Múltkor már írtam arról, hogy azt hiszem amikor egy baba megszületik, az elszakadás első fázisát éljük át, az első jó pár hétben vagy inkább hónapban: 9 hónapon át egy testben éltünk, majd végre a karunkban tarthatjuk, ami furcsamód mégis kicsi távolinak tűnik az előtte lévő időszakhoz képest. Eleinte még wc-re kimenni is furcsa úgy, hogy nem érezzük magunk mellett, majd (részemről) lelkiismeretfurdalás lebeg az emberben amikor először elmegy boltba a csemetéje nélkül (te jó ég, mit össze stresszeltem amikor a két hónapos Milánt először hagytam anyukámra, pedig csak egy órára szaladtunk el A-val a közeli hiperbe), majd jönnek az első külön programok: először valami sport-féle, majd esetleg 1-1 kávé barátnőkkel, de azért az ember igyekszik 99%-ban mindent gyermekestül megoldani, mert hát mégis... hát mindenhová csak nem lehet, és egyéni beállítottság kérdése, hogy mennyire akarunk/merünk elmenni gyerkőc nélkül, és hogy mennyi időre. Ha elmegyünk, kire marad a legdrágább kincsünk? Szabad estére törekedve az apjukkal valamelyik közeli hozzátartozónkra akire az életünket is rábíznánk és akikkel a gyerek(ek) is jól elvan? Vagy maradjon az apjukkal míg mi egy kicsit kiszellőztetjük a fejünket - és így apához is még közelebb kerülnek?
Na hát nálunk az első külön program úgy alakult, hogy A-val mentünk el színházba, Milán talán féléves volt. Nem tudtam jól érezni magam, odaérkezésünkkor, a szünetben, és hazafelé jövet is telefonálgattam, hogy biztos, hogy minden rendben van-e, majd aztán jól meg is bántam az egészet, és bár nagyon jól éreztük magunkat, úgy éreztem, hogy ez még ráért volna. "Lepasszolni egy gyereket szűk fél év után, hogy legyen egy szabad párórám? ÉVEKRE köteleztem el magam, és ebből még egyetlenegy sem telt el - gondoltam magamban. Sok olyan dolog volt, amit pl A. csinált, de én értelemszerűen jó sokáig ki kellett hagyjak: mint például a motorozás. Hiába szerettem volna elmenni motoros túrára, az egyrészt mondjuk legalább fél nap, amikor nekem a gyerekekkel a helyem, meg hát azért az emberben (még ha nem is száguldozós fajta az ura, akkor is) benne van az, hogy amíg mondjuk szoptatok, sőt, amíg nem tud önállóan járni a gyerkőc, egy szimpla kéztörés is mekkora szívás lenne ha bekövetkezne, szóval jó néhány évre ki kellett hagynom a lelkemhez bár közelálló, de mégis nagyon kockázatos kikapcsolódást.
Részemről a tánc-buli-barátok az, ami létszükséglet: na ez is felejtős volt úgy 2,5 évig, tulajdonképpen amíg Szofi 1 éves nem lett: amikor már nem volt rám szükség éjjel, az esti fürdetést-fektetést megcsináltam én, és utána kire másra, mint az apjukra hagyva az alvó csemetéket mentem, hogy jól érezzem magam, az első alkalommal izgatottan készülődve: smink, csinos ruha, és végre mint NŐ léptem ki az utcára, na akkor amikor megcsapott a végre egy kicsit én is magam lehetek érzés szele, jött a hátulról motoszkáló gondolat: nem érzik majd meg? Nem sírnak majd fel? Na hát remekül éreztem magam... kettős érzésekkel tértem haza az első ilyen kiruccanásról, és hamar nem is követte másik. Mondjuk azóta bele-belefér egy-egy ilyen, de szigorúan csak fektetés után szeretek elindulni, amikor már biztosan tudom hogy rendben vannak a gyerekek... nem mintha nem bíznék az apjukban, mert hát dehogynem, elbír ő (már) 3 manóval is, csak hát mégis, na.
Utaztam már kétszer is nélkülük: na az is fura volt még. A római utazáskor bár kevésbé "terhelt meg" lelkileg az, hogy itthon hagyom őket, és hogy nélkülem vannak, annál nagyobb fejtörést okozott az, hogy jajj, de jó lenne ha ilyet ők is ehetnének, de jó lenne, ha ezt ők is láthatnák, jaj az a kisfiú tiszta Milán gondolatok sora. De jó volt, élveztem, csak még egyszer nem biztos, hogy bevállalnék ilyet.
Na de miért is kezdtem el írni ezt az egészet? Láthatatlan kötelék ez, amit nagyon lassan, óvatosan szabad (és persze kell) nyújtani, oldani. Ami a nagyoknál nehezebben ment, az Koninál jóval egyszerűbben: korábban került sor az első külön programra, bulira, utazásra is, a gyerkőcök pedig mindig csak és kizárólag A-val, hisz ő a másik felem, ki másnál is lehetnének jobb kezekben? Viszont amikor Szofi és Milán kicsik voltak, már az első pillanattól külön szobában aludtak, illetve az első pár hetükben én töltöttem az éjszakát az övékben, de aztán fokozatosan távolodva mindenki a saját helyén töltötte az éjszakát. Koninál más volt a helyzet: a házunk adottságából kifolyólag úgy volt ésszerű, hogy a tetőtérbe költözésünk után az elején még a mi szobánkban legyen az ágya, majd átköltözik a nagyokhoz ha egy kicsit nagyobb lesz. Gondoltunk már arra, hogy na majd karácsony-körül, de aztán egyikőnk sem feszegette a témát. Na akkor majd ha egy éves lesz... persze akkor sem került szóba. Most viszont nem is tudom miért, egyszer csak elkezdtem megcsinálni a helyét a nagyoknál, A. pedig szinte kérés nélkül áthozta az ágyat, mindenki örült és boldog volt, csak én néztem bambán: évek óta vágytam már egy csakminénk-csakhálószobára (a tetőtéri bővítés előtt a mi ágyunk a nappaliban volt), most itt van, és mégis olyan üres...
kipateroltuk - gondolom néha, elég nagy már - így egy perc múlva... dolgozom még ezen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése