az Út

no hát nem tartott sokáig a tegnapelőtt ajándékba kapott könyv: ma délutánra ki is végeztem, már ami a könyv lapjain szereplő betűk elolvasását illeti. egyszerűen letehetetlen volt, és annyi, de annyi gondolatot indított el bennem, hogy megszámolni lehetetlen lenne. az első persze az volt (mi más), hogy ezt én is akarom. én is végig akarom járni azt az utat, nekem is kell hogy legyen Caminom. a dolog persze messze nem ilyen egyszerű, és itt nem is (csak) kalandvágyról van szó. 

tegnap este, amikor már nem akartam tovább olvasni (nem akartam lámpát égetni amikor már mindenki más alszik), a gondolataim a saját utam körül kezdtek zizegni. arra gondoltam, hogy nem feltétlen kell ehhez kifejezetten Szent Jakab útja, hanem talán elsősorban a belső hang útjára kell rátalálni. voltam már így (és biztosan leszek is még): tudom hogy ide vagy oda el kell mennem. nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de tudom, érzem hogy valami keresnivalóm van ott, és furcsa módon ezek a helyek nem úgy élnek bennem, ahogy egy elkövetkezendő nyaralás utáni vágy, hanem a türelemmel karöltve, bizonyosságban gondolva rá ébredezik a fejemben a gondolat: egyszerűen tudom, hogy majd valamikor, ha eljön az ideje, ott leszek (vagy leszünk, természetesen). 

aztán elgondolkoztam azon is, hogy ugyanilyen alapon amikor van egy-egy furcsa álom, vagy megérzés (ráérzés), akkor az sohasem véletlen. mindennek van oka, de felfoghatjuk csodának is. nemrég említettem,  hogy ML külföldre költözésével kapcsolatban volt egy megérzésem elutazása előtt pár hónappal, hogy én valamiért úgy gondolom, hogy ő valahol, tengerparton fog élni, amire kiröhögött, és közölte, hogy de ő nem akar máshol élni. aztán azóta valahogy mégis Tenerifén lakik. vagy hogy például volt egy egészen képtelen álmom, felébredve még röhögtem is magamban, hogy háhháá, még ilyet, majd pár nap múlva kiderült, hogy volt valóság alapja. meg amikor tettem egy megjegyzést amolyan cinikusan, hogy hehe, előbb nyerek én a lottón mint hogy ez vagy az megtörténjen, és eltelt két nap, és lett egy hármasom. és hogy ne hagyjam ennyiben a sztorit: ma reggel A. elment vásárolni, miközben odavolt, Anyu áthozott egy nagy tál brokkolikrémlevest, hogy úgy csinált hogy nekünk is bőven legyen, A. megjött a vásárlásból, és hozott brokkolit, hogy csináljak belőle levest ebédre. és még szintén ma, és szintén kaja: második fogás gyanánt tepsiben akartam csirkemellet készíteni, szalonnával és sajttal összesütve, és amikor már rajta volt a szalonna is, és épp a sajtot reszeltem egy külön kis tálba, elgondolkoztam, hogy milyen jó lenne, ha lenne itthon ananász, mert az pont így lenne jó, erre beállított anyu (dolgozott ma és két órával későbbre vártuk amúgy) egy nagy, igazi, érett, mézédes ananásszal.ez már csak azért is volt különös, mert azért nálunk nem szokott előfordulni az ananász olyan gyakran, főleg nem ilyen formában.

aztán most, a délutáni szieszta idején elgondolkoztam azon is, hogy vajon mindenkinek megvannak a napi csodái, csak az emberek nem veszik észre, vagy nyitottnak kell rá lenni, és csak akkor jönnek? mindenesetre én résen leszek. aztán meg alkalomadtán megkeresem az utam is.