könnyes búcsú

eltelt. eltelt az a pár nap, amit ML nálunk töltött, na és ahogy az már lenni szokott: az amúgy sem szelíd-szolid csendes családunkat még inkább élettel töltötte meg. tegnap este persze befutottak egy olasz kalandból hazatérő Öcsémék is, teljes volt a fennforgás, ettünk-ittunk, egymás szavába vágva beszélgettünk, aztán tegnap este ML A-tól, ma reggel a gyerekektől vett könnyes búcsút, aztán ebéd után tőlem is. 

nem szoktam ölelkezni a barátnőimmel, ez már az a fizikai közelség, amit a legközelebbi hozzátartozóimnak tartogatok, de ML más. tényleg olyan, mintha a testvérem lenne. amikor jött, akkor sem volt olyan érzésem, hogy mi már 10 hónapja nem is láttuk egymást, mivel majdnem minden nap kommunikáltunk valahogy, viszont most, hogy elment, egy iszonyatos űrt érzek máris. furcsa, hogy akkor hiányzik leginkább, amikor a legközelebb van. Milánban is megvan ugyanez az érzés, ebben biztos vagyok: míg Szofi átölelte, megpuszilgatta, "szeretlek" szavakkal halmozta el, Milánban volt egy belső szomorúság, nem akart ma oviba menni, és duzzogva-szégyellősen mondta, hogy ő nem is szereti ML-t. majdnem sírt - én nemcsak majdnem. gyermeki kötődés... a legtisztább érzelem, ami csak létezik. 

fogalmam sincs, hogy mennyi idő áll még előttünk a következő találkozásig. ha tehetném, akkor ha nem is a jövő héten, de párhavonta mindenképp repülőre ülnék és meglátogatnám, de ez nemcsak költségben lenne sok: A. nem tud ennyi időre elszabadulni, sem azért hogy együtt utazzunk, sem pedig azért, hogy a gyerekekkel legyen addig. azért a célom (titkos vágy? :))  az, hogy egy éven belül, ha nem is családdal, legalább egymagam meglátogathassam, ha nem is egy hétre, de legalább pár napra. annyira kellett ez így... feltöltött. tulajdonképpen az egyetlen olyan igazi barátom, aki előtt nemcsak nyitott könyv az életem, de képes felnyitni a szemem ha épp álomvilágban élek, képes lehülyézni, ha épp arra van szükség, és mindezek mellett még fel is nézek rá. nincs családja, rokonai, amit elért (és az nem kevés) csak saját magának köszönheti. egyedül áll meg a lábán, egyedül boldogul az életben (ház adás-vétel, hivatalos ez-az, munkakeresés-találás, világjárás a szó szoros értelmében) egyszerűen annyira talpraesett és önálló, hogy kevés ilyet ismerek még talán a szüleink korosztályából is. lehet, hogy most elfogult vagyok, de tényleg olyan, mintha ő lenne az én hiányzó részem, mindent tud, amit én nem (vagy nem gondolom hogy tudnám). :D na meg nem kioktat, hanem megértet. nem felvág, hanem elmesél. nem faggat, hanem kérdez. aaaah... ilyenkor érzi az ember, hogy mekkora különbségek ezek.

jó ránézni, hogy úgy... kiteljesedett. megtalálta a barátait kint is, és nagyon sokat változott. és persze ott sincs kolbászból (banánból? :D) a kerítés, és tökéletes példa arra, hogy egy álomszép helyen is "csak vendégmunkás" lehet egy külföldi, akit kihasználnak, sőt használnak, de jó látni azt, hogy hogyan veszi az akadályokat. nagyon hasonlítunk abban pl, hogy ő sem stresszel olyan dolgokon, amin nem érdemes. amin nem tud változtatni. dolgozni kell, hogy fizetni tudja a fizetnivalókat, hogy megélhessen. ha csak ez a munka van, akkor ezt végzi, és ha siránkozna sem lenne tőle jobb. viszont a munkán kívüli időt úgy tölti el, hogy a nap minden percében jól érzi magát, és olyan emberek vannak körülötte, akik mosolyt csalnak az arcára a hét minden napján. nehéz lenne ez pl itthon, ahol az emberek nagy többsége begubózik, ahol a párok (barátok, barátnők) úgy utaznak a villamoson, sőt úgy buliznak (!!!) együtt (???), hogy közben mindenki nyomkodja a saját okostelefonját. 

kicsit elkanyarodtam a témától, no de mindegy is... csak remélem, hogy nem kell egy újabb évet várni arra, hogy megint találkozzunk. így vagy úgy, jó lenne hamarabb... (idei évi terv, mondjuk).