örökség

ma reggel a langyos baracklekvárt nyalogatva, friss, házi kenyérrel beletunkolva arra gondoltam, hogy milyen kivételes helyzetben vagyok én, hogy mindezt megtehetem. 

sokan odáig vannak a nagymama által főzött lekvárért, a Rózsi néni házi kenyeréért, de saját maguknak eszükbe sem jut, hogy ezt meg lehetne, vagy meg kellene tanulni ahhoz, hogy a miénk maradhasson, és hogy majd a mi gyerekeink és unokáink is úgy jöjjenek hozzánk, hogy na idén milyen lekvárt tettél el? mutasd, hadd kóstoljam csak meg? és hogy csinálod, hogy kell? többször mondták már nekem, hogy a 21. században lekvárt főzni hülyeség, a cukor és a gyümölcs drága, és különben is elmész a boltba és megveszed, ahogy a kenyeret is a péknél. na de aztán mégis sóvárogva emlékeznek a házi kenyérről és a lekvárról, ugye, de ezeket a fortélyokat első kézből megszerezni az igazán tuti tipp, az erre fordítható idő meg mint tudjuk, véges.

ne légy rest, csináld! mondjuk igaz, hogy mindennek van ára, ezeknek a dolgoknak többek között az, hogy nem számít, hogy mikor lesz vége a napnak (tegnap este fél10 után álltam neki a magozásnak egyébként), és nem számít hogy mikor kezdődne a következő (ma ráértem volna 7-kor kelni, de fél6kor nekiláttam a főzésnek), és van hogy a friss kenyér is kisül már reggelire. így lehet, hogy 3 gyerkőc és futás mellett a ribizli dzsem és a mentaszörp mellé felkerül a polcra a házi baracklekvár is, úgy, ahogy azt az anyukámtól tanultam meg főzni, és úgy, ahogy (remélem) a lányok is megcsinálják majd, ha eljön az ideje. mert azért bolti lekvárral a bukta, a palacsinta, a zserbó valljuk be, nem az igazi, ráadásul pontosan tudjuk, hogy mi van abban, amit mi magunk rakunk el: gyümölcs, cukor, és az ég világon semmi más. :)

aztán persze szembesülök azzal is, hogy sokszor amikor emlegetem, hogy én mennyire lusta vagyok, azt mondják, hogy teeeee? dehogy is! ne már! ... igazuk van. tényleg nem vagyok én olyan lusta. csak kényelmes. de az nagyon. szóval most viszlát számítógép és helló függőágy, mert mára mint aki jól végezte a dolgát, a sziesztaidőt bizony ott töltöm majd! :)

.... és végül végre közelről...

Hosszúnak tűnő és programdús hétvégén vagyunk túl. Bár A. szombaton délig dolgozott, pörgősen indult a napunk: fél6-kor ébresztett engem is, mert a piacra korán kell kimenni, hogy a megfelelő helyeken tudjuk beszerzni a dolgokat. Nálunk általában ő jár piacra, szereti nagyon, nyaraláskor is piacokon vásárolunk, ha van rá lehetőség, akkor minden nap másikon.

Na de most én mentem, bringára pattanva, kosarat a csomagtartóra szerelve, papírra írt instrukciókkal ellátva vágtam neki a kalandnak, meglepetésemre sok ismerőssel összefutva. 7-re már itthon is voltam, Milán már ébren (Anyu figyelt addig rájuk), reggeli után pedig nekiláttunk a sütés-főzésnek. Megkértem A-t, hogy ne vegyen nekem idén szülinapi tortát, majd én csinálok, a torta ára kerüljön bele inkább a futócipő feliratú perselybe. Szóval tortakészítés is volt gyermeksegédlettel, majd viharhallgató szieszta immár családostul.

4-re jöttek Öcsémék köszönteni, álomszép királyliliommal a kezükben (a nugátos bonbont sem titkolhatom el...), majd előkerült a meglepetés: lett torta mégis, ráadásul parfé, így lett két tortám az egy szülinapomon (vagy innentől kezdve már annyi éves vagyok hogy mindig kettő kell?) :-)

Lazulós beszélgetős, estébe nyúló délután, amikor máris elkezdtem izgulni a másnap hajnal miatt...

Vasárnap ugyanis reggel 6:20-ra lett megbeszélve, hogy jön értem egy futóklubos lány, és meghajtjuk a vádakat a felkelő nap fényében, na de erről majd később, egy külön bejegyzésben bővebben, mindenesetre csodás kezdése a napnak egy ilyen élmény, mire ebredezni kezdett a család, én már magam alá gyűrtem 8,5 kilométert, egy óra múlva pedig végre együtt reggeliztünk. Főzős délelőtt, A. bringázni ment a nagyokkal míg egy kutyafutta takarítást eszközöltem az alsó szinten, majd közös ebéd után motorra pattanva barátokhoz csapódva motoros túrára indultunk, és bejártuk a fél országot: Bicske-Székesfehérvár-Veszprém-Tihany.... majd a Bakonyon és a Vértesén át kanyarogtunk haza. Álomszép helyeken jártunk, a gyerekeket egy percre sem feledve: meg is beszéltük, hogy augusztusban tőlünk egy 3 napos tókerülést autóval, ha már olyanunk lett amiben alurni is lehet gond nélkül, ennyi szépségből és kalandból önző dolog lenne kihagyni őket.

Szóval amire a cím utalt: igen, bő két év után végre láttam a Balatont közelről, mert bár a legutóbbi balatoni kiruccanás óta megcsodálntam felülről vagy háromszor is, látni a csodás zöld színét, érezni a gyerekkoromra emlékeztető illatát mégis más élmény, elsikkad mellette a repülés. Imádom a Balatóm, ez van. :-)

Ma jött szembe...

Futóklub? Hogy miii?

Gondolkodtam, hogy múltkor, amikor lábfájásom miatt némi motivációt veszítve keresgéltem a neten helyi futókat (blogot, útvonalat, klubot, bármit), és nem találtam semmit, hogy itt a környéken biztos nincsenek is lelkes futók. Pedig jó lenne egymáshoz csapódni, akár közösen futni néha vagy edzés szinten, vagy csapatban indulni 1-1 versenyen, vagy csak egymást segíteni tanáccsal, húzni ha valakinek nincs kedve, de úgy gondoltam hogy ááá, kizárt, ha Komáromban, Esztergomban, a III:. kerületben vannak ilyenek, nálunk nincsenek, annak biztosan oka van. Aztán a múltkori helyi újságban volt egy hír, ami szerint a sportpályán (meg)csinálták a világítást, a futók örülhetnek, hogy sötétedés után is lehet róni a köröket. Kétszer is elolvastam, és ez volt odaírva. Futók? Itt? Tehát léteznek???

Újabb keresgélés, érdeklődés ismerősöktől, továbbra sem tud senki semmit. Bár van egy szomszéd faluban élő anyuka, akiről tudom hogy fut, ráadásul itt a mi kis városunkban (vicc, hogy ugyanazon az útvonalon ahol én, mégsem sikerült még összefutni), de egyszerűen nincs előrelépés. 

Tegnapelőtt reggel azonban úgy ébredtem, hogy megfogalmazódott bennem valami... Kisvárosunki Anyukák Futóklubja. Gondolkoztam azon úgy 1 napig, hogy normális vagyok-e, és hogy van-e ennek értelme, meg hát kis csíra vagyok én ahhoz, hogy ilyet szervezzek... de tegnap reggel végül belevágtam, megcsináltam, kiposztoltam a megfelelő helyre, és lám: a mai jeles napra 15 tagja lett a klubnak, mindenki anyuka, és mindenki fut 5-15 kilométereket hetente többször! Van aki túl van már néhány félmaratonon, van aki rekreációs sportoktató, van aki komoly atlétikai múlttal rendelkezik, tehát egyértelmű, hogy nem én leszek itt a főokos, de nagyon-nagyon jó érzés, hogy mindenki ilyen lelkes, és hogy örülnek a kezdeményezésnek. 

És a legfrissebb hír: vasárnapra már le is van szervezve egy hosszú futás terepen egy klubtárssal, na ehhez mit szóltok?? :)))

flexel? hegeszt?

"Az apa azzal aaa.. melyik is az a gép amivel ha dolgozik, akkor csillogó narancssárga pöttyök jönnek ki belőle?"  - Szofi :)

csak egy maroknyi barát

egy barátnőmmel épp arról elmélkedtünk a minap (ja igen, épp szombaton, a meglepetéskávézás közben), hogy mostanra valahogy letisztultak a barátságaink, és bár tavaly a mi kapcsolatunk és átment egy eltávolodós mélyponton, meg sok más baráti szál is meglazult, mostanra valahogy letisztult minden, és csak az igazibarátok maradtak. ezek a kapcsolatok valahogy szorosabbá váltak, a többi pedig csupán "ismerős"-ként szerepel a "listánkon", és bár csak egy maroknyi barátunk maradt, de igazi barátok ők mind. össze is tehetem a két kezem, hogy nem egyetlen emberről beszélek hanem többről is, és mindannyiukkal tabuktól mentesen lehet beszélgetni bármikor, bármiről. azt hiszem a baráti kapcsolatokra is vonatkozik az, amit nemrég írtam: minél jobban megnyílsz, annál közelebbivé és szorosabbá válik a kapcsolat, ezáltal a barátság elviseli azt is, ha bármi negatív dolog (akár beszédtéma, vélemény a másikról ami rosszul is eshet) történik idő közben.

ismerem, figyelem

amikor az ember naphosszat a csemetéivel van, már megtanulja azt a külön nyelvet, amit nem beszéddel fejeznek ki egymás felé (vagy felém), hanem a viselkedésükből, hanglejtésükből sejthető, hogy mi is lehet a háttérben.

gondolok itt például arra, hogy már pontosan tudom, ha a nagyok játszanak, és az egyik hirtelen fennhangon visítani kezd, akkor most épp megsértődött (hagyom, hogy lerendezzék), műbalhézik mert a másik elvette/meghúzta/eldobta és kifejezetten az én figyelmemet akarják felkelteni a fülsiketítő hanggal, hogy avatkozzak közbe (hagyom, hogy lerendezzék, főleg ha nem tudom ki kezdte... ), fáradtak már, és ezért minden apróságra így reagálnak (ilyenkor elkurjantom magam, hogy ebéd/vacsora és utána nyugovóra térnek), vagy pedig tényleg komoly baj van (rohanok és megoldjuk). ezeket persze hárman háromféleképp "közlik", és úgy gondolom hogy ha az ember figyel, kiismeri a gyerkőceit és tudja, hogy mikor mi lehet a gond. 

ennél egy kicsit nagyobb figyelmet és gyermekismeretet igényel az, ha a gyerkőc viselkedése változik meg hirtelen: ebben Milán az igazán profi: ma ebéd közben elkezdett felugrálni az asztalról, pöszén beszélt, nem is a megszokott stílusában, hanem kissé magasabb hangszínben és nyunyorgósan, megsértődött amikor rászóltam, hogy ebéd közben ne furulyázzon (erre eldobta a furulyát és kiszaladt a kertbe :-o). és akkor bevillant, hogy most ismét itt volt ML két napig, , és ebéd után haza készült, Milán akkor viselkedett így legutóbb, amikor ML Tenerifére készült haza tőlünk, hosszabb időre. szóval felismerve a viselkedés-üzenetet, megkértem, hogy üljön már vissza az asztalhoz, egy fontos dolgot szeretnénk vele megbeszélni: hogy ML nem sok időre megy, és nem olyan messzire, hanem oda ahol a háza van, és milyen jó lenne, ha majd Apával elmennének megcsinálni ML kertjét, mert hogy szörnyű állapotban van, és elkél majd a férfimunka... láss csodát, minden meg is oldódott azon nyomban. :)

ilyenkor azért hálát adok sorsnak, hogy megtehetem hogy itthon vagyok velük naphosszat, és ráhangolódhatok minden rezdülésükre, mert mondjuk munka+házimunka+sport+szórakozás után lehet hogy egy laza kiakadás-menjbüntetésbe lett volna a válaszom a "nemnormális" viselkedésére, holott normális az, ha odafigyel az ember és egyből levágja hogy mi a gond. és amúgy milyen fura, hogy pont ő a legérzékenyebb hármuk közül...