írtam már róla tavaly is. nagycsalád, a fiúk már iskolába járnak, a kicsi lány még bölcsis, hároméves. a szülők önmegvalósítanak, vagy valami ilyesmi: apuka karriert épít és ehhez hasonlók (gondolomén), anyuka is üzleti (?) úton jelenleg, amíg a nagyok ottalvós táborban. kicsilány nálunk nyaral, és a mieink imádják őt, együtt pancsolnak a medencében, játszanak, és Szofi a kezét fogja amikor alszik: összebújnak éjjel.
sajnálom szegényt, mérhetetlenül. ilyen az élete már egészen pici korától: apa hajt, anyuka eleinte csak 1-1 buliba, vagy várost nézni, majd 1-1 üzleti útra és vitorlázni, aztán egyre több helyre ment el, a kicsi pedig már 8 hónapos kora óta bölcsis, és talán nem is a szülei, hanem a babysitter vagy a dadus látta az első lépéseit, hallotta az első kimondott szavát. és mégis: tegnapelőtt amikor elesett és beütötte magát, az első fájdalmában kimondott szó sírva az volt: anyuuuu! természetes, hogy még mindig ő lenne a legerősebb kötelék, de persze anyu sehol, mert kétezer kilométerre utazott, csak mi vagyunk... nagy hirtelen fel is húztam magam azon, hogy dugja fel magának azt a rohadt táskát, amit a kicsilánynak vett, inkább önmagát adná helyette. :-/
próbáltam aztán lehiggadni kissé: mi legalább figyelünk rá, szórakoztatjuk, és tényleg vagyunk: átöleljük, vigasztaljuk, nevettetjük... szeretjük őt. próbálom úgy felfogni, hogy legalább addig jó neki, amíg nálunk van, itt egészen biztos hogy jól érzi magát... csak ne gondolnék arra szüntelenül, hogy ha vége lesz a hétnek, folytatódik a csellengős körforgás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése