sokszor elgondolkozom azon, hogy hogy segítsünk a gyerekeinknek bizonyos helyzetekben? akár az emberekkel kapcsolatos nehéz szituációkat megoldani, akár logikailag, fizikailag nehéz feladatokat végrehajtani. mert az, hogy fiam/lányom megcsinálom helyetted, vagy elbeszélgetek én ezzel az xy-nal, sokszor kézenfekvő lenne, és persze gyorsabb, meg kíméljük a gyereket, de attól ő még nem fogja megtanulni, hogy hogyan kellene kiállnia magáért? sok, RENGETEG olyan felnőttet ismerek, akik elmúltak 30 évesek, és még mindig az anyuci/apuci védi a hátsójukat, akár anyagilag, akár máshogy. itt most nem a szülőkkel együtt lakásra gondolok, hanem pl arra, hogy ha bármi gond van, akkor anyuci/apuci rohan és segít, majd ő megoldja. persze nagy különbség van a 3 és a 30 éves gyerekek segítségre szorulása között, de azt hiszem pont a kettő közti időszakban kellene eljutni A-ból B-be, és minél előbb kezdi az ember, annál kevésbé megy "direktben" a dolog.
ma pl elbeszélgettem egy környékbeli anyukával, akinek most kezdte a fia az iskola első osztályát. az ő eddig áldott jó gyereke szorongó lett, sokszor betalálják, és ő pedig nem győzi bátorítani, lelket önteni belé, és megtanítani arra, hogy álljon ki magáért. és igen, ez még mindig jobb megoldás, mint bemenni a suliba és befenyíteni a hülyepetikét, mert aztán még inkább az ő gyereke lesz az akit betalálnak, mert ő lesz az anyuci kisfia. én féltem, hogy már az oviban szembesülünk ezekkel a problémákkal, és tulajdonképpen így is lett. tavaly is volt ilyen csoporttárs, idén is van ilyen, bár nem konkrétan Milán a célpont, azért van még mit tanulnia a fiamnak a tökösséggel kapcsolatban. na de hogyan csinálhatjuk ezt, hogy jól nevelt legyen, de mégis vagány, védje meg magát, de ne üssön vissza? ez mondjuk egyrészt mentalitás kérdése is, másrészt pedig kőkemény feladat, és időnként tényleg fejtörést okoz.
ilyenkor azért megfordul a fejemben, hogy sok ember gyerekvállalás előtt a kakis pelenkáktól és az álmatlan éjszakáktól retteg, a szoptatás nehézségein és a mikor kezd már el kúszni/mászni/járni kérdéskörön kattog, ... hát egy fenét. a közösségbe kerüléskor jönnek az első komoly körök, én pedig már jelentem, előre félek a kamaszkortól.
védeni úgy, hogy ő is megvédhesse saját magát. segíteni úgy, hogy ő maga is megtanulja, hogy hogyan kell önállóan megoldani a problémát. kivonni magunkat, elhatárolódni úgy, hogy mégis benne legyünk annyira, hogy megmaradjon a bizalom. senki nem tudja, egyetlen könyv sem írja, hogy melyik esetben hol a határ.
Hát, kedves Snoe, én pont ettől rettegek a legjobban, hogy képes lennék-e ilyen helyzeteket megoldani, képes lennék-e egy helyét megálló, jó embert nevelni, mert másmilyet nem is akarnék, és hát ez a feladat túl nehéznek tűnik számomra. Mindig nagyra becsülöm, hogy te időt és energiát szakítasz ezekre a témákra, hogy gondolkozva nevelsz és nem a magad kényelmét helyezet előtérbe (minta sajnos nagyon sok anyuka), hanem a gyerekeid későbbi életét. Ritkaságszámba mész!
VálaszTörlésHát, igen a valódi probléma valóban ez, és nem a pelus-csere, az éjjeli sok ébredés, de még a dackorszak se. Én úgy gondolom fő a bizalom, és a sok beszélgetés. Ez mellett pedig a példa - hiszen a gyerekek akarva-akaratlanul részesei a szüleik különböző konfliktusainak. Én pl gyerek nélkül sokkal kevésbé álltam ki magamért, most pedig a gyerekeim miatt is fontosnak tartom, hogy megvédjem magam.
VálaszTörlés