Az ő álma a mi álmunk?

Éjjel sokáig őrlődtem azon, ami most egy kicsit szorongatja a lelkem, na meg hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, és ha igen, hogyan? Megkaptam már párszor az olvasóktól, hogy túl rózsaszín a világom, ezáltal talán nem is elég őszinte, bár ezt én nem gondolom így, mindenesetre jöjjön egy talán nem túl rózsás bejegyzés a kárörvendők örömére.

Volt ez az autócsere-ügy, ami már tél végén felvetődött, én kézzel-lábbal tiltakoztam, egyszerűen nem vette be a gyomrom hogy alig egy évvel az autónk megvétele után, miután ráköltöttünk egy rakat pénzt (mondjuk egy fél nyaralás költségét), eladjuk, vegyünk egy másik, öregebb autót kicsit drágábban, amire aztán nyilván rá kell költenünk egy rakat pénzt (a nyaralás másik felének az árát). Volt ebből nagy vita, autó maradt, de az ember csak nem nyugodott, pár hete meghirdettük az autót viszonylag jó áron, gondolva ha ennyiért elviszik, a sors akarja így. Két napra rá elvitték.

Eredetileg Németországból szerettünk volna behozni magunknak valót, egy A. számára álomautót (oké, nyilván nekem is tetszik), de találtunk közelebb is egyet, ami kintről lett behozva, és (talán ezért) korához képest makulátlan állapotú.

Mivel németországi, rendszám nélkül került hozzánk, az adás-vételi a magyarhoz képest sajtcetli, az eladó már-már gyanúsan túl laza gyerek, ezért volt némi izgalom, mire levizsgázott és forgalomba lett helyezve - csak reménykedtem, hogy mo djuk nem lopták az autót aztan maradunk itt minden nélkül. De nem, minden rendben ment, legalábbis majdnem...

Árban majdnem jól ki is jöttünk volna, a tervezett fölött úgy 30-40 ezer forinttal, de aztan tegnap jött a fekete leves. Az autó német papirjain (német gyártmány, előzőleg németországi forgalomban futott) euro 2-es besorolás szerepelt, kis hazánkban ez valamiért euro 1-nek számít, ezért nem 160, hanem közel 250 ezer forint regisztraciose adót kellett fizetnünk érte. Milyen jó belegondolni, hogy nálunk szigorúbbak a környezetvédelmi szabályok, nem igaz?

Ez finoman szólva is elkeserítő volt, és bár úgy volt hogy az autó papírozása csak mára lesz meg, A. tegnap hazaállított vele, próbaútra készen, mert előbb elkészült. A gyerekek lelkesen be is pattantak, leosztották kinek melyik lesz a helye, csak az én mosolyom nem tudott elég őszinte lenni. Kavargott bennem minden: a nyaralás, ami számunkra szinte létszükséglet, olyan távolinak tűnik most (anyagilag) mint még sosem. A futócipőmre kuporgatott 15ezer forintomat is bele kellett tennem az államkasszába (regadó címen), márpedig ebben a cipőben nem fogok tudni futni félmaratont, de 10 kilométert is nehezen, pedig legalabb kifuthatnám magamból a dühömet. Júliusban a gyerekek tábora, Szofinak gyerekülés is felemészti a pénzünket... Minden negyedik gondolatom az, hogy én nem is akartam ezt az egészet... De próbálok közben abba kapaszkodni, hogy a sors irányított, ennek most így kellett lennie, és a Férjem csillogó szemeire gondolni, amikor boldogan suvickolta vagy négy órán át az új családtagot. Az álma teljesült.... Ez kellene, hogy erősítsen.