túl az elsőn...

na hát ennek a történetnek új kategóriát is nyitottam, bízva abban, hogy nem ez lesz az egyedüli bejegyzés a témában. :)

szóval az úgy volt, hogy mindig voltak olyan fellángolásaim, amikor úgy döntöttem: na én mától elmegyek futni. ez már csak azért is hülyén hangzott világ életemben, mert egyrészt még az iskolában sem tudtam lefutni egy sulikört sem (hát még cooper tesztet, haha! :D), és ha buszhoz kellene sietni, akkor inkább megvárom a következőt, mint hogy fussak utána. na de hogy-hogy nem, jönnek ezek a fellángolások, és ha nem is az elhatározás napján, de a következő napon, vagy héten, vagy hónapban nekiveselkedem, és futok rendületlenül, kb úgy, ahogy anno a suliköröket: oldalhasogatásig kocogok, majd lihegve sétálok, valahogy úgy, hogy azért csak meglegyen az a fél óra, aztán itthon nagy lelkiismeretfurdalásomban még tornázom egy kicsit, hogy legyen valami hatása is, ha már megvolt az elhatározás. voltak olyan időszakok, hogy végig tudtam kocogni több mint fél órát, de tény, hogy megszeretni nem sikerült ezt a mozgásformát, és az elmúlt bő két évben még fél percet sem kocogtam, szóval abszolút nulláról indultam, mint mindig. 

mert hogy indultam, tehát ez már múlt idő, egészen pontosan 2 órával ezelőtt! vagyis ez ugye, mint minden más is, fejben dől el, és már régóta fontolgattam, először pl decemberben, amikor találkoztam azzal a régi ismerőssel, aki futóbolond lett, és annyira jól néz ki (nemcsak azért mert fogyott, hanem mert olyan TELJES), hogy az már irigylésre méltó, aztán persze járt nálunk KedvencUnokatesó scs is, aki szintén baromi jól néz ki (és ő is TELJES), és olyan jó olvasni ahogy a blogjában a futásról olyan lelkendezve mesél. megszületett tehát a döntés múlt hét közepe-táján, és véletlenül pont akkor, amikor scs online volt a gmail chaten (pedig nem nagyon láttam ott az utóbbi időben), és szóba is elegyedtünk, és olyan lelkes volt a szándékomat illetően, hogy gondoltam már azért sem adhatom fel indulás előtt, mert beégnék előtte, meg még szégyent is vallanék, azt meg nem tehetem. ajánlott is egy jó kis edzéstervet...

első olvasatra baromi egyszerűnek tűnik, íme: KLIKK! 

ezt végigolvasva, és scs-sel való lelkesítő mondatokat végiggondolva arra jutottam, hogy én ezúttal nemcsak hogy futni szeretnék, hanem MEG AKAROM SZERETNI a futást. azt hiszem ez lehet a titka annak, hogy az ember kitartóan végig tudja csinálni. ha ez sikerülne, akkor nem rá kell vennem magam, hanem magától értetődő lesz hogy tökjó hogy kedd-csütörtök-vasárnap kimegyek szaladni egyet, mindenféle kínszenvedés nélkül, csupán azért, mert jól esik. na de ne szaladjunk ennyire előre, mert azért még nagyon nem tartok itt, max fejben. :)

szóval ma volt az első kedd. 1 perc futás - 2 perc séta, mindezt 8-szor, ez áll a hűtőszekrényre (hova máshova) kihelyezett papíroson, úgy is indultam neki, hogy na ezt azért röhögve. hát egy fenét. a 3. körnél már úgy néztem az órát, hogy mikor telik le az a rohadt 1 perc, szúrt az oldalam, kapkodtam a levegőt, és megdőlt minden vágyálmom a futással kapcsolatban, azt kívántam hogy csak ezt éljem túl. azért a következőnél már éreztem, hogy hmm, túl vagyok a felén, csak kibírom végig, majd az utolsó kettő már egész jól ment, leszámítva azt, hogy szerintem úgy futottam közlekedtem a nyolcadik egypercben, mint egy kacsa aki be is van sz.rva. de hazaértem, és sikerélményem volt, amit scs-vel osztottam meg a családom után először, és olyan lelkes volt (hahh, épp futásból ment hazafelé), hogy fel is hívott, gratulált, megdícsért és tovább lelkesített, mindezzel adott egy olyan lökést, hogy VÁROM A CSÜTÖRTÖKÖT! alakulunk, alakulunk. :)