anyuci pici lánya

ez most jelen esetben én lennék. :)

ez is egy olyan bejegyzés, aminek lehet, hogy nem lesz se füle se farka, de jó ideje érlelődik bennem ez a sok gondolat, szóval leírom, aztán vagy lehet belőle okulni vagy nem, mindenesetre ez is én vagyok, és ez is egy olyan dolog, amit jó lenne elkerülni majd 30 év múlva a lányaim és magam viszonyát tekintve. előzményként elmondanám, hogy anyukámmal egy házban (de külön lakásban) élünk, ezért napi szinten megjelenik nálunk, ami persze nem gond, csak ... 

anyukám a klasszikus családkép híve, nő főz-mos-takarít és ...ja a férfi hátsóját is, mindemellett azt hiszem kissé túlzóan is rend- és tisztaságmániás. ez még nem is lenne gond, ha egyszer neki (NEKI!) így jó, meg nem akarom én kiteregetni az ő szennyesét (ami egyébként neki, a fentieket tekintve szerintem soha nincs), igazából az itt a lényeg, hogy körülbelül ebben a szellemben próbált nevelni engem is, de már tinédzserkorom hajnalán éreztem azt, hogy ez bizony nekem így, ebben a formában nem való. 

a klasszikus családkép még rendben (én magam is az erős, dolgos, néha asztalra csapós férfi - gyenge, rendes, serény háziasszony felállást részesítem előnyben), de nem olyan mértékben, ahogy ezt ő teszi. volt már példa arra, hogy tizennyolc éves koromban szakítani készültem életem (akkori) nagy szerelmével, kétéves kapcsolatból szerettem volna kikászálódni valahogy, még hamarjában Az Eljegyzés előtt, mire anyukám kétségbe esve kérdezte, hogy de ha ezt én megteszem, ő hogy menjen ki az utcára??? (két lábon? :)) na de volt az elmúlt sok-sok évben több ehhez hasonló sztori is, most azonban vegyük a jelent: tettem már említést arra, hogy én bizony egy hónapban egyszer bizony eljárok a férjem nélkül bulizni, sőt van, hogy reggel 5-re érek haza. ez A-t nem zavarja: neki azt hiszem elegendő az hogy 3 megetetett-lefürdetett-lefektetett gyermeket hagyok hátra magam mögött, és kellőképpen kitombolva-feltöltve magam térek haza akkor, amikor. édesanyámat viszont annál inkább: ő ezáltal veszélyeztetve érzi a házasságom (ezt így ki is mondja, sőt!! képes vitába bonyolódni velem emiatt). vagy ha pl A feszült, és napokon át modortalan, sőt mindenbe beleköt, akkor azt én szóvá is teszem: megértem hogy fáradt, stresszes a munka miatt, de én nem tudok béke-szigetét varázsolni az otthonunkból ha ő így viselkedik velem. persze anyukám szerint ilyet mondani nem lenne szabad, elvégre ő a férfi, én meg (csak??) nő vagyok... 

ugyanígy túlzónak tartom azt, hogy MINDIG tip-top rend legyen, ő ha nagytakarítás után vagyok is megjegyzi, hogy ez miért van itt, az mikor esett oda, és különben is ha már kitakarítottam, akkor azt vagy amazt is letörölhettem volna. egyrészt én úgy gondolom, hogy nem kell nekünk bemutatóterem-jellegű lakásban élnünk, másrészt mi ebben a házban (lakásban) ÉLÜNK, három gyerkőccel (és egy férjjel :D), és ennek bizony nyoma van. ha fent rakok rendet akkor addig lent lesz tornádó-utáni-látkép, ha lent takarítok akkor fent ugyanez, én meg bizony van hogy úgy teszem rendbe a dolgokat hogy "csak ott ahol a papok táncolnak" (na kinek a szófordulata ez? :D), és ettől bizony ídösanyám ha jól látom az arckifejezést, úgy legbelül kiborul... biztos gondolja, hogy dugába dőlt minden nevelési próbálkozása. ami még nem lenne gond, a nagyobb baj az, hogy még mindig nem adta fel! olyan szinten nem, hogy például reggelente, amikor átjön hozzánk, nem az az első kérdése hogy hogy aludtam, hanem az, hogy "na és ma mit csinálsz?", és megfigyeltem már, az olyan jellegű válaszaimra hogy ma csak olvasok, és átjön a barátnőm kávézni, szinte összerándul az arca. :D na de félre a tréfával, ennyire nem vagyok ám laza, főleg nem szemtelen... és itt van a lényeg.

hosszú évek kellettek ahhoz, hogy ezeket a dolgokat ne cseszegetésnek, szurkálódásnak éljem meg (bár néha még mindig itt tartok...), és ne szóljak vissza (bár néha még mindig visszaszólok). tény: ha tudom hogy van egy olyan nap, amikor ő egész nap itthon van és bármikor átjöhet, akkor van bennem egy belső feszültség (mint most), hogy ha egyszer csak belép az ajtón, és meglátja hogy én itt ülök a számítógép előtt, akkor mit fog szólni? mivel nem mosogattam el ebéd után, és a mosógép már fél órája lejárt és nincs kiteregetve. na az ilyen frusztrációkat kellene valahogy oldanom - tekintsük ezt egy feladatnak. mi a megoldás? persze mosogassak el és teregessek ki amint adott az első szabad perc, hogy ezt megtehetem... de miért? mert SZERINTE ez a jó? hogy konfliktust kerüljek? vagy mert szerintem így helyes? SZERINTEM jó a napnak az a ritmusa, ahogy én csinálom... elvégre senki nem fog mosogatni/teregetni helyettem, és becsszó, mire hazaér a család, mindig minden kész lesz. anyukám például addig, amíg nincs (akár minden nap!) porszívózva és felmosva az alsó szint, addig hihetetlen mértékű luxus a barátnős kávézás vagy egy könyv olvasása, és miért is nem csinálok valami finom süteményt, mire a zuram hazaér. megvan ez mind, hetente többször is, csak nem kényszeresen. 

vicc, hogy a buli a másik sarkalatos pont, amit nem bír ki megjegyzés nélkül... a legutóbbi alkalommal konkrétan kiosontam a kertkapun (azt hiszem nem vett észre), de volt már olyan is, amikor ugyan tudta hogy megyek, de örültem, hogy nem látja miben. MIÉRT?

miért frusztrál engem az, hogy "TE JÓ ÉG, ANYU MIT FOG SZÓLNI?" elvégre 34 éves vagyok, feleség és családanya, önálló élettel. miért nem tudom elengedni magam mellett az ő nevelési szándékát, és miért akar engem nevelni még a mai napig is? nyilvánvaló, hogy változni inkább én fogok (nekem kell), mert ritka az amikor az ember 50 felett megvilágosodik és másképp látja az életet. itt nekem nem szabadna görcsbe rándult gyomorral fogadnom őt, el kellene engednem a frusztrációt, amit okoz. hozzáteszem persze, hogy szeretem, és kötődöm hozzá, csak van bennem valami belső megfelelési kényszer, ami miatt nem tudom elengedni ezt a frusztrációt. és nem, nem szeretnék vele vitatkozni ezen. ő ilyen, nekem el kell fogadnom. csak magamban kellene valahogy szabadjára engednem azt az érzést, amikor belép az ajtón... (most :D)