a rendíthetetlen ólomkatona - avagy tunyaságom története

már múltkor, a tánc kapcsán gondoltam hogy írok erről egy szösszenetet, de azóta hosszabb bejegyzéssé gyűltek a gondolatok, mígnem a tegnapi futásom (hahaha) után végérvényesen úgy döntöttem, hogy megírásra érett minden agymenésem, ami ezzel kapcsolatos.

szóval a gondolatindító beszélgetés néhány héttel ezelőtt történt meg, amikor tánc után, beszélgetve az oktatóval kifejtettük azt, hogy vannak azok az emberek, akik már kicsi gyerekkoruk óta sportolnak, mozognak valamit, és vannak akik nem. ez elsősorban a szülő döntése: az ő feladata hogy a gyerekeibe a mozgás szeretetét és a kitartás képességét elültesse, hogy aztán ez a tudat és érzés gyarapodhasson benne tinédzser és felnőtt korára. mindez úgy került szóba, hogy az én anyukám a mai napig az efféle pénteki kikapcsolódásra, amikor latin zenére táncolva-rázva patakokban folyik rólam az izzadság, és többszáz kalóriát égetek el, hajlamos szeszélynek és szórakozásnak betudni ezt, mondhatni fölösleges pénz- és időkidobás, valamint hóbort. mindezt talán csak azért gondolja így, mert jól érzem magam tőle. 

gyerekkoromban több dologba belekezdtem: ha volt kedvem akkor röplabdázni jártam, de volt hogy táncra (13 évesen! :)), aztán aerobikra, de azt hiszem hogy az úszás maradt legtovább. ezt úgy kell elképzelni, hogy minden csak pár hónapig tartott, iskolai indíttatásra, de aztán amikor már mint különóra, máshová kellett volna menni ezért, abban nem támogattak, bennem meg eleve nem alakult ki az hogy nekem ez KELL, csak amolyan... amíg csináltam jó volt, aztán amikor nem akkor úgy is, majd jött más, csináltam azt pár hónapig, amíg volt kedvem, ennyi. az egyik nagy szívfájdalmam a tánc volt már akkor is, amit hiába mondtam a szüleimnek, hogy szeretnék, a "jó, de hova akarsz járni?", meg a "szerintem ez nem neked való, nem jó ez semmire" válaszokkal le is lettem szerelve, míg amire nagyobb lettem, és önállóan intézhettem volna, rá kellett jönnöm, hogy ahhoz amit én a tánccal szeretnék, már öreg vagyok - mert azért a versenytáncosok nem 16-18 évesen kezdenek hozzá a komoly táncikálásokhoz, ugye, úgyhogy sok-sok évi vágyakozás után kudarcba is fulladt a dolog. így hát ilyen maradtam: ha volt kedven mozogtam, ha nem volt akkor nem mozogtam, és hiába mondják hogy jajj hát 3 gyerekkel van azért gond, lehet szaladni utánuk, meg a házimunka, meg az ovi is 2 kilométer oda-vissza, ahová Konit is vagy cipelem vagy tolom, azért most télre megszületett bennem az elég sanyarú felismerés: hiába fogytam nyár óta 10 kilót, a fittségem botrányos szinten van. 

több találkozás (amolyan "szembejövés") vezetett el odáig, hogy nekem futnom kell. világ életemben utáltam futni, az a típus vagyok akinek 200 méter után szúr az oldala meg minden, hiába kezdtem már neki számtalanszor, az lett a vége hogy jobban utáltam mint előtte bármikor. ellenben, ahogy már múltkor is írtam, az unokatestvéremtől kezdve az 50+ éves nagybátyámon keresztül a rég nem látott (anno Gombóc becenévre hallgató) barátomig, sőt a szülész-nőgyógyászom a 24 órás múszakjai előtt vagy után is!!!  mindenki futkorászik, többen már 10-15 kilométeres távokat, és veszett jól néznek ki. nem feltétlen azért mert vékonyak, hanem hihetetlenül energikusak. na ezek a hozzáértők adtak nekem olyan edzéstervet, amit még én is meg tudok csinálni, most szinte napról napra jó tanácsokkal látnak el, biztatnak, aki tudja hogy melyik este milyen tervekkel indulok útnak edzés után rákérdez, hogy na mi volt, mennyi volt, hogy ment... hihetetlenül jó érzés! és az is, hogy míg az első alkalommal, tehát 1 héttel ezelőtt még az 1 percet is úgy futottam le, hogy azt hittem kiköpöm a tüdőm már a 40. másodpercnél, és nyögve-nyelősen caplattam végig 3 kilométert, most ugyanennyi idő alatt 4,5 kilométert sikerült magam alá gyűrnöm, és hozzáteszem, hogy a tegnapi este nagyon-nagyon nehéz volt, borzasztó nehezen küzdöttem magam végig, csak itthon ért a meglepetés, hogy megint nőtt a távolságom. csúcs!

szóval itt állok lassan 34 évesen, háromgyermekes anyukaként. mondták már, hogy mit akarsz, 3 gyerek után hogy akarnál kinézni, de hiszem azt, hogy a kor és a gyerekek száma nem indok, csak kifogás. mondhatnám most is, hogy de mikor, meg hogy na estére én már ugyan nem, örülök hogy élek még 7-kor, nemhogy futkorásszak - és bevallom őszintén, hogy eddig ez volt, mert kifogást mindig könnyebb találni, ha egyszerűen soha nem volt az életem része az, hogy mozogjak, tehát soha nem volt fontos.. és ezt bánom. és hiszem, hogy nem késő ezen változtatni, és bár néha úgy érzem hogy a végkimerülés határán vagyok, mégis sokkal energikusabb vagyok a hazaérkezéskor, mint induláskor. mindemellett határozott célunk az (és ezért teszünk is!), hogy a gyerekeknek már ne legyen ezzel gondjuk: Milánnak az úszás, Szofinak a tánc (külön öröm hogy az ő választásuk volt!) ami örömet okoz, és támogatni szeretnénk őket abban, hogy kitartsanak mellette akkor is, ha időnként megunják, vagy egyszerűen elmegy  a kedvük tőle. erőltetni semmit nem szabad, de hát minden téren létezik holtpont, amin át kell lendülni valahogy. ilyen lesz az én első 5 kilométerem. :)