ezúton...

ezúton kérnék elnézést azoktól a kedves szurkolóktól (bátorítóktól, barátoktól és családtagoktól), akik szerettek volna velem tartani a jövő heti első öt km egyben névvel fémjelzett futásomon, de hirtelen felindulásból, túláradó energiámból adódóan és anyukám frissen kisült fánkjaitól menekülve a mai jeles napon teljesítettem A Távot. egyedül, mindenféle előzetes bejelentés nélkül. aaaah, nagy nap ez a mai! :)

 

na igen. :)

anyuci pici lánya

ez most jelen esetben én lennék. :)

ez is egy olyan bejegyzés, aminek lehet, hogy nem lesz se füle se farka, de jó ideje érlelődik bennem ez a sok gondolat, szóval leírom, aztán vagy lehet belőle okulni vagy nem, mindenesetre ez is én vagyok, és ez is egy olyan dolog, amit jó lenne elkerülni majd 30 év múlva a lányaim és magam viszonyát tekintve. előzményként elmondanám, hogy anyukámmal egy házban (de külön lakásban) élünk, ezért napi szinten megjelenik nálunk, ami persze nem gond, csak ... 

anyukám a klasszikus családkép híve, nő főz-mos-takarít és ...ja a férfi hátsóját is, mindemellett azt hiszem kissé túlzóan is rend- és tisztaságmániás. ez még nem is lenne gond, ha egyszer neki (NEKI!) így jó, meg nem akarom én kiteregetni az ő szennyesét (ami egyébként neki, a fentieket tekintve szerintem soha nincs), igazából az itt a lényeg, hogy körülbelül ebben a szellemben próbált nevelni engem is, de már tinédzserkorom hajnalán éreztem azt, hogy ez bizony nekem így, ebben a formában nem való. 

a klasszikus családkép még rendben (én magam is az erős, dolgos, néha asztalra csapós férfi - gyenge, rendes, serény háziasszony felállást részesítem előnyben), de nem olyan mértékben, ahogy ezt ő teszi. volt már példa arra, hogy tizennyolc éves koromban szakítani készültem életem (akkori) nagy szerelmével, kétéves kapcsolatból szerettem volna kikászálódni valahogy, még hamarjában Az Eljegyzés előtt, mire anyukám kétségbe esve kérdezte, hogy de ha ezt én megteszem, ő hogy menjen ki az utcára??? (két lábon? :)) na de volt az elmúlt sok-sok évben több ehhez hasonló sztori is, most azonban vegyük a jelent: tettem már említést arra, hogy én bizony egy hónapban egyszer bizony eljárok a férjem nélkül bulizni, sőt van, hogy reggel 5-re érek haza. ez A-t nem zavarja: neki azt hiszem elegendő az hogy 3 megetetett-lefürdetett-lefektetett gyermeket hagyok hátra magam mögött, és kellőképpen kitombolva-feltöltve magam térek haza akkor, amikor. édesanyámat viszont annál inkább: ő ezáltal veszélyeztetve érzi a házasságom (ezt így ki is mondja, sőt!! képes vitába bonyolódni velem emiatt). vagy ha pl A feszült, és napokon át modortalan, sőt mindenbe beleköt, akkor azt én szóvá is teszem: megértem hogy fáradt, stresszes a munka miatt, de én nem tudok béke-szigetét varázsolni az otthonunkból ha ő így viselkedik velem. persze anyukám szerint ilyet mondani nem lenne szabad, elvégre ő a férfi, én meg (csak??) nő vagyok... 

ugyanígy túlzónak tartom azt, hogy MINDIG tip-top rend legyen, ő ha nagytakarítás után vagyok is megjegyzi, hogy ez miért van itt, az mikor esett oda, és különben is ha már kitakarítottam, akkor azt vagy amazt is letörölhettem volna. egyrészt én úgy gondolom, hogy nem kell nekünk bemutatóterem-jellegű lakásban élnünk, másrészt mi ebben a házban (lakásban) ÉLÜNK, három gyerkőccel (és egy férjjel :D), és ennek bizony nyoma van. ha fent rakok rendet akkor addig lent lesz tornádó-utáni-látkép, ha lent takarítok akkor fent ugyanez, én meg bizony van hogy úgy teszem rendbe a dolgokat hogy "csak ott ahol a papok táncolnak" (na kinek a szófordulata ez? :D), és ettől bizony ídösanyám ha jól látom az arckifejezést, úgy legbelül kiborul... biztos gondolja, hogy dugába dőlt minden nevelési próbálkozása. ami még nem lenne gond, a nagyobb baj az, hogy még mindig nem adta fel! olyan szinten nem, hogy például reggelente, amikor átjön hozzánk, nem az az első kérdése hogy hogy aludtam, hanem az, hogy "na és ma mit csinálsz?", és megfigyeltem már, az olyan jellegű válaszaimra hogy ma csak olvasok, és átjön a barátnőm kávézni, szinte összerándul az arca. :D na de félre a tréfával, ennyire nem vagyok ám laza, főleg nem szemtelen... és itt van a lényeg.

hosszú évek kellettek ahhoz, hogy ezeket a dolgokat ne cseszegetésnek, szurkálódásnak éljem meg (bár néha még mindig itt tartok...), és ne szóljak vissza (bár néha még mindig visszaszólok). tény: ha tudom hogy van egy olyan nap, amikor ő egész nap itthon van és bármikor átjöhet, akkor van bennem egy belső feszültség (mint most), hogy ha egyszer csak belép az ajtón, és meglátja hogy én itt ülök a számítógép előtt, akkor mit fog szólni? mivel nem mosogattam el ebéd után, és a mosógép már fél órája lejárt és nincs kiteregetve. na az ilyen frusztrációkat kellene valahogy oldanom - tekintsük ezt egy feladatnak. mi a megoldás? persze mosogassak el és teregessek ki amint adott az első szabad perc, hogy ezt megtehetem... de miért? mert SZERINTE ez a jó? hogy konfliktust kerüljek? vagy mert szerintem így helyes? SZERINTEM jó a napnak az a ritmusa, ahogy én csinálom... elvégre senki nem fog mosogatni/teregetni helyettem, és becsszó, mire hazaér a család, mindig minden kész lesz. anyukám például addig, amíg nincs (akár minden nap!) porszívózva és felmosva az alsó szint, addig hihetetlen mértékű luxus a barátnős kávézás vagy egy könyv olvasása, és miért is nem csinálok valami finom süteményt, mire a zuram hazaér. megvan ez mind, hetente többször is, csak nem kényszeresen. 

vicc, hogy a buli a másik sarkalatos pont, amit nem bír ki megjegyzés nélkül... a legutóbbi alkalommal konkrétan kiosontam a kertkapun (azt hiszem nem vett észre), de volt már olyan is, amikor ugyan tudta hogy megyek, de örültem, hogy nem látja miben. MIÉRT?

miért frusztrál engem az, hogy "TE JÓ ÉG, ANYU MIT FOG SZÓLNI?" elvégre 34 éves vagyok, feleség és családanya, önálló élettel. miért nem tudom elengedni magam mellett az ő nevelési szándékát, és miért akar engem nevelni még a mai napig is? nyilvánvaló, hogy változni inkább én fogok (nekem kell), mert ritka az amikor az ember 50 felett megvilágosodik és másképp látja az életet. itt nekem nem szabadna görcsbe rándult gyomorral fogadnom őt, el kellene engednem a frusztrációt, amit okoz. hozzáteszem persze, hogy szeretem, és kötődöm hozzá, csak van bennem valami belső megfelelési kényszer, ami miatt nem tudom elengedni ezt a frusztrációt. és nem, nem szeretnék vele vitatkozni ezen. ő ilyen, nekem el kell fogadnom. csak magamban kellene valahogy szabadjára engednem azt az érzést, amikor belép az ajtón... (most :D)

meghatározó hangulatok...

a férfi: 

nyafogva ébredt, és a kérdésemre, hogy mi a baj, azt a választ adta, hogy rosszat álmodott. a kedvenc óvónénije hőlégballonos kirándulásra (:D) vitte a csoportot, és őt direkt ott hagyták, mondván hogy nem fér bele a kosárba. ezért ma azt mondta, keressem elő a legcsúnyább pulcsiját, mert azt akarja felvenni, hogy egészen biztosan ne tetsszen az I. néninek.

a nő:

mosolyogva ébredt, az anyukámtól tegnap kapott korona és gyűrű rajta volt amikor még pizsamában átcsoszogott hozzám a nagy ágyba. azt mondta, hogy ő most már egészen biztosan tudja, hogy nagyon-nagyon szép, és ő most már senkivel sem fog veszekedni, és sohasem fog már hisztizni, sőt a Milánt sem fogja már megkarmolni többé, mert egy igazi tündér királylány ilyet nem csinál. 

a tervgazdálkodásról

és nem, még mindig nem tudom megérteni, hogy a kapcsolatok igen nagy százaléka úgy működik, hogy együtt vagyunk x éve akkor házasodjunk össze, ennyi évesek vagyunk, vállaljunk gyereket, és nem számít az, hogy a kapcsolat amolyan "végülis jól megvagyunk" szinten mozog, és nincs bensőségesebb tartalom. nincs a másik melletti kiteljesedés, csupán egymás mellett élés, és az emberek beveszik azt, hogy "jajh, mások is szoktak veszekedni", meg hogy "jajjh, x év után már nyilván nem olyan a szex", és így tovább, meg hogy a "szerelem úgyis minden kapcsolatban elmúlik". és akkor maradnak azok a fő érvek, hogy x éve együtt vagyunk meg már y évesek vagyunk és akkor most kell két gyerek de izibe'. a tervgazdálkodás már a szociban sem jött be, családalapításnál pedig pláne nem fog működni. 

tisztelet a kivételnek, és bocs de ez most felgyűlt bennem az elmúlt 1-2 hét alatt több példából.

panaszkodósoknak!

"Igen, folyamatosan félrevert harangok mellett nem lehet családot alapítani, munkát vállalni, gyereket szülni. Abba kellene hagyjuk az állandó pánikolást, nyafogást, siránkozást és merjük kimondani a gyerekeink, fiataljaink előtt, hogy ennyi cipőnk, ruhánk soha nem volt, és őseinknek sem volt az elmúlt ezer év alatt, és azt is mondjuk el, hogy ilyen mennyiségű élelmiszer, információ, luxuscikk soha nem volt még a Kárpát-medencében. Nehéz a magyar ember sorsa? Igen, vagy 10-20 kilóval átlagban valóban nehezebb a kelleténél, és ezért kell fogyókúrázzunk. Ennyi kövér ember, megműveletlen föld, leszüreteletlen almafa, megkapálatlan szőlőtőke soha nem volt itt a Kárpát-medencében!"

/Böjte Csaba/

és milyen igaza volt!

scs azt mondta, hogy a futás bedarál. és milyen igaza volt?! 

kedd futás, szerda pihi, csütörtök zumba, péntek tánc, és most olyat futottam (a fenekemben lévő izomlázzal egyetemben), hogy már két hétre előre dolgoztam az edzéstervben, ráadásul ahelyett hogy elfáradtam volna, még fel is pörögtem. most valahogy az sem nagyon érdekel hogy holnaptól havazás várható... ha nem ér bokáig, megyek még, még, még! :)) wow! ezjó! :D

kire ütött ez a gyerek?

ma reggel nagy Majmócakeresésben voltam. amíg a gyerekek már az oviba készülve a cipőjüket húzták a lábukra, Milán iránymutatása szerint én még felszaladtam a szobájukba, hogy megkeressem a kis tekergő makkolót, de persze nem találtam. Milán közben lelkesen irányított, hogy ha itt nincs akkor ott nézzem meg, ha ott nincs akkor amott...persze sehol nem találtam. egyszer csak felkiabál nekem: 

- Anya! ma fogsz takarítani? 

- ??? nem tudom még, kellene. miért?

- akkor takaríts ma, mert én most nem veszem le a cipőm, de felmegyek. 

- ... köszi. 

aztán végül nem jött fel, mert ahogy elindult a lépcsőn, útközben átlátott a konyhába, ahol az evőeszközök környékén meglátta a kismajmot, és boldogan surrant tova, de előtte persze megjegyezte:

- de hát Anya! itt nem nézted? 

- mondtad hogy ott is nézzem meg?

- nem, de ha már ott mentél el mellette, miért nem néztél oda??

hápfff... nemazé', de ilyenből még egy is sok! :D

I Love Salsa - salsa routine (javítva)

na hát ilyen lábakat és mozgást szeretnék. köszi. :)

álom, női lábakkal

tegnap futósnap és szélviharos-havaseső lévén egy zumba órára keveredtem. most voltam először ezen a helyen ilyen órán, mondván muszáj mozogni ahhoz, hogy elérjem a hőn áhított célom (ami elsősorban nem fogyás, hanem ... khm... halmazállapot változás, mondjuk így), és bár maga az óra hiába volt extrém módon fárasztó, némileg csalódás volt (latintuctucra ugrabugra, TELJESEN más mint a pénteki ahová régóta járok),  ám de az instruktornak olyan lábai voltak, hogy képtelen voltam róla levenni a szemem. egyrészt bennem volt a "de jó neki!" érzés, majd a "nekem is ilyen kell", aztán persze itthon elmesélve az élményeimet elárultam A.-nak, hogy én ezekkel a lábakkal fogok álmodni. a hatás nem maradt el. 

azt azért elhatároztam, hogy komolyabban fogom venni ezt a lábformázást, mint azt eddig valaha is gondoltam volna.

tuning

van valami izgalmas abban, hogy az embernek (és az asszonynak :)) egymás kísérete nélküli programja van, házon kívül. mint például tegnap, amikor az ember hazajött a munkából, lezuhanyozott, hazahozta a gyerekeket az oviból, majd átöltözött a motoros cuccába (ajj a bőrnadrágban még jobb lábai vannak :-o), és elhúzta a csíkot. én meg próbáltam itthon létezni olyan gondolatokkal hogy ihajcsuhaj, és mikor ér már haza,  és már túl régóta távol van, és biztos motorozni ment-e (nem félreérteni, megvan a bizalom, csak hát azért az ördög, na!), és jöjjön már haza, aztán meg hogy mikor fektetjük már le a gyerekeket, és mikor alszanak már el végre. gondolom ő sincs ezzel másként, amikor én mondjuk bulizni megyek... :))) 

szöveg :D

tegnap, amikor még tavasz volt, A., Öcsém és mégegy srác motorozásból hazatérve pasis dumálást csapott nálunk a kertben, amihez természetesen Milán is csatlakozott. szóba került, hogy melyik családban ki a főnök, apa vagy anya, majd megkérdezték Milánt, hogy na és nálatok hogy van, ki a főnök? simán rávágta, hogy "hát én!". :D

úgy, úgy!

"Egy nőnek néha muszáj kibírhatatlan hisztérikának lennie. Csak így lehet elérni egy férfinál azt, amit valójában ő is akar, csak még nem tudja."

Madonna

ismét futós...

a már megszokottnak mondható körömet csináltam, ami odafelé mindig húzósabb, mert ugyan nagyon csalókán, nagyon enyhén, de azért egy kicsit végig emelkedik. ezt még megspékelte a szembe szél, és hiába volt bennem az öröm, hogy végre futónap (múlt hét szerda óta nem voltam kint mert hófúvás volt ugye, még tegnap este 7-kor is leesett 10 centi), hiába volt bennem az öröm másik fele hogy a nap is süt, bónuszként pedig az, hogy az új cipőmmel a lábamon indulhattam útnak, annyira nyögve-nyelősen ment ez az egész odaút a szembeszélben, hogy teljesen kimerültem. nem mondom hogy az izmaim (??? :D), azt sem hogy a levegőt kapkodtam, egyszerűen úgy éreztem hogy elfogyott az energiám már féltávra. aztán persze jött egy pont jó szám a lejátszón, meg megráztam magam hogy na, irgumburgum, de a tízperces futásnak a közelébe sem értem, többször bele kellett sétálnom a hazaútba is. itthon ért csak a meglepetés: 39:53 alatt teljesítettem a távot, ami az eddigi legjobb időm, a múltkori tízperces futásos estén is 41:valamennyi volt a vége. szóval döbbenet, ez a cipő tényleg tud valamit. (vagy én, hihi :D)

mintha

ma majdnem kaptam egy csokor virágot. de tényleg olyan volt, mintha... 

A. a vásárlásból hazaérve azt mondta: csukd be a szemed... majd az orrom alá tolt egy celofánzacskós valamit, és felszólított: szagold meg! mmmmmh! őszintén szólva jobban is örültem mintha egy csokor illatozó frézia lett volna, pedig az a kedvenc virágom. :D

három éve :D

Anya, mikor utazunk már el végre valahová? Már háárom éve csak állandóan itthon vagyunk!

Szofi, háromésfél éves. 

blogszünet?

... ma már ketten kérdeztetek rá, hogy mi van a bloggal, meg velünk, nincs-e valami gond, mert hogy nem írtam. kedves érdeklődők: az a helyzet, hogy viccen kívül, el vagyunk havazva.

itt volt a kuckózós-hófúvásos hosszú hétvége, 15-én estére lemondott majd átvariált majd visszarakott programokkal, aztán családos-barátos hamburger party (sk. bucikkal és husikkal, valamint remekül sikerült puncstortával), szóval eszem-iszom-dinom-dánom, a fiúk sokat szereltek, a csajok sokat sütöttek-főztek, a legkisebbünk pedig sokat fogzott: a 6 meglévő mellé 4 ínyduror, a 4-ből pedig 1 kis csücsök született meg az elmúlt pár nap alatt. talán ezek miatt is, meg a visszatért tél miatt is volt egy kis hisztis hangulatom, de hát nő vagyok, ezzel jár, bocsi.

egyébként sokat is olvastam, pár napig szimultán két könyvet, most pedig már csak egyet, és igazi tankönyv ez most, nagyon sok dologra úgy világít rá, amiről jólesik elmélkedni az üresjáratokban - így nevezem a rendrakással-főzéssel-teregetéssel töltött perceket, amikor épp senki nem szól hozzám, nem hív, és nem kell rohannom hogy valami mással is gyorsan kész legyek. :)

én futni sajnos nem jutottam el, jött ugye a hófúvás meg a mínusztíz, és ma pedig az interneten hiperszuperakciósan megrendelt futócipőm (ami egyébként egy álom, múlt hét csütörtök délután rendeltem angliából, és ma délben már a lábaimon díszelgett!!), nagy hévvel neki is indultam gondolatban a futásnak (komolyan hiányzik, hihetetlen!), de mire indultam volna, valami jeges dara esett, mostanra pedig legalább tíz centi hó szakadt le az égből hatalmas pelyhekben. hihetetlen hogy pont egy héttel ezelőtt frappéztunk a kertben rövidujjúban, hát mit mondjak.... szép tavaszunk volt, köszi. 

első tízperces

tekintve, hogy ennél jobban edzéstervet felrúgni nem lehet, ma megvoltak az 5perces futik 1perces közökkel. már múltkor is éreztem hogy van egy olyan átlendülés amikor átlendülök azon a ponton hogy figyelgessem az órát hogy mikortelikmárle, ez úgy 3km után van valamikor, múltkor is ennél a résznél (az okmányirodánál már hazafelé jövet :D) döntöttem úgy, hogy na most megyek egy akkorát amekkorát tudok, de még éppen nem fáj és még éppen nem fulladok meg. na ez most 10perc volt, de a vége húzós lett, és most azért érzem mindenem. így lett egy 5km - 41p eredményem, amire most nagyon-nagyon büszke vagyok, és bár most fogalmam sincs mikor fogok tudni menni legközelebb, mert havat jósolnak meg mínusz tízet... 

jó érzés ez most nagyon. játszani a saját testemmel, az erőnlétemmel és az idővel. tetszik. egyre jobban tetszik.

a tegnapi nap margójára

ez volt az a nóta ami valamiért olyan szinten energiát adott, hogy ha a sípcsontom környéke bírta volna, ráhúztam volna még egy kilométert... és sztem' rendszeresített futós zene lesz belőle, mert most is mehetnékem támadt, hogy hallgatom. :)

túl a második héten

... sok biztatás jön innen-onnan, kérdések, hogy hol tartok a tervben. na hát a tervtől teljesen eltérve most ott tartok, hogy hetente 3-szor megyek 5 km-t, amiben egyre több a futás és kevesebb a séta, ezáltal egyre jobb az időm is. bár hogy egyben meglegyen az 5, attól még messze vagyok, de tudom, hogy meg fogom tudni csinálni, és ez azért baromi jó érzés, na meg az is, hogy meg sem fordul a fejemben az, hogy egy futónapon ne menjek ki, vagy azt mondjam aaah, ma nyaff vagyok, majd inkább holnap. ez a hét pl zűrös lesz, alakítani kell rajta, de tudom hogy meglesz a 3 futás, és hogy melyik mikor, ez jó érzéssel tölt el. kimerít és feltölt egyszerre, tökjó! :)

jó érzés volt tegnap is több mint 4 percet futni egyhuzamban az addigra harmadik megtett kilométer után is, és mosolyogva tettem egyik lábam a másik után, mert azt hiszem sosem fogom elfelejteni azt néhány héttel ezelőtti napot, amikor még harmincöt másodperc is iszonyú megpróbáltatás volt. azt hiszem hogy az energia bevitel és -felhasználás is egyensúlyba került, nincsenek már futás utáni napon falási rohamaim, bár az előző bejegyzésből nem erre következtetnétek, de tényleg nincs, ma is simán ment a müzli-reggeli, és csak 2 órára rá egy fél szelet kenyér, normális adag ebéd, semmi nass (bár a kalács még nem sült ki, khm). 

ráadásul egy hét alatt kétszer jött szembe olyan cikk, amit vágyakozva olvastam, az egyik egy háromgyermekes anyukáról szól, aki felnőtt fejjel kezdett futni, és mit ért el??! döbbenet! igen merész már első olvasatra is, és továbbra sem mondom, hogy hejj de nagy terveim vannak a futással, azért az az útvonal... 5 km sem megy még, nemhogy több mint kétszáz. :D de pont amikor ez a gondolat megszületett a fejemben, találtam egy ilyen kommentet az egyik futós blogban, ami nem nekem íródott, de voltam szíves magamra venni: 

"Ha kismaratont akarsz futni, akkor azt fogsz. Ha felmerül benned az igény, akkor a szükséges erő is benned van, csak elő kell ásni. ....  A kis célok nem célok. nem nagy kunszt, csak rendszeresen kell mozogni, maratonhoz kicsit célirányosan. Kitartást! Ha belekezdesz a tested úgyis tiltakozni kezd, mert nem érti mi lett veled, megkergültél? Ha folytatod, a tested rájön: basszus ez tényleg komolyan gondolja, és onnan repülsz majd. Ezt a kis kattanást kell megérezni. Üdv, egy 12 maratont futott veterán."

az a bizonyos csokis...

mivel többen kértétek itt és mailben a receptet, közkinccsé teszem a "legjobb pms-ellenszer" nevű sütemény receptjét, amit a múlt héten alkottam meg. ez részben a barátnőmtől, Horváth Ilonától (mindenkinek van Horváth Ilona szakácskönyve, ugye???) származik, részben az itthon fellelhető finomságok és a saját kreativitásom tragikus hirtelenséggel felkorbácsolódott vágyaim szüleménye volt, ugyanis mostanság nekem semmi sem jó, ami snassz, mindenbe akarok rakni egy kis pluszt (ezért sül most nem szimplán foszlós kalács, hanem csokis-foszlós kalács :D). 

nos hát akkor az alaprecept az Ilona néni rém egyszerű kakaós lepénye, íme:

1 egész tojás

25 dkg cukor

- ezeket kemény habbá verjük

5 dkg olvasztott (de nem forró!!!) vaj vagy zsír

- ezt alaposan belekeverjük

1/4 liter tej

4 dkg kakaópor (nem cukrozott)

25 dkg liszt

1 sütőpor

a fentieket én úgy szoktam, hogy előre kimérem a tejet és a lisztet, és hol egyiket hol másikat adom hozzá miközben keverem a géppel, így soha nem lesz sem túl fröcskölős, sem túl kemény a tészta. néha szoktam bele tenni durvára vágott étcsokit is.

zsírozott-lisztezett tepsiben 180 ˘C-ra előmelegített sütőben légkeverés nélkül sütjük. 

amivel tuningoltam:  még forrón megszurkáltam a tetejét villával, úgy 1-2 mm vastagon házi baracklekvárral kentem be a tetejét, így hagytam kihűlni (kicsit be is szívódott a lekvár), majd mikor kihűlt, étcsokis bevonatot kevés vízzel és vajjal készítettem, hogy egy kicsit lágyítsam, ne dermedjen túl szilárdra. amikor a maradék vajat visszatettem a hűtőbe, megláttam egy maréknyi pucolt diót az egyik polcon, na ezt durvára törtem, és megszórtam vele a süti tetejét. ISTENI LETT! a fele még aznap este elfogyott. :)

nyárízek

minden évben eljön az a nap, amikor végérvényesen kijelenthetjük, hogy na MOST jött el a tavasz. amikor már reggel 6-kor hangosan csicseregnek a madarak, a levegő ugyan még friss-hűvös, de mindenképp tavaszillatú, amikor két nap alatt kinyílnak az elültetett kis tulipánok, és a kerti székek látványa a lustaságom ellenére is a lavór és a szivacs kézbe fogására  ösztönöz.

ilyenkor történik meg a már jó ideje halogatott első frappé elfogyasztása is, ami már-már tradicionálisan és másutt is igen nagy jelentőségű dolog, mintha ezzel nyitnánk utat a nap jótékony (és felettébb hatékony ) sugarainak, vagy valami ilyesmi. korábban amikor felmerül az első frappé gondolata, elodázzuk, érezve, hogy még nincs itt az ideje, aztán valahogy mégis csak eljön az a pont, amikor megszületik a na most! érzés. na ez éppen ma volt. 

ez aztán magával vonzza a többi dolgot is: gyümölcsleves készült meggyből, málnából és ribizliből, a sült csirke és rizs mellé pedig innentől már nem kívánatos a csemege uborka. 

a gyerekek már szalonnasütésről ábrándoznak, én beérném egy hétvégi bográcsozással is, ami a lényeg, komolyan mondom olyan érzésem (érzésünk) van, mintha egy hosszú téli álomból hirtelen ébredtünk volna, vekkerre. hát hajrá! :)

hidalok le

amikor az egyik elmegy az apjával vásárolni egy műszaki boltba, és a szükséges alkatrészeket leszámolja... harminchétig. 

a másik pedig délután megkívánja a mama-féle tésztát, a laposat (káposztás tészta :D), előveszi, szed magának, berakja a mikróba, kellő hőfokra melegíti, majd nekiáll lakomázni önállóan.

A pms egyik fő tünete

... hogy mindenképp kell valami csokis. :-)
... frissült :-)

 

ez most titok!

Szofinak mostanában titkai vannak. néha odajön, súg valamit a fülembe, majd hozzáteszi, hogy ez most titok. ma reggel az egyik kedvenc (???) rózsaszín (:D) pólóját vette fel, megmutatta nekem, majd gyorsan rá egy hosszú ujjú pulcsit, és odaszaladt hozzám, suttogva mondta: Anya! de most ez titok, hogy ezt a pólót vettem fel! ne mondjuk el senkinek! de Apának se meg a Milánnak se, és a Mamának se! ez most csak ránk tartozik, jó? :D

Nőnapra nekünk, Nőknek! :)

Márai Sándor: A nőkről általában

Köszönet a nőknek. Köszönet neked, aki megszültél. És neked, aki a feleségem voltál. És neked, te harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt, gyöngédséget, egy meleg pillantást, az utcán, elmenőben, vigasztaltál, mikor magányos voltam, elringattál, mikor a haláltól féltem. Köszönet neked, mert szőke voltál. És neked, mert fehér voltál. És neked, mert a kezed szép volt. És neked, mert ostoba és jó voltál. És neked, mert okos és jókedvű voltál. És neked, mert türelmes és nagylelkű voltál. És neked, mert betakartad hajaddal arcomat, mikor megbuktam és rejtőzni akartam a világ elől, s neked, mert tested meleget adott testemnek, mikor fáztam az élet magányában. És neked, mert gyermeket szültél nekem. És neked, mert lefogod majd puha ujjakkal a szemem. És neked, mert kenyeret és bort adtál, mikor éhes és szomjas voltam. És neked, mert testedből a gyönyör sugárzott. És köszönet neked, mert jó voltál, mint az állatok. És neked, mert testednek olyan illata volt, mint a földnek az élet elején. Köszönet a nőknek, köszönet.

menthetetlen

tudom, talán kezd egykaptafa lenni a blogom megint (nemrégiben csak gyerektémák, most meg ugye a futkározás), de muszáj leírnom, hogy mi van már megint. :)

tegnap megcsináltam az első 5 kilométerem, és bár ritkaszarul ment, mivel ismét nem igazán sikerült a kétpercezés (persze, mert még mindig cipelek vagy tízkiló hájat is a normálisnak mondható súlyomon felül :D), de 5 km lett végül, amire már azt mondom, hogy na ez lesz az a szint, amit elvileg 1 hónap múlva már folyamatosan le tudok majd kocogni. ellenben most sajog a lábam, biztosan a fáradság, de most először gyanakszom arra, hogy talán tényleg nem beszélnek hülyeséget azok, akik azt mondják: NORMÁLIS, JÓ MINŐSÉGŰ, KIFEJEZETTEN FUTÓCIPŐ ajánlott a futáshoz. és bár normális, jó minőségű, kifejezetten nagyon jó cipőm van, de nem FUTÓcipő... és lehet hogy ezért érzek most némi nemű fájdalmat a lábszáramban és a combjaimban. igyekszem nem elkapkodni, meg még mérlegelni, hogy biztos hogy szükségem van-e rá, mert azért, hol vagyok én attól hogy nekem ilyen speckó cucc kelljen, főleg hogy a legolcsóbbak is ott indulnak hogy 18-20 ezer forint (akcióban már lehet találni 15-ért). szóval dilemma: nem gondolom hogy ehhez a futkorászáshoz amit én művelek jelenleg, szükség lenne egy ekkora pénzkiadásra, a lábaim viszont úgy érzik, hogy talán lehet, hogy mégis. 

miért?

miért mindig a sötét tarka mosásba keveredik bele egy (vagy több) papírzsepi???

a rendíthetetlen ólomkatona - avagy tunyaságom története

már múltkor, a tánc kapcsán gondoltam hogy írok erről egy szösszenetet, de azóta hosszabb bejegyzéssé gyűltek a gondolatok, mígnem a tegnapi futásom (hahaha) után végérvényesen úgy döntöttem, hogy megírásra érett minden agymenésem, ami ezzel kapcsolatos.

szóval a gondolatindító beszélgetés néhány héttel ezelőtt történt meg, amikor tánc után, beszélgetve az oktatóval kifejtettük azt, hogy vannak azok az emberek, akik már kicsi gyerekkoruk óta sportolnak, mozognak valamit, és vannak akik nem. ez elsősorban a szülő döntése: az ő feladata hogy a gyerekeibe a mozgás szeretetét és a kitartás képességét elültesse, hogy aztán ez a tudat és érzés gyarapodhasson benne tinédzser és felnőtt korára. mindez úgy került szóba, hogy az én anyukám a mai napig az efféle pénteki kikapcsolódásra, amikor latin zenére táncolva-rázva patakokban folyik rólam az izzadság, és többszáz kalóriát égetek el, hajlamos szeszélynek és szórakozásnak betudni ezt, mondhatni fölösleges pénz- és időkidobás, valamint hóbort. mindezt talán csak azért gondolja így, mert jól érzem magam tőle. 

gyerekkoromban több dologba belekezdtem: ha volt kedvem akkor röplabdázni jártam, de volt hogy táncra (13 évesen! :)), aztán aerobikra, de azt hiszem hogy az úszás maradt legtovább. ezt úgy kell elképzelni, hogy minden csak pár hónapig tartott, iskolai indíttatásra, de aztán amikor már mint különóra, máshová kellett volna menni ezért, abban nem támogattak, bennem meg eleve nem alakult ki az hogy nekem ez KELL, csak amolyan... amíg csináltam jó volt, aztán amikor nem akkor úgy is, majd jött más, csináltam azt pár hónapig, amíg volt kedvem, ennyi. az egyik nagy szívfájdalmam a tánc volt már akkor is, amit hiába mondtam a szüleimnek, hogy szeretnék, a "jó, de hova akarsz járni?", meg a "szerintem ez nem neked való, nem jó ez semmire" válaszokkal le is lettem szerelve, míg amire nagyobb lettem, és önállóan intézhettem volna, rá kellett jönnöm, hogy ahhoz amit én a tánccal szeretnék, már öreg vagyok - mert azért a versenytáncosok nem 16-18 évesen kezdenek hozzá a komoly táncikálásokhoz, ugye, úgyhogy sok-sok évi vágyakozás után kudarcba is fulladt a dolog. így hát ilyen maradtam: ha volt kedven mozogtam, ha nem volt akkor nem mozogtam, és hiába mondják hogy jajj hát 3 gyerekkel van azért gond, lehet szaladni utánuk, meg a házimunka, meg az ovi is 2 kilométer oda-vissza, ahová Konit is vagy cipelem vagy tolom, azért most télre megszületett bennem az elég sanyarú felismerés: hiába fogytam nyár óta 10 kilót, a fittségem botrányos szinten van. 

több találkozás (amolyan "szembejövés") vezetett el odáig, hogy nekem futnom kell. világ életemben utáltam futni, az a típus vagyok akinek 200 méter után szúr az oldala meg minden, hiába kezdtem már neki számtalanszor, az lett a vége hogy jobban utáltam mint előtte bármikor. ellenben, ahogy már múltkor is írtam, az unokatestvéremtől kezdve az 50+ éves nagybátyámon keresztül a rég nem látott (anno Gombóc becenévre hallgató) barátomig, sőt a szülész-nőgyógyászom a 24 órás múszakjai előtt vagy után is!!!  mindenki futkorászik, többen már 10-15 kilométeres távokat, és veszett jól néznek ki. nem feltétlen azért mert vékonyak, hanem hihetetlenül energikusak. na ezek a hozzáértők adtak nekem olyan edzéstervet, amit még én is meg tudok csinálni, most szinte napról napra jó tanácsokkal látnak el, biztatnak, aki tudja hogy melyik este milyen tervekkel indulok útnak edzés után rákérdez, hogy na mi volt, mennyi volt, hogy ment... hihetetlenül jó érzés! és az is, hogy míg az első alkalommal, tehát 1 héttel ezelőtt még az 1 percet is úgy futottam le, hogy azt hittem kiköpöm a tüdőm már a 40. másodpercnél, és nyögve-nyelősen caplattam végig 3 kilométert, most ugyanennyi idő alatt 4,5 kilométert sikerült magam alá gyűrnöm, és hozzáteszem, hogy a tegnapi este nagyon-nagyon nehéz volt, borzasztó nehezen küzdöttem magam végig, csak itthon ért a meglepetés, hogy megint nőtt a távolságom. csúcs!

szóval itt állok lassan 34 évesen, háromgyermekes anyukaként. mondták már, hogy mit akarsz, 3 gyerek után hogy akarnál kinézni, de hiszem azt, hogy a kor és a gyerekek száma nem indok, csak kifogás. mondhatnám most is, hogy de mikor, meg hogy na estére én már ugyan nem, örülök hogy élek még 7-kor, nemhogy futkorásszak - és bevallom őszintén, hogy eddig ez volt, mert kifogást mindig könnyebb találni, ha egyszerűen soha nem volt az életem része az, hogy mozogjak, tehát soha nem volt fontos.. és ezt bánom. és hiszem, hogy nem késő ezen változtatni, és bár néha úgy érzem hogy a végkimerülés határán vagyok, mégis sokkal energikusabb vagyok a hazaérkezéskor, mint induláskor. mindemellett határozott célunk az (és ezért teszünk is!), hogy a gyerekeknek már ne legyen ezzel gondjuk: Milánnak az úszás, Szofinak a tánc (külön öröm hogy az ő választásuk volt!) ami örömet okoz, és támogatni szeretnénk őket abban, hogy kitartsanak mellette akkor is, ha időnként megunják, vagy egyszerűen elmegy  a kedvük tőle. erőltetni semmit nem szabad, de hát minden téren létezik holtpont, amin át kell lendülni valahogy. ilyen lesz az én első 5 kilométerem. :)

mélységek

na hát megvolt a kis kálváriánk Majmóca miatt. történt ugyanis, hogy ugye vasárnap este nyoma veszett, és kisakkoztuk (sok keresés, majd agyalás után), hogy valószínűleg hazafelé úton, az egyik sportáruházba betérve hagyhattuk el, sőt azt is majdnem biztosan tudtuk, hogy a pénztárak környékén. ott már nagyon sietős volt a tempó, kapkodás lett a vásárlás és pakolás vége, a gyerekek mindent akartak amit akkor és ott megvettünk, Koni nyűgösen már jött volna haza, mindettől A. is olyan idegállapotba került hogy minden mindegy volt csak menjünk már. :D szóval valószínűleg Majmócáról elterelődött a figyelem, és kimakkolt a kosárból egy óvatlan pillanatban....

Milán szomorkásan feküdt le aludni, hogy de most mi lehet a Majmócával, hol lehet, és próbáltuk megnyugtatni, hogy hátha nem egyedül van ott a sötét, bezárt áruházban, hanem csak az autóban, csak a sötét miatt nem találtuk, majd apa reggel megnézi. na hát amikor tegnap reggel Milán felébredt, Majmó továbbra sem volt sehol, Milán pedig nem vitt semmilyen alvós állatot az oviba, mondván hogy neki nem kell semmi.... szóval voltak olyan pillanatok amiket én is megkönnyeztem, jobban mondva inkább csak én, mert Milán ugyan szomorú volt az első perctől, de úgy igazából nem sírt.

mindeközben én reggel 9-kor, illetve nyitás után úgy 1 perccel felhívtam az áruházat, és nagy örömhírt mondtak: a biztonsági őr talált egy kis majmot, vigyáznak rá délutánig, úgyhogy gyors telefon A-nak, hogy hazafelé legyen szíves arrafelé kerülni (kellett nekünk sietni vasárnap, lehet hogy 2 perccel hamarabb végeztünk, de a majomkereséssel legalább tízszer ennyi idő elment), és láss csodát: este 7-körül A befutott a kismajommal... de legnagyobb meglepetésünkre Milán bár örült, nem volt olyan kitörő a boldogsága, mint amire számítottam volna. úgy 1,5 órával később már eldobta, sőt meg is rugdosta a kedvenc Majmócáját, meg bezárta egy dobozba, és közölte, hogy ő már nem szereti. :-o Anya kapcsolt... félrevonultunk a fürdőszobába, és megpróbáltam kiszedni belőle amit gyanítottam: elmondta hogy nagyon haragszik a Majmócára, ezért nem szereti már, mert szerette volna ha tegnap, és az oviban is ott van vele, de nem volt ott. :( én pedig elmagyaráztam, hogy megértem hogy dühös, de gondoljon bele, hogy szegény kis Majmó, ott volt egyedül a sötét áruházban, és neki hogy hiányzott az hogy Milánnal lehessen, és annyira szereti őt, hogy amint lehetett, sietett haza hozzá, és már biztos megbánta hogy elcsavargott. a nagy őzikeszemek már könnyesen pillogtak, amikor átöleltem szorosan, és elmondtam neki, hogy van hogy Anya is mérges, sőt kiabál is, de attól még nagyon szeretem őt. na itt aztán eltörött a mécses (végre), és végül a Majmócával tért nyugovóra, igaz közben elmondta, hogy még mindig nagyon mérges rá, de azért alhat vele... és hogy majd csak holnapután fog neki megbocsátani. :)))

gyermeklélek... jajjj....

azt meg már csak lábjegyzetben, hogy belegondoltam hogy hány olyan szülő lehet, akik már vasárnap este azt mondták volna, hogy hagyd már azt a játékot, holnap veszünk másikat?!

Sunday brunch

ez az a kifejezés, amivel eddig még nem találkoztam, és bár az utazós blogba tartozna ez a bejegyzés (ott majd írok róla bővebben is, de egyéb restanciáim is vannak még...), itt is meg kell említenem, hogy ez egy nagyszerű találmány!

pár héttel ezelőttig még nem tudtam arról, hogy mit is takar ez, vagy hogy ez egy amolyan nemzetközi "szakkifejezés", mostanra már tisztában vagyok vele. a lényeg: egy négycsillagos superior szállodában voltunk wellnesselni, eredeti tervek szerint Matusiékkal, de a csillagok közbeszóltak. tehát wellness vasárnap, szállás nélkül (idén nem férne bele a már hagyományosnak mondható téli hosszú hétvégézés): kora reggeltől késő estig a medencék, szaunák és egyéb csodák használatát megspékelve egy fantasztikus svédasztalos ebéddel  a nap közepén, mindezt jutányos áron: 6500 Ft/fő-ért, gyerekeknek 6 éves korig ingyenes. a helyszín maga a tökély: a Mátrában jártunk, a szálloda ami ezt a remek lehetőséget biztosítja, a Lifestyle Hotel Mátra volt, amiről csak dicsérő szavakkal tudok megemlékezni. a személyzet csillagosötöst kap: mintha mindenkivel személy szerint, külön foglalkoztak volna, mindenhol jelen voltak ahhoz, hogy bármikor bármiben segíteni tudjanak, de pont úgy, hogy az egyáltalán ne legyen zavaró, mindenhol tökéletes eligazítást és tájékoztatást kaptunk, a gyerekekhez pedig mindenkinek volt egy-két kedves szava vagy mondata. a pancsolást mindannyian élveztük, főleg a nagyok, a sodrófolyosó nagy kedvenc lett, én személy szerint az ő örömüknek örültem leginkább, de azért az ebédről is csak magasztalva nyilatkozhatok: bőségesebb választékú svédasztallal már találkoztunk, finomabbnál azonban eddig soha, sehol. a majd' félórára tehető magányos szaunázásommal koronáztuk a napot, ugyanis Koni elaludt az egyik medence parti pihenőágyban, a nagyok a gyerekmedencében biztonsággal elvoltak, A. pihenve mindhármukat szemmel tartotta. 

a gyerekek egy dolgot kifogásoltak végül: azért nem érezték jól magukat, mert szerettek volna "választósat" vacsorázni is, és ott aludni, de megbeszéltük, hogy ezt most sajnos nem lehet... ennek ellenére azért még szomorkodtak egy picit, különösen Milán, akinek a Majmócáját sikeresen elhagytuk az egyik állomásunknál hazafelé jövet (hejj, volt ám elkeseredés, még én is pityeregtem... :-I), de aztán meglett, úgyhogy ezekben a percekben már száguld is hazafelé, ha minden igaz. :))

azóta persze már rá is kaptam, hogy utána nézzek hol lehetne még részünk hasonló programban (ennyiért más helyeken ugyanis vagy fürdőbelépőt, vagy ebédet "osztogatnak", a kettő együtt igen ritka), és bizony vannak olyan szállodák, ahol megvalósítható ilyesmi, fel is írtam a fejemben lévő listára, úgy, ahogy a budapesti 5 csillagos szállodákat is, amik amolyan álomkategóriaként (értsd: tutisohanemkerülrásor) voltak eddig a tudatomban, ám 8-9000 Ft-ért korlátlan svédasztalos fogyasztással (enni és innivaló!) ott is működik hasonló, igaz wellness nélkül, de azt mondom hogy egy ilyen helyen még így is megéri, igaz ez gyerekek nélküli program lenne. majdegyszer... (A., ezt most ne olvasd!) vagy amolyan romantikus meglepiként.(ha elolvastad buktad, te hívsz meg :P :D). 

Miért sírsz kiscicám?

- Mi a baj kiscicám, miért sírsz?
- Hát azért, mert nincs itt a Mama.
- De ilyenkor tudod, hogy otthon szokott lenni, és lehet hogy már alszik is. Nem lehet, hogy valami más miatt vagy szomorú?
- De igen, azért sírok, mert nem most indulunk wellnesselni.
- Maanci, nagyon késő este van már, ilyenkor nincs is nyitva a wellness. De megígérem, hogy holnap reggel olyan korán indulunk, hogy mire kinyitják, pont oda is érünk. Jó lesz?
- Igen, de én azért is sírok mert fáj a torkom.
- A torkood? Hát akkor gyere, adok egy kis mézet.
- Ja de nem fáj, de kérek mézet, de azért sírok, mert én inkább veletek akarok aludni.

... És akkor itt belegondoltam, hogy egyrészt gyerek, másrészt nő, miért is faggatom? Van amikor jól esik sírni egészen egyszerűen csak úgy...

Édes szieszta

Hát azért ilyenkor eléggé odavagyok <3

tudom sok már...

tudom sok már a kávés téma, de értsétek meg, jelenleg KRÍZISHELYZET VAN! épp ma jött szembe a fb-n ez is:

Hát ez elromlott

Az már aztán bizonyos, hogy ha tónkremegy a kávéfőző, nem indul olyan nagyon jól a nap... tehát ma kénytelenek leszünk frappézni.

Konstantina

olyan jó érzés így leírni a nevét, pedig nagyon ritkán használjuk ebben a formában. általában Koninak hívjuk a (te jó ég, máris) tíz hónapos, csöppségnek aligha nevezhető babánkat, de futnak még a családban Milán által kreált becenevek is (ő mindenkinek adott már, de ezt most nem fejteném ki :D). 

Koni annyira különleges mert persze mindegyikük, de ő valahogy máshogy is... nemcsak azért mert úgy érzem hogy vele lett TELJES a család, hanem van valami olyan kapocs is köztünk, amit nem tudnék megfogalmazni (vagy de, de ez egy fura sejtés...). Milánnal is van köztük valami plusz, mintha Milánnak egy külön érzéke lenne rá: ha Koni látótávolságon kívül is van, akkor is figyeli, és azonnal kapcsol és tettre kész ha segítségre szorul: valamit a szájába vesz, borítana, vagy épp esés van, Milán ott terem és segít. Szofi más: ő HA észreveszi, visít hogy menjek oda. amúgy ő az aki inkább segítőkész, tehát mindenki megtalálja a saját "feladatát" Koni körül. tetszik az is, hogy mindenki toleráns: természetes hogy Koni eszik először (bár mostanság már együtt eszünk mindannyian), ha épp tisztába teszem, szoptatom, altatom akkor tekintettel vannak rá és nincs figyelemelterelés. 

na és hát hogy mit tud ez a többminttízkilós óriásbébi? Áll rendületlenül, néha már kapaszkodás nélkül is pár pillanatig, és négykézláb pillanatokon belül ott van mindenhol. beszél: a csüccs, pápá, amm (hamma = értsd kaja :D), anny ami néha nyanya (ez én lennék :D), gyeegyee (gyere gyere) és a heves gesztikulálással előadott hábbábáágággá gyejeje bebbebenyenye végeláthatatlanul. imádom érte, ő sem lesz kisebb dumás mint a tesói meg az anyja. :)

kajával úgy állunk hogy gyakorlatilag már mindent eszik, cicizés pedig reggel ébredéskor és este lefekvéskor van már, néha délutáni alvás után is, ha kéri (van hogy kínálom de két cuppantás után elfordul). egyáltalán nem válogatós, mindent megeszik, múltkor például egy apró csigaház-gyöngy volt a kakijában... hmm. 

az alvás most úgy néz ki egyébként, hogy este fél8-8-tól alszik 4-ig, amikor felsír, de teát kíván, betol egy cumisüvegnyit és vissza is alszik egyből, majd reggel 7-körül jelentkezik ciciért, 8-fél9-ig bírja vele, amikor normális reggelit kíván, és 9-től megy a szunya, van hogy bő 2-3 óra is. délután fél2-től ismét alvás, fél4-körülig, de ha hosszú volt a délelőtti, akkor később kezdődik a délutáni és rövidebb is, ilyenkor extrafáradt estére... mindenesetre kijelenthető, hogy VAN napirendünk ismét, még ha rugalmas is. :)

azt hiszem hogy a legnyugodtabb és legkiegyensúlyozottabb gyerkőcünk, bár a nagyokkal sem volt gond, de nála valahogy mégis így érzem - bár múltkor épp azt mondtam A-nak hogy ez lehet hogy azért is van így, mert én is sokkal nyugodtabb-higgadtabb-elfogadóbb vagyok, mint a nagyoknál ugyanilyenkor. szóval ha turkál a szemetesben, 3szor rászólok és még mindig belenyúl, akkor megfogom és arrébb viszem, Miánnak azért a negyediknél volt hogy rácsaptam a kezére, vagy minimum hangosan rászóltam - na ez az amit így utólagosan már bánok, és az ilyen dolgokat igyekszem mostanában kompenzálni (nem azzal hogy mindent lehet, csak másképp próbálom megoldani a dolgokat). 

néha azt gondolom, hogy olyan gyorsan telik az idő, aztán rájövök hogy mégsem, mert mennyi minden történt már azóta hogy megszületett, egyébként pedig tényleg olyan érzés, mintha mindig is itt lett volna. és igen, harmadszorra is boldog perceket okoz az, hogy csak ülök és nézem... vagy hogy már nem csak úgy "van" a karjaimban, hanem átöleli a nyakam, ha felveszem. <3

Hát ilyen... :)

még egy a kávé javára! :)

"A terhelés előtt egy órával 9mg/kg koffein bevitele esetén jó edzettségi állapotú sportolóknál a kerékpáros és futóteljesítmény jellegzetes emelkedése mutatható ki"

forrás: http://www.futas.net