Sajnos egy olyan korban nőttünk fel, amikor a lényegi kommunikáció nem volt divat. A problémákról az ember nem beszél, vagy legalabbis nem azzal, akivel meg is tudná oldani azt, ráadásul a képmutatás is dívik: párkapcsolatok, barátságok, rokoni szálak látszanak tökéletesnek, mikozben belül hatalmas távolságok vannak éppen a minőségi kommunikáció hiánya miatt.
X nem mer Y-nak elmondani valamit, ami egy kettőjüket érintő személyes dolog, mert jaj nehogy megsértődjön, kiakadjon, konfliktus legyen, Z pedig meg sem hallgatja mit szeretne vele közölni W, mert amíg nem hagyja elmondani, addig sem kell gondolkozni azon, hogy talán igaza is lehet.
Pedig ezek, bár lehet hogy rövid távon apró súrlódásokkal és talán fájdalmas tükörbe nézésekkel járnak, minőségileg sokkal jobb kapcsolatot eredményeznek, mivel ha az ember kimond, megbeszél, meghallgat, azzal a másik belsőjét fedezi fel, problémát old(hat) meg, ami által az adott kapcsolat harmonikusabbá és melyebbé válhat. Úgy érzem, hogy ezt a mi generációnknak még jócskán tanulni kell, mert sokan vannak még úgy, hogy a szőnyeg alá söpörve megoldottnak látják (vagy láttatják) a dolgot, csak hát az a szőnyeg is olyan, hogy ha már túl sok minden van alatta akkor egyrészt nem tudja eltakarni, másrészt pedig ha túl régóta, akkor rohadni kezd a kosz is, és idővel persze maga a szőnyeg is.
Másképpen fogalmazva aminek ki kell jönni, az úgyis kijön, ha nem a szánkon szavak formájában, akkor ha sok dolog van a tarsolyunkban a másikkal szemben, baszogatni kezdjük olyannal, amit a szemébe is merünk mondani (bár valójában ezek lényegtelen semmiségek), aztán ha mar végképp nem birjuk tovább ezt az önmarcangolást, betegségek formájában.
Szóval szerintem nem érdemes ennyi mindent cipelni, mert bár őszintén kimondani valamit sokszor nehéz, belátni egy miénknél jobb igazságot néha fáj, de így minden napunk tiszta lehet, kevesebb teherrel és feszültséggel, igazan mély kapcsolatokkal. Vagy ezt most marw megint túl hippisen gondolom?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése