először is azzal kezdeném, hogy az alábbi bejegyzés az ÉN véleményem a címben szereplő gyermeknevelési módról, senkinek nem szól konkrétan, senkire nem szeretnék célozni, és senkit nem szeretnék megsérteni azzal, ahogy én látom (és írom) a dolgot.
az úgynevezett "kötődő nevelés", mint olyan, elég tág fogalom lehetne. úgy érzem, hogy én magam is kötődően nevelek: biztonságos lelki hátteret nyújtunk a gyerekeinknek, és egy olyan bizalmi kapcsolatot alakítunk ki velük, amelyben igyekszünk kiküszöbölni az alábbi dolgokat: félelem (szülői reakcióktól), szorongás, bizalmatlanság, irigység. véleményem szerint ehhez szükség van korlátok felállítására: ha a gyermek tudja, hogy hol vannak a határok, azon belül biztosan mozog, és bár a határait feszegeti, de ahogy valahol olvastam egyszer: "határokra van szükség ahhoz, hogy a gyerekeink felelősséget vállaló és mások iránt figyelmes felnőttekké váljanak".
a "kötődő nevelés" viszont, ahogy a fórumokon olvasható, alapjában véve a kezdetektől úgy indul: szoptassunk éjjel-nappal, hordozzunk éjjel-nappal, testileg, lelkileg, fizikailag, szellemileg 100%-ig álljunk a gyermekünk rendelkezésére, a nap 24 órájában. ezzel nem is lenne gond, meg szép gondolatok, csak véleményem szerint tényleg van egy DE.
az a baj, hogy a "kötődően nevelő", anyukák hangos szószólói (akik között van egy gyermekes, vagy akár gyermektelen is!) úgy kezelik a dolgot, mintha az, aki nem így csinálná, az nem nevelne kötődően, sőt eltaszítaná magától a gyermekét. nem az a bajom, hogy ők úgy csinálják, hanem az, hogy azt aki nem úgy, majdhogynem lenézik, és ebben személyes tapasztalatom is van - tisztelet a kivételnek.
a szószólók szerinti kötődő nevelés arról szól ugye, hogy születés után ne taszítsuk el magunktól a babánkat, mivel 9 hónapig 2in1 voltunk, maradjunk is így legalább ugyanennyi ideig, amennyire ezt fizikailag megoldani lehetséges: erre szolgál az együtt alvás, a szinte állandó szoptatás, az szinte egész nap hordozás, mindezt úgy, hogy a gyermekünk javát szolgálja.
mondom a saját példánkat. legnagyobb már elég önálló, szinte mindent megold maga, de ha pl kicsit hígabbat kakil, segítek neki kitörölni a fenekét. középsőnk még annyira nem ügyes, segítek neki innivalót tölteni a poharába ha szomjas (vagy feltörölni a követ, ha maga próbálkozik sikertelenül), és van egy legkisebbünk is, aki tulajdonképpen minden tekintetben rám szorul. nem egyszer fordult már elő, hogy a fenékkitörlős kívánság nagyjából egyszerre jelentkezett a középső szükségleteinek a kielégítésével, épp amikor szoptattam: senkihez nem tudok egyből ugrani, fel kell állítanom egy fontossági sorrendet azonnal. namármost ha bármelyik gyermek azt szokta volna meg, hogy anya azonnal ugrik mert anya azért van, hogy 24 órában folyamatosan kiszolgálja őt (ami egyébként többé-kevésbé így van), melyiknek mondhatnám azt, hogy most a MÁSIK szükséglete (pl kakis hátsó) előrébb való, mint a te innivalód? vagy a csecsemőnek, hogy bocs de leteszlek a kendőmből, mert épp sgget törölni megyek. tetszik vagy nem tetszik, meg kell szokniuk, hogy többen vagyunk egy családban, ahol nem az "én" a fontos, hanem a "mi", hogy amolyan érdekegyeztetés szükséges minden döntés előtt, mert később az óvodában/iskolában/munkahelyen méginkább így lesz. persze mondhatnánk, hogy hol van az még, de én úgy látom, hogy az újszülött/csecsemő kort kivéve soha nem lehet túl korán ahhoz, hogy elkezdjük terelgetni a csemetéinket a "legyünk tekintettel másokra is" irány felé. mindannyian alkalmazkodunk kell a másikhoz, ami csak úgy megy, ha már egészen pici kortól így szokják meg, nem csak akkor, amikor éppen megszületik a kistesó, vagy bekerülnek az óvodába, ahol ők nem az EGY, hanem a harmincból egy gyermek lesznek.
szoptatás, bárhol, bármikor: amellett, hogy a szoptatás az első számú éhség és szomjúság csillapító dolog, természetes, hogy nyugtató hatással is van a babára, megvan a szépsége, a lelki oldala az anya számára is. DE! én nem hiszem, hogy BÁRMI baj megoldható azzal, ha szoptatok. egy baba lehet nyűgös a frontoktól, a szeles időtől, első hónapokban a külvilághoz való alkalmazkodástól, egy-egy szélgörcstől, a fáradságtól... TÉNYLEG minden ilyen jellegű gondra a szoptatás a megoldás?? ha átölelem, énekelek neki, ringatom, akkor nem nyújtok neki ugyanolyan támaszt, védelmet, vigasztalást? nem mellesleg szerintem éppen hogy egy pl rám jellemző dologra szoktatnám rá ezzel: ha valami bajom van, eszem egy kicsit. mondjuk csokit. oké, boldogsághormon meg miegyéb, de hová lyukadna ki a világ, ha mindenki enne (inna, szedne) valamit, ha bárminemű problémája van?? (mondjuk jó úton haladunk efelé).
együtt alvás: a gyerek akkor lesz nyugodt és kiegyensúlyozott, ha a szülő is az - ez tény. nem biztos, hogy csak ezen múlik, de ez alapfeltétel, legalábbis szerintem. ha csak a magunk esetét nézem: én akkor vagyok nyugodt és kiegyensúlyozott, ha kialszom magam. ha fáradt vagyok, akkor türelmetlenné és ingerültté válok, és ha huzamosabb ideig tart a dolog, akkor a gyerekeken csattan az "ostor". úgy együtt aludni egy csecsemővel, hogy folyamatosan azt lessem, hogy ne feküdjek rá, vesz-e levegőt, nem került-e rá a paplanom/párnám, és még sorolhatnám, számomra nem pihentető, mert ha alszom is, akkor sem túl mélyen. ez mondjuk csak egy dolog, de kérdem én, hogy meddig "kell" együtt aludni a "kötődően" nevelőknél? azt mondják, hogy a gyermek majd maga leszokik róla, ha majd eljön az ideje. ez még nem is lenne gond, de ez hány év? nyilván változó... de most adott a mi családunk egy 4 hónapos, egy 3 és egy 4 éves gyermekkel, tehát jó esetben 3-ból 2 még biztosan velünk aludna. hozzáteszem hogy a két nagy úgy alszik, hogy pörögnek-forognak-vetődnek, akkor mi lenne a helyes sorrend az ágyban? ki hol feküdjön? nyaraláskor pl szoktunk egy ágyban (ill. újfent matracon) aludni, de senki (és tényleg a gyerekek sem!!) nem alszik jól: a nagyok (általában felváltva) szomjasak, pisilni kell, stb, ha a maguk helyén alszanak, akkor érdekes mód nincs semmi gond, és kötve hiszem hogy azért, mert "beletörődtek hogy magukra hagytam őket". pontosan tudják hogy biztonságban vannak akkor is, ha a szobáink között lévő 4 méter elválaszt minket egymástól.
együtt alváshoz egy további megjegyzés: nyugodt és kiegyensúlyozott szülőknek (szerintem) elengedhetetlen némi kufirc, mondjuk párfüggő, hogy kinek milyen gyakorisággal. az együtt alvás ezt azért jelentősen bekorlátozza, de szóljatok, ha nincs igazam... én legalábbis képtelen lennék hosszú távon úgy házaséletet élni, hogy lopott negyedórákat töltünk a fürdőszobában, vagy a mellettünk alvó gyerekeket lesni, hogy biztosan nem ébredtek-e fel - bár ennek is megvan a varázsa, de azért nem rossz ha az ember ki tud teljesedni ezen a téren.
a hordozásról: nem, nincs benne semmi rossz, és én magam is hordozok, kendőben. persze részemről itt is van egy DE: ha pl, ahogy fentebb írtam, éppen sz.ros hátsót törlök ki, jobb szeretem, ha nincs rajtam egy másik gyermek. ha főzök, éles késsel, forró vízzel, zsírral, stb "dolgozom", sütőt nyitok ki, szintén biztonságosabbnak vélem, ha nincs rajtam. továbbá adott egy olyan gyermek, aki baromi nagy mozgásigényű és érdeklődő, ezzel együtt akit jobban megvisel a túlfáradás mint bármi: a kendőben nézelődik. nem alszik el, vagy csak egy picit elbóbiskol, mert MINDEN érdekli amit lát. nem tudja kipihenni magát. lehet hogy van olyan gyerkőc, aki igen, de Koni pl nem ilyen: most pl 3. órája alszik, de kendőben eddig 1 óra volt a rekord. márpedig ha ő nem alussza ki magát, annak az egész család issza a levét, őt is beleértve, extra nyűg lép elő (tudom, szoptassam meg, attól jobb lesz ;) ).
na már most ahogy látszik, MI nem nevelünk kötődően, mégis mindhárom gyerekünk nyugodt, kiegyensúlyozott, érdeklődő, jó étvágyú és remek alvó (a délutánt és az éjszakákat is beleértve), a közösségi életbe (óvodába) mindketten könnyen beszoktak, sőt várták a folytatást, pár nap alatt belerázódtak, könnyek és hiszti nélkül. magunk is kipihentek vagyunk, valamit az egyéb házastársi szükségleteinknek is találunk helyet és időt. nem szeretnék párharcot vívni senkivel, nem szeretnék senkit rábeszélni arra, hogy MI csináljuk jól, de sok "kötődően" nevelőtől hallom azt, hogy 1. már kvafáradt, 2. már szeretne csak kettesben aludni a gyermeke(i) apjával, 3. a gyerek több éves koráig ébred éjszaka, és a délutáni alvást is elfelejtik 1-2 éves kor körül, 4. a gyerek sír, amint kiteszi a lábát otthonról.
persze, tudom, hogy a törzsekben, meg régen ÚGY csinálták, de könyörgöm, nem ott élünk. a mi gyerekeinknek 3 éves korukra tetszik-nem tetszik, meg kell tanulniuk egyrészt az önállósodást, egy kicsit az elszakadást, és azt, hogy rendszerben élünk. erre mikor kellene rászoktatni/ránevelni őket?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése