a minap matusi a figyelmembe (és mások figyelmébe is természtetesen) ajánlott egy cikket, ami itt olvasható: KLIKK! /aki esetleg nem akarná elolvasni: adott egy jó anyagi helyzetben lévő család, 7 gyermeket vállaltak, és nemhogy nem bánták meg, de így boldogok, ahogy vannak! :)/
a kommenteket gondolom senki nem fogja végigmazsolázni, természetesen a család kapott hideget-meleget, tehát elismerő szavakat, bátorítást, de talán ennél jóval több becsmérlést, negatív ítéletet és kritikát.
most kérdem én... tényleg ENNYIRE besavanyodott emberek vesznek minket körül? mert ezek szerint nemcsak én látom rózsaszínben a többgyermekes létet (ez a kommentekből is kiderül, mert vannak azért jók is). ahogy a családfő írja később: nem, nem mindig ilyen mézes-mázas az ő életük sem, nekik is vannak rossz napjaik, de egyrészt pozitívan állnak hozzá, másrészt mivel összességében mindig jól alakul minden sztori vége, a jó marad meg, az írással a jót erősítik. bár nem vagyunk (még :D) 7gyermekesek, nem vagyunk (még :D) ilyen hiperszuper anyagi helyzetben, de hiszem, hogy az ember tényleg úgy éli meg a dolgokat, amilyen ő maga belül. persze, vannak nehézségek (nálunk is), de amíg minden bajra megtaláljuk a megoldást, és szerető család, barátok vesznek minket körül, amíg arra halad az életünk, amerre szeretnénk, mindemellett egészségesek vagyunk, és tudunk a hobbinknak is élni, mi okunk lehetne a siránkozásra? komolyan azon kellene töprengeni, hogy jajj, mi lesz a gyerekeinkkel, mert "csak" egy szétrágott plüssállatuk van? (próbálnám elvenni, haha!) komolyan úgy kellene éreznem magam, mint valami rabszolgasorsban élőt, csak mert arra áldozom az életem (nagy részét), hogy gyerekeket neveljek, hogy a családomnak éljek?
a mi esetünkben, hogy ez soha nem volt vita tárgya. amikor összejöttünk, persze voltak viharos hetek és hónapok, na de amikor már "rendesen" tervezgettük a közös jövőt, ebben egészen biztosak voltunk mindketten: nagycsaládot akarunk, holott A. és én is kétgyermekes családból jöttünk (szüleink esetében már más a helyzet). valahogy mindig csodáltam a nagy családokat, és az emlékeimben élénken élnek azok a kempingezős nyaralások, ahol holland (és más nyugati) családokkal sütöttünk-főztünk együtt, és csodálkozva kérdezték anyukámékat, hogy hol a többi gyerek? vagy például azok a "Zoltán napok" (nagypapámat hívják így), amikor összejöttünk mindannyian: nagypapámék, 4 gyerekük, és abból 3-nak már családja volt, 2-2 gyerekkel. pici, kétszobás panellakást töltöttünk meg ennyien, és nagyon kedves emlék ez nekem így: az akkor még csak 6 unoka mindegyike kiskanállal kapta a tejszínhabot, amikor a felnőtteknél kávézásra került a sor. igen, szeretném én is, ha majd A. legalább 6 unokának osztaná a tejszínhabot 30 év múlva, és tudom, hogy lesznek nehéz időszakok, de a mérleg nyelve mindig a tejszínhab felé mutat majd, ebben biztos vagyok. ha ez valaki szerint betegség ("sokgyerekusz"), akkor vállalom, de amiért le kell mondani ezért cserébe, az semmiképp sem hagy maga után keserű szájízt, és azt hiszem ez a dolog lényege.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése