Vegyünk csuklós buszt!

Ez is elhangott tegnap a gyerekek részéről, na de kezdem a sztorit az elején.

A kb 1 éve vásárolt kis családi autónk bár jó szolgálatot tett, úton-útfélen (de legalább sosem út közben) előjött valami nyavaja, amit nagy költségek árán tudtunk csak megjavítani, és várható is volt még további ez-az. Tavasszal felmerült, hogy eladnánk, ez A. otlete volt, én elleneztem.... aztan azóta történtek ujabb dolgok, a végére még mindig nem sikerült járni párnak, igy kozos nevezőre jutva vasarnap este mégis meghirdettük. A. örült, hogy beadtam a derekam mégis, én pedig úgy voltam vele, hogy ha a sors azt akarja hogy ez a mi autónk maradjon, úgysem fogják megvenni annyiért, amennyit kérünk érte. Nos hát.... tegnap elvitték. Annyiért. Nem telt bele két teljes nap és egy idegen család kihajtott a kapunkon az autónkkal, amihez sok szép emlék (és na jó, házasságuk egyik legnagyobb vitája is) fűz. Nem látjuk többé, és megkönnyeztem... a szívemhez nőtt.

Itt vagyunk hát ismét autó nélkül, és a saját természetemet illetően tele kétségekkel: számomra az a biztos ami van, a jövő és ami lesz az mindig bizonytalan, amit nem szeretek. Egy idősebb, de nagyobb autót szeretnénk, amolyan igazi utazásra termett járgányt, amibe nem mint a lego kockáit kell bematekolni a gyerekeket, a kemping cuccokat és a 4-5 biciklit... Szóval ha a sors (vagy ki minek nevezi) volt olyan kegyes és utat mutatott, legyen  olyan kedves és mutasson egy jó és szép, többezer kilométerre hűséges társat nekünk, mondjuk subaru-kék színben. A csuklós busztól én speciel eltekintek. :-)