komfort zóna

Amikor elkezdtem futni, olvastam egy rakás futós blogot, fórumot, bejegyzést, és már ha álmomban felkeltenek is bennem van a mondat: ha fejlődni akarsz, ki kell lépned a komfort zónádból!

Ezt minden alkalommal elolvasva vagy meghallva arra gondoltam, hogy hogy a jó életbe ne lépnék ki már akkor, amikor a lábamra húzom a futócipőt: másfél órával hosszabbítom meg a napomat (és rövidítem meg az alvásomat), mert ugye vagy hajnalban megyek, vagyis reggel 6-körül, amikor még alszik a család (és alhatnék én is), vagy este 9 után, amikor már mindenki más nyugovóra tér (és tehetném ezt én is). Szóval igen, már eleve kilépek a komfort zónámból amikor elindulok pihenés, tévézés, stb helyett, és ne okoskodjanak már nekem, hogy ezt még lehet überelni. Márpedig lehet... erről szólt az elmúlt hét.

Csütörtökön baráti segítséggel megejtettük az első fartlek edzést. Ez arról szólt (volna), hogy 1-2 km laza kocogás (a sportpályáig) után futunk 1 kör lazát és fél kör sprintet 8-szor egymás után. Azért kértem ehhez segítséget, mert ismerve magam, tuti nem futottam volna sprintet amikor kell, csak egy kicsit mentem volna gyorsabban, és mondjuk nem félpályát, hanem csak az egyenes részt, szóval biztos voltam abban hogy a felét elcsaltam volna, márpedig jó lenne fejlődni sebesség szinten, ez az edzés fajta pedig erről szól. Na hát a 8 feladatból 5-öt sikerült végrehajtani még segítséggel is, mindezt úgy, hogy az 5. sprint után úgy éreztem, hogy a pulzusom távozik a fejemen át és felrobban a mindenem, nem kapok levegőt, és azonnal hordágyat nekem, meg vizet, meg bármit csak egy lépést se kelljen tovább mennem. Feladtam, utáltam, azért toltunk még 2 kör lazát a pályán, de tényleg nagyon-nagyon lazát, és baromi elkeseredett és csalódott voltam, hogy nem tudtam végigcsinálni, nem értem el a kitűzött célt. és hogy a segítségem is hiába fáradt miattam, semmit nem ért így az egész. Azért még hazakocogtunk, egy kis kerülővel 8,2 km lett a vége, ami azért megörvendeztetett kissé, hogy mégis csináltunk valamit, igaz erről visszaigazolást adtak a lábaim is, mert ennyire még soha nem éreztem magam fáradtnak futástól, remegett-lüktetett minden egyes porcikám, szóval talán mégiscsak jó volt valamire ez az egész.

Ez után 2 nap pihit kívánt a testem, másnap mozdulni is alig bírtam, vasárnapra pedig egy futóklubos anyuka ígért be nekem egy hajnali hegyi futást. Én felkészítettem őt, hogy lassú vagyok, fáradt vagyok (különösen reggel), és igazán nem szeretnék a terhére lenni (sokkal jobb nálam, évek óta fut és nem keveset...), de mondta hogy nem, ő nem menne egyedül arra és nincs is kivel, és megcsináljuk, jó lesz, de készüljek, mert kemény lesz azért. Na hát ha lehetett még szarabb élmény (lelkileg), mint a csütörtöki, akkor ez az volt. Már az első kilométerbe bele kellett sétálnom (ilyen a kezdetek óta nem volt!), igaz durva volt az emelkedő, meg szokatlan a terep (erdei út), na de azért mégis... és volt kis pihi féltávnál. Igaz gyönyörű volt a táj, láttunk szarvast is, meg vadnyulak ugráltak át előttünk, de ez csak egy icipicit feledtette velem azt az érzést, hogy mennyire szar vagyok, és hogy szegény M. állandóan előre megy, megvár, nyüstöl, hajszol, szegénykém még dicsér is, hátha új erőre kapok, de katasztrófa volt, vagyis én nem éltem meg túl jól, hogy a héten már másodszorra nyírom ki magam úgy, hogy egy másik ember után loholok, amitől szarabbnak érzem magam mint egyébként. Persze gratulált, meg hát nagy meglepetésemre az időnk sem lett olyan rossz mint gondoltam: km-ként csak fél perccel voltam rosszabb mint amikor egyedül futok, és 8,6 km-rel zártuk a kört, mire a család felébredt reggel 8-kor, már itthon is voltam.

Ez után a hétfői nap pihenője következett, MINDENEMBEN éreztem a vasárnapi hegymenetet, szóval érezhetően hasznos volt ez is, de nagyon-nagyon vártam a keddi futást, amikor is egyedül, a saját tempómban, a saját terepemen és zenével futhatok, pontosan úgy, ahogy a kedvem tartja, a saját komfort zónámban maradva. És itt kaptam észbe: igen, VAN olyan, hogy az ember a komfort zónájában FUT. Hozzáteszem, hogy tizenegy kilométert fut. Sőt! Az eddigi legjobb tempójában, a legjobb idejével teszi ezt, sorra döntve az eddigi saját rekordjait. Szóval mégiscsak megéri sprintekkel és hegyen futni még ha kínszenvedés is, utána jöhet egy jóleső, laza, magányos hosszú, ejj de szerettem. Különösen jó érzés volt a végén is csak azért megállni, hogy nehogy megint baj legyen (múltkori sípcsontos kínlódásból tanulva), mert lett volna még bennem 1-2 km. Ismét szinte táncolva jöttem hazáig, mint aki nem is tudom mit nyert. Talán magamat győztem le. Megint.