a felmenőinktől haraggal elválni, mert ha bármi baj történik, azt már soha többé nem tudjuk jóvá tenni. utána már hiába minden fohász, drága sírkő, virághalom, hiába sírás, a bűnbánat, a lelkünk nem nyugszik majd. benne marad egy űr, egy "mi lett volna ha", egy "ha lett volna még egy napunk" érzés, hogy valamit másképp csináltunk volna. 

Papának nemrég ültük a nyolcvanadik születésnapját, javarészt össze tudott gyűlni a család. soha nem fogom elfelejteni a csillogást a szemében, látszott rajta hogy boldog. látta a gyermekein, unokáin, hogy valahogyan mindenki révbe ért, és hiszem, hogy nyugodt szívvel ment el, és azt is, hogy ő választotta meg az időpontot, hogy teljesnek ítélte meg az életét, ezért bennem, bennünk sem maradt rossz érzés: mi is megadtuk a módot és a lehetőséget arra, hogy ő így búcsúzhasson.

nincs mindenkivel így. amikor "temetőlátogatós" napok vannak itt a városban, ledöbbenek. persze, egyrészt szokás, kultusza van. minél flancosabb márvány, minél több, nagyobb, drágább virág, és az emberek tömegesen vonulnak a sírokhoz, ünneplőbe öltözve, felpakolva mindenféle, messziről ordító mécsessel, virággal, koszorúval, közben fürkésző szemek, akik mindezt cipelik: ki látja, ki nézi? ilyenkor arra gondolok, hogy ezeknek az embereknek bűntudatuk van. azt nézik, hogy a másik mit szól ahhoz, hogy mit és hogyan visz az eltávozott sírjához, holott ez már nem változtat semmin. tényleg semmin.

hiszem, hogy az ember a lelkében gyászol. nem a temetőben, nem virággal, nem csiricsáré márvány táblával. a lelkében, bárhol is van a test fizikailag. én is a lelkemben gyászolok. nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe az Apám, holott a sírjához évente egyszer megyek el. a mákos gubát mindig az Anyósom receptje szerint készítem, a gyerekek a kávéból úgy kapják a tejhabot, ahogy gyerekkoromban a Papa adta a gyerekseregnek a tejszínhabot, amikor náluk gyűlt össze a család, és az ebéd utáni kávézás zajlott. ezekkel az apró mozzanatokkal itt vannak velünk mind, a szokásainkba nemcsak beleépítjük, hanem meg is említjük a gyerekeinknek, hogy ez pont olyan, mint akkor, velük. ezáltal átadunk nekik, akik talán nem is ismerhették őket, egy "darabot" az őseinkből, és majd talán egyszer ők is tovább viszik ezt a szokást.

én nem szeretnék eltemetve lenni. egyre idegenebb számomra az, ami a temetők falai közt zajlik. én azt szeretném, ha a hamvaimat a tengerbe szórnák, nyugalom lenne ez az én számomra is, és a családom is érezhetné, hogy az utolsó kívánságom teljesült: világutazó lennék a halálom után (is). minden egyes porcikám eljutna bárhová, ahová az áralmatok viszik - hát nem hangzik jobban, mint egy nehéz kődarab, pár csokor virág, vagy egy rakás mécses egy koporsóba bezárt test fölé? 

3 megjegyzés:

  1. Szia Snow, szép gondolatokat szedtél össze. Én kb. 15 éve nem jártam temetőben. Semmi értelmét nem látom. Viszont sok ország (így Németország is, ahol élek) nem engedi a hamvakat elvinni, elszórni. Ezzel szemben otthon igen és az én nagyszüleim otthon vannak a szekrénysor polcán szép urnában, ahol a legjobb nekik, köztünk...

    VálaszTörlés
  2. Szia Snow, én is meghagytam a családomnak, barátnőmnek, ha előbb távoznék, mint Ők, akkor egy szép utazással kössék össze a búcsúzást és vigyék el a hamvaimat a tengerhez. Nagyon egyetértek veled, hogy mennyivel szebb így a búcsúzás, mint egy kődarab alatt a temetőben. :)

    VálaszTörlés
  3. örülök hogy ti is így látjátok, megmondom őszintén féltem egy kicsit, hogy nagyobb port kavar majd ez a bejegyzés. :)

    VálaszTörlés