minél többet látsz....

a bejegyzés megírására az a mondat ösztönzött, hogy azt állította valaki: én biztosan képtelen lennék együtt élni a legjobb barátnőmmel. 

egyszer egy (másik) barátnőm mondta azt, hogy minél többet utazik az ember, annál többet lát, és minél többet lát, annál toleránsabb mindennel és mindenkivel ami és aki körülveszi.ezt pár évvel ezelőtt mondta, és akkor még furcsálltam, mostanra viszont teljesen igazat adok neki, azzal kiegészítve, hogy nemcsak az utazás, hanem a tapasztalatszerzés is számít.

tizenöt éves koromig éltünk mi otthon, szépen mint egy rendes, átlagos család. szerettem a gyerekkorom, javarészt konfliktusmentes volt, persze Öcsémmel mentek a mindennapos csaták, a szülők felé a határok feszegetése, de mindig szívesen gondolok vissza a gyerekkoromra. nyilván nekem is (mint talán minden kamasznak) voltak olyan gondolataim, hogy nekem elegem van, nem bírom tovább, elköltözöm otthonról, de aztán minden problémát sikerült megoldani azzal, hogy megbeszéltük, és azzal, hogy akinek kellett (persze sokszor nekem), az változtatott rajta. akkor még nem láttam át ennek a jelentőségét...

16 voltam, amikor Apukám elment. én kollégista voltam, ahol 5 másik lánnyal laktam egy szobában, szigorú házirenddel szabályozták az életünket, ráadásul a szobatársakat sem magának válogatta az ember. volt vidéki és külföldi, volt illatos és büdös, volt csendesen szuszogó hétalvó és horkoló, fogcsikorgató szobatársam is, sőt álmában beszélő, is. volt aki folyton beszélt, volt aki éjjel evett, tulajdonképpen mindenkinek megvoltak a maga idegesítő szokásai, de nem tehettünk mást, el kellett viselni. aztán pedig megszokni. amikor kiderült, hogy 1 valaki szokása a másik 5-nek egyértelműen cseszi a csőrét, finoman utaltunk arra, hogy min kellene változtatni, és bár kényszer-közösség volt, évek múltán jó barátságba kerültünk. ennek nem volt más titka: BESZÉLTÜNK a konfliktusokról, és EGYÜTT próbáltuk megoldani azt. jó lecke volt... én is kaptam belőle, nem keveset, és okozott álmatlan, sírós éjszakákat, amikor kiderült, hogy velem is van gond.

érettségi és 1 év munka után újra a kollégisták életét éltem, addigra már sétagaloppnak tűnt. sokkal rugalmasabb lettem, és a többieknek is könnyebben ment az alkalmazkodás. fontossá vált, hogy együtt tehetünk csak azért, hogy mindenkinek jobb legyen.

aztán jött egy rövidebb időszak, amikor egyik-másik barátnővel laktam együtt, tulajdonképpen ez ment a legkönnyebben: olyan emberekkel, akiket feltétel nélkül szeret az ember, és barátokról lévén szó nem fél kimondani a negatív dolgokat is, zökkenőmentes volt az együttlakás ideje. na de hát tudjuk, az igazi barátaink a választott családunk.

20 éves voltam, amikor az első "pasimmal" összeköltöztünk. na nem kettecskén.... hanem a szülei házának a tetőterébe. együtt laktunk az "anyósommal", akivel sokszor bizony nehéz volt. na ott egyrészt megtanultam, hogy mi a tolerancia és az alkalmazkodás... és elfeledve a korábban tanult leckéket elkövettem azt a hibát, hogy a problémáinkat házon kívül akartam megoldani. meg is lett az eredménye: hazugság hazugság hátán, szégyelltem még megemlíteni is a saját véleményem, konfliktusba kerülni a kedves mamával pedig végképp nem volt bátorságom. a komolynak induló kapcsolatnak persze vége lett, elrontottuk már az alapoknál.

24 voltam, amikor A-t megismertem.húzd meg - ereszd el dolognak indult a rózsaszín felhős első pár hét után, tulajdonképpen egy évig tartott, mire összecsiszolódtunk. köszönhető volt ez annak is, hogy egyikőnk sem rejtette véka alá, hogy mi a baja a másikkal. néha ordibálva (bár kulturált módon, mellőzve a menjapicsába és a bazmeg kifejezéseket) mondtuk egymásnak a vélt és valós sérelmeket, és én talán még soha, senki miatt és mellett nem sírtam annyit mint itt és akkor. felszínre került minden probléma, és magunk között tudtuk megoldani. és meg tudtuk oldani, és azt hiszem az az időszak volt a mi próbatételünk. tény, hogy azóta is ez a "taktikánk", a nem akarom megbántani és a rossz napja van szegénynek nálunk nem opció. ha valami nem tetszik, azt itt és most vágjuk egymás szemébe, és (számunkra) ez sokkal kifizetődőbb, mint másokkal kitárgyalni a saját nyűgjeinket.

ez a sok együtt élős tapasztalás tulajdonképpen engem arra a gondolatra vezetett, hogy szerintem bárkivel lehet együtt élni, főleg ha muszáj - és nem átallom kijelenteni, hogy én tudnék is. ha valami nem tetszik, akkor és ott megmondom, hiszen a saját életem, kényelmem is múlik rajta, hogy várhatom hogy jobb legyen, ha nem teszek érte még annyit sem, hogy kiálljak saját magamért?

hogy hogy jön képbe az utazás? utazás közben sok hasonló tapasztalás történik. a vonaton, buszon vagy repülőn mások mellé ülünk, akik hangosak, rágóznak, nem férnek el, izzadnak, dumálnak pedig a fene se kíváncsi a történetükre. tekintve, hogy ha valahová utazunk, a "célban" töltött idő több ideig tart és több élménnyel társul, mint maga az odajutás, tehát tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mi történik közben, ha a végeredmény jó. így működik az életben is.

az utazás másik fele, amikor az ember olyan országokba, olyan közösségekbe jut el (a magam nevében beszélhetek pl Dél-Olaszországról vagy Boszniáról), sőt olyan sorsokat ismer meg, ahol tudjuk, hogy az ott élők min mentek, mehettek keresztül (háború, éhezés, sínylődés az alvilág miatt, szegénység bármilyen okokból, kizsigerelés, és a többi), mégis mosolyogva tudnak örülni a mának, a napsütésnek, a zenének, a finom falatoknak, és igazi, szívből jövő vendégszeretet van bennük - ezek az emberek megtanítanak arra, hogy a mi nehézségeink porszemnyinek sem tűnnek az ő problémáikhoz képest, tehát ugyanezt tudjuk (vagy kellene tudnunk) produkálni.