Anyák napjára

az anyák napja új értelmet nyert számomra, amióta anyuka vagyok, furcsamód ahogy ovisokká váltak a nagyok, még inkább. az ovis anyák napi ünnepségeknek olyan varázsuk van, egyszerűen imádnivaló, ahogy a szülők és a nagyszülők hasonlóan izgatottan, csillogó szemekkel ülnek a kis székeken, padokon, ahogyan a gyerekek bevonulnak a tornaterembe lámpaláztól túlfűtötten. ahogy mindenki meglátja a saját kicsiny gyerkőcét, könny szökik a szemébe (hehe, apukáknak is ám!), és olyan súlyos mondanivalója van egy-egy versnek, hogy át- és felértékelődik az emberben mindaz, amit eddig tudott, gondolt, érzett a szülővé válásról.

az egyik ilyen versben például azt mondták el a gyerekek, hogy jó lenne, ha mindenhol ott lenne anyu: az udvaron vele játszana, a szobában a kedvenc meséjét mesélné, a fürdőszobában pacsálna vele, a konyhában a kedvenc ételét készítené, az ágyban pedig a fejét simogatná... és a végszó, pedig ismét, hogy igen, milyen jó lenne, ha mindenhol ott lenne anyu. 

persze egy anya nem képes arra, hogy mindig mindenhol ott legyen, főleg több gyerkőccel egy időben, és még nem beszéltünk a többi tennivalóról, de meg lehet próbálni úgy alakítani, hogy a maximumot hozzuk ki a dologból. sokszor ugye, amíg fürdenek, készül a vacsora (így sem a fürdés, sem a vacsorakészítés nem lehet közös élmény), vagy amíg játszanak, kitakarítjuk valamelyik helyiséget, amíg alszanak, lehet vasalni, és így tovább, így egyre jobban távolodunk, mondván ők jól elvannak, mi magunk pedig így gyorsabban haladunk. 

persze mindenben van arany középút, ismerek olyan családot, nem is egyet, akiknél például a bébiszitter fürdet, a bejárónő főzi a vacsorát, és a gyerek pedig hiperszuperképzett. már óvodás korban úszni és balettra jár, a lovaglásról nem is beszélve, így a szülő kényelmesen részt vehet a tárgyalásokon, és jaj de jó, a kedves-aranyos bébiszitter már le is fürdette a gyerekeket, mire a szülők az üzleti vacsoráról vagy épp a hangversenyről hazaérnek. ez is egy életforma, de kinek jó az, hogy ha a gyereknek rossz napja van, akkor azt a bébiszitterrel beszéli meg, vagy ki tudja kivel, mert kialakult benne 4-5 éves korára, hogy az anyukának-apukának nincs ideje rá? sosem volt ott amikor elesett, amikor sírt valamiért mert szomorú volt, és bár mindent megadott neki (tetőt a feje fölé, ágyat, utazást, képzéseket, mindenféle anyagi javakat, művelődést), csak épp a lelkileg is hasznos IDŐT és figyelmet nem, és a lelki kötődés homályba vész. 

megmondom őszintén, nagyon-nagyon irigylem most az unokatestvéremet, aki az első napjait (heteit) tölti el az újszülött csemetéjével. nincs is csodálatosabb dolog annál, mint amikor egy új jövevény érkezik a családba: amikor minden rezdülés egymásról szól, és az anya-gyermek testi-lelki kötődése hasonlóképp szoros marad, mint amikor a baba még a pocakban volt. ha épp nincs ölben, akkor is őt nézed, az ő ruháit vasalod, az ő szuszogását hallgatod, az ő álmára vigyázol. nincs más dolgod, mint fenntartani azt a kötődést ami a pocakban volt, minden más csak sallang lehet emellett. erről szólnak az első hetek és hónapok, összenőve, teljes harmóniában, amikor a baba megtanulja, hogy az első és legfontosabb lény az életében az anya, az anyának meg a gyermeke. az anya érintése minden rezdülésre, azt sugallva: igen kicsim, itt vagyok. bár nincs már köztünk köldökzsinór, de itt vagyok. ekkor még egészen biztos, hogy az anya mindenhol ott van: ha éhes, ha álmos, ha csak unatkozik és nézelődne, ha társaságra vágyik, ha ölelésre vágyik, mindenre a válasz az anya, anya, anya. 

és milyen gyorsan eltelik ez az idő... mert amikor pár év múlva már színre lép az óvónéni, a dadus, a nagyszülő vagy pár rokon, akinél eltölt a gyermek 1-2 napot... de a kapcsolat alapja az az első pár hétben és hónapban ott van, a legeslegmélyebben, és ezt annyira jó tudni és érezni itt legbelül. És az első pár év után már persze, hogy lazul a kötelék, hiszen nekem is itt volt ez az egész napos Milánói kirucc, de jólesett amikor Milán azt mondta tegnap reggel, hogy jó lenne, ha minden szerdán mennék, csak ne aludjak ott, és rengeteg volt a mesélnivaló mindkettőnk részéről. ha sebes lesz a lába, hozzám szalad, ha éhes, nekem szól, ha szomorú, nekem mondja el, és hiszem, hogy ez azért van így, mert kiépült a legbiztosabb kötelék. mert a szabadság kell, a gyermeknek is, a szülőnek is, de hogy meglegyen bennünk a tudat, hogy egymásnak a legfontosabbak és a legbiztosabb háttér vagyunk, létszükséglet.Mindenki más egyéniség, személyiség, és ahogy nőnek a csemeték, kialakul ez náluk is: Szofinak sokszor adódik úgy, hogy szívesebben lenne egyedül, olyankor félrevonul és tesz-vesz, nem zavarom, Milán minden mókában benne van, Konival együtt, ők csecsemő koruktól kezdve nem ülnek meg nyugton: amint történik valami, jön valaki, részesei akarnak lenni mindennek, ki nem maradnának a jóból (a rosszból sem). az már egészen bizonyos, hogy az élet, bár bizonyos szempontból nem változik amiatt, hogy gyerekeket vállaltunk (sokan mondták hogy hahh, felejtsd el az utazást, gyerekkel nem lehet!), de valójában kölcsönösen csiszolódunk egymáshoz, mert tényleg nem az van, hogy ők belecsöppennek a mi életünkbe és akkor majd kompatibilisekké válnak, hanem nekünk kell teret és lehetőséget adnunk arra, hogy bele tudjanak illeszkedni úgy, hogy az nekik is jó legyen, és nekünk kell őket tiszteletben tartanunk, nem irányítanunk, csupán terelgetnünk úgy, hogy az mindenkinek jó legyen.

hopp, egy kicsit mintha elkanyarodtam volna. mindegy, ez most kijött. :)