ígértem egy külön bejegyzést...

ígértem egy külön bejegyzést a futásról. nekem még mindig baromi furcsa és hihetetlen, amit művelek magammal - per pillanat úgy érzem, hogy időnként a testem is őrültnek néz, most például a sípcsontom melletti izmom kiált, hogy álljak már le - de nem fog kibabrálni velem, most mondom. ha a családom már megszokta, elfogadta, sőt lelkesít is, nehogy már a testem jelentsen akadályt!

a futásban nálam vannak mérföldkövek. ilyen volt az első alkalom, amikor azt a bizonyos harmincvalahány másodperces tüdőkiköpős vánszorgást produkáltam, aztán a következő jelentőségteljes esemény az első 5 km lefutása egyben, ezt követte az egy órán át való folyamatos futás, aztán a 6 km-es verseny (ezzel egyidejűleg az első futós (gyerekek szerint ezüst!) érem, bár minden fent nevezett távot teljesítő kapott ilyet :D), erre két nappal pedig életem első 10 kilométeres távjának lefutása következett. 

és persze lehet, hogy nagyképűen hangzik, de tényleg van hogy magával sodor a teljesítmény, és észre sem veszem, hogy mi a fene is történik velem: tulajdonképpen 3 gyermeket szültem az elmúlt öt év alatt, és a szülések, házimunka, valamint az itthon-óvoda, itthon-rendelő sétákon és az esti (khm) programokon kívül a testem komolyabb fizikai igénybevétele teljes mértékben megszűnt létezni. ehhez képest nem egész 3 hónap alatt eljutottam egy olyan szintre, hogy azt mondtam a családomnak hogy kimegyek futni, de most csak rövidet, végül mégis 8,28 kilométert gyűrtem magam alá, mert annyi esett jól - pedig előző nap futottam a 10-et. noormális?

lelkiekben is túl kellett lendülnöm néhány dolgon. az első ilyen volt az, amikor a több heti sötétben és egyedül, mondjuk úgy hogy szemtanúk nélküli futkorászást felváltották a világosban és közönség előtt végrehajtott edzések - az első pár beszólást eléggé a szívemre vettem, aztán megszoktam, most meg már nincsenek is ilyenek (vagy nem hallom meg őket?). a következő a futótárssal való futás volt, ami baromi nehezen ment, folyton úgy éreztem, hogy csak loholok a másik után, képtelen voltam a saját tempómban futni, jól ki is merültem már a 2. kilométer végére. a csúcs számomra a múlt hétvégi futógála volt, ahol nem elég, hogy fényes nappal, majd' kétezer emberrel együtt futottam, még barátok is eljöttek szurkolni... hát be voltam tojva rendesen. úgy gondoltam, hogy a saját tempómban futok majd, nem teszek különbséget edzéstempó és versenytempó között (mint a nagyok, lévén nálam még nem különült el a kettő :D), elvégre mekkora égés lenne már a cél előtt 1 kilométerrel feladni és onnantól sétálni vagy vánszorogni, ehhez képest utólag még meg is lepődtem, hogy úgy 20 másodperccel jobb kilométereket sikerült produkálnom, mint egyébként. wow! hozzáteszem azért azt is, hogy adott a dolog egy olyan lökést is, hogy már nem riadok vissza az ilyesmitől (pedig én és a közösségi sportesemények, hahh!), bár a legközelebbi kiszemelt verseny rajtja este 10-kor lesz. :)) 

most már bátran ki merem jelenteni tehát, hogy júliusban egy 10 kilométeres "éjszakai" futóverseny a cél, novemberben pedig irány a balatoni félmaraton! jövőre meg...