Traktorosok :)

Városkánkban van egy olyan utca, aminek a sarkán nagy traktoros garázs van, jó nagy vaskapu mögött. A vaskapu alatt egy tízcentis rés: itt szoktak kukucskálni a gyerekek, évek óta minden alkalommal, ha arra járunk. Mondják, hogy most bent állt a piros, nincs ott a kék, mi van felszerelve melyiknek a hátuljára. Külön öröm, ha a telep előtt látnak traktort, akkor hozzá mérik magukat a kerekekhez, néha én is odaállok hogy lássák: nálam is nagyobb. Ma is ilyen nap volt, sőt a kint álló traktor most egy új, minden eddiginél hatalmasabb volt. Aztán rohantak is a gyerekek a kerítéshez: na de ahogy alulról kukucskáltak, megszólalt egy mély férfihang bentről. kinyissam? A gyerekek úgy megszeppentek, hogy nyikkanni sem mertek, de a kapu már nyílt is. Egy nagyon kedves bácsi állt a kapu túloldalán, és a lassan oldódni látszó gyerekeknek mindent megmutatott, melyik szerelvény mire való, végül pedig az összes bent álló traktorba beülhettek, sőt a telep előtt álló legnagyobb pirosba is. Ez aztán az élmény! :))

Évadok...

Egyre többször hallom, hogy emberek komplett sorozatokat (több sorozat több évadját!!) töltik le innen-onnan, majd egy-egy évadot 1-2 nap (vagy éjszaka) alatt meg is nézik. Nem minősítés, de ez tényleg lehet PROGRAM? Kikapcsolódásnak egy formája hosszú órákon át nézni egy sorozat sok-sok epizódját?? Éjszakába nyúlóan? A vicc már csak az, hogy (bár ez csak saját megfigyelés), ezeknek az embereknek nincs idejük(!) sportolni vagy kedvük/idejük összejönni barátokkal, stb. Furaez.

Régen, még a gyerekek megszületése előtt voltak kedvenc sorozataink (Gyilkos elmék, Harmadik műszak, House, meg a Született Feleségek, de az olyan későn kezdődött, hogy addig nem bírtam ébren maradni :D),  de egy idő után mind unalmassá vált, minden fordulat ismétlődőnek tűnt, minden karakter kikopott, és végül már egyetlen sorozatot sem nézünk, ha el is kapunk egy filmet, akkor véletlenszerűen akadunk rá és ott ragadunk a tévé előtt, ha minden körülmény ideális (pl a gyerekek alszanak). Na de hogy ÉVEKRE elkötelezzem magam MINDEN ESTE egy bizonyos sorozat mellett, háááát... annyi minden történik nálunk pont az esti órákban, hogy.e köré építeni az életem, főleg az estéim, képtelen lennék. 

Múltheti rege

Múlt héten kicsit besűrűsödtek a programok, a korai ébredéseket rendre éjféli lefekvéssel fejeltük meg, volt jövés-menés, barátok, hétvégi rokonlátogatás, ésatöbbi. 

Sort kerítettünk a már korábban eltervezett Esztergomi kiruccanásra (bővebben itt), és volt nálunk ML barátnőm is, aki velünk tartott, aztán mivel volt oly kedves és hozott egy üveg Mavrodaphne-t ami pont kellemes hőmérsékletűre hűlt mire hazaértünk, meg is ittuk a kiruccanás után úgy éjjel egyik diskurálva a poharak fölött. 

Elgondolkodtam továbbá azon is, hogy vajon miért vonz a mesés kelet, hogy vajon hogy van az, hogy egy futóversenyen meglátok egy régi dzsámit felújítva és kávézónak alakítva és addig nem nyugszom, amíg el nem jutok oda kávézni?! Majd hazaérkezve és a gyerekeket lefektetve bekapcsoljuk a tévét, és közel-keleti filmek mennek sorra az egyik utazós csatornán, mi pedig nyálcsorgatva nézzük, hogy űűű de szép, hűűű de haaa, és akkor tárult elénk a Hagia Sophia én pedig azonnal akartam indulni Isztambulba (gyerekek szerint Koni városába megnézni Szofi templomát :)), de legalábbis Boszniába. 

A gyerekeknél pontrendszert vezettünk be, mármint a nagyoknál: erről, ha lesz időm, talán írok majd bővebben, de nagyon jól beválni látszik: egyik nap az egyik, másik nap a másik a napos: ő felel a gyerekszobai rendért és a reggeli-ebéd-vacsora idején a tálalásért, ha jól ellátta a feladatokat, akkor piros pontot kap érte (ha nem, akkor semmilyen pont nem jár), illetve összességében a jól viselkedős napokért is jár piros pont, az extra csínytevésekért pedig bizony fekete: úgy mint például tizedszerre szólunk hogy most már aztán fürdés és vetkőzés és még mindig visítva ugrálnak egymáson este 9-kor az ágyon, két (igaz maradék) flakon napolajat kiöntve majd vízzel feltöltve fújkálni amit érnek, alkoholos filccel befesteni Koni játékát... stb. Így egy nap alatt 2-3 pont szerezhető, nyaralásig gyűjtjük (most úgy néz ki Őrség lesz, szombaton indulunk 4 napra), és amennyivel több piros pont lesz, annyi "bónusz" választható majd: pl 1 gombócos fagyi helyett 2, és ehhez hasonlók. Fura ám, mert míg Milán van hogy önként és dalolva külön kéri a fekete pontját, csak hogy megtehesse azt amit nem lehet, Szofi múltkor azt mondta, ő kér feketét, de nem akar ezt vagy azt (aludni pl), én beírtam, mondván hogy kérte, este meg itt szomorkodott, hogy hogy lehetne mégis kitörölni. Cukkerom. :)

Volt még lángosozás, fagyizás, rokon-babalátogatás (te jóóó ég, hogy egy alig 3 hónapos baba mennyire picike??? pedig nem, de de!), medencézés, forma1 alatt családi alvás, grillezés, és még sorolhatnám, a futások is megvoltak a tervezett mennyiségben, bár a tegnap reggeli dombost nem vállaltam be, inkább síkon mentem ugyanakkora távot előző este, de volt is értelme, mert este csak 32 fok volt, nem 34 és nehéz-párás, a hegyen tuti kidőltem volna.

Elettarsak?

Szosszenet a szomszedbol:
"Adnod kellene nekem napi otezer forintot! Itt fozok! Mosok! Takaritok. Az en kajamat zabalod, es meg a labamat is szetteszem!!"

.... lehet hogy megis jobban jarnanak a gyerekek ha teveznenek?

Hmm.

"A jó és a rossz anya között nem az a különbség, hogy mennyit hibáznak, hanem az, hogy hogyan reagálnak az elkövetett hibákra." (Winnicott)

Tegnap volt telihold, nem?

Elnyavajogtam még ezen a futós bakin egy jó darabig, sikerült kiakasztani pár barátomat, de azért bezsebeltem jó néhány biztató és/vagy elgondolkoztató mondatot is, úgy mint például:

• És ha a félmaratonon a cél előtt 2 méterrel kikötődik a cipőfűződ akkor megállsz?
• Nyilván okkal volt így, lehet ha a hosszabbat futod, megint elesel. :D
• Itt egy anyuka aki a semmiből teljesen sporti lett, nyomatja, lelkes, minden franko, mindenki mondja hogy wow, ez szuper, aztán elmegy egy versenyre amire hiper lelkes, hazajön és azt mondja soha többé. Na mi ez, ha nem furi?
• Akkor lennél béna picsa, ha az első bakinál feladnád.
• Mit fogsz mondani a anyuka klubba, hat oke összehoztam fussatok en megyek vissza semmitcsinalni csá?
• És melyik edzést nem élvezted?? És melyik nem volt hasznodra?? És melyik nem vitt közelebb a félmaratonhoz?
• Egy hosszabb lélekbeöntés után: na menjél csak! :)

Szóval végülis arra jutottam, hogy megérte nyafogni, különben nem kaptam volna ezeket a remek mondatokat, és bár reggel még arra gondoltam, hogy most egy darabig magasról teszek a futásra, estére rászántam magam az indulásra, azzal a gondolattal, hogy csak egy rövidet, egy hatost, hogy kipótoljam a szombati hiányt, de 10 lett belőle az eddigi legjobb idővel, vagyis tegnap tartottam a saját teliholdfutamom, ahol ismét győztem, magamat, le.

Ja, amúgy van néhány új nóta a futós zenék közt, többek között ez is: 

Egy falat Kuba - ismét

Tegnap volt a várva várt Buena Vista koncert a Margit-szigeti Szabadtéri Színpadon. Most először A-val mentem el, kicsit izgultam is, hogy vajon hogy fogja magát érezni, ugyanis ő nem az a koncertre járó típus, jól bevált már hogy én megyek, ő pedig inkább családozik, meg mondjuk mindketten akkor vagyunk a leginkább nyugodtak a gyerekek felől, ha a másikunk van velük a távollétünkben. Na de a Buena Vistát ő is nagyon-nagyon szereti, és szerette volna mégis megnézni és hallgatni őket élőben, amíg van rá mód, mivel több tag már az égi zenekarban játszik. 

Azt kell hogy mondjam: nem csalódtunk. Fergeteges bő kétórás bulit csináltak a "nagyszüleink". Megint csak azt kell mondanom, hogy egy ilyen koncerthez a Müpa nem a legjobb választás, sokkal jobb volt így szabad téren, aki akart (márpedig sokan akartak) felállhatott táncolni, volt hely, és fergeteges hangulatot csináltak az öregek, volt tüzes forróság, nagy nevetés, szerelmetes pislogás meg minden ami kell egy ilyen estén, lobogtak a kubai zászlók is, Barbarito Torres a már jól megszokott módon gitározott a háta mögött (legközelebb Milánnak is jönnie kell, imádja!). A koncert végén természetesen mindenki állva tapsolt, és a végkövetkeztetést mi is levontuk: így kell élni! Vidáman, mosolygósan, zenével, táncolva. 

Az sem volt elhanyagolható egyébként, hogy a zurammal kettesben sétálgattunk a Margit-szigeten és a Duna felett, lehet hogy most nevettek egy jót, de ilyen még nem volt. :D Igazából azt sajnáltam egy kicsit, hogy arra már nem jutott idő és energia hogy beüljünk valahová egy pohár valamire, vagy egy vacsorára, A. már 7 napja dolgozik folyamatosan, szünnap nélkül reggel fél6-kor megy, este fél7-kor jön hétvégén is, és ez még így lesz egy pár hétig, így is hulla volt, örülök hogy ezt a koncertet sikerült összehozni, főleg hogy már május óta vártunk rá. 11 után értünk haza így is, gyermekszuszogások ellenőrrózése után ő beájult az ágyba, én még pörögtem itthon úgy félórát, mire mellé tudtam bújni én is.

Emlékezetes verseny

Nagyjából ennyit a jó oldaláról: tehát sikerült a futócipő tesztelés (lényegéről később), gyönyörű helyen futottunk, nagyon hangulatos verseny volt, nem nagy tömeggel (annál több szúnyoggal, mindegy, túléltük), kedves emberekkel (a barátaimat említve elsősorban, de elbeszélgettem másokkal is), egy kis malőrnek köszönhetően pedig testközelből láthattam olyan futókat, akik 36 perc alatt futották le a 10 km-t, tátott szájjal néztem, olyan tökéletesen megkomponált mozgással siklottak az aszfalt felett pár centivel... amellett hogy nagyon-nagyon gyorsak voltak, szerintem ez már külön művészet. 

A malőr: szervezésnek nem adnék 5 pontot az 5-ből. Tájékoztatás okés, kedvesek voltak a szervezők, a segítők is lelkesítettek, bár volt 1 hely ahol én hiányoltam őket és csak úgy saccra futottam arra amerre a helyes útvonalat sejtettem, a második bakiba viszont csúnyán belefutottam (és tényleg!). Valahol 2 km után volt egy fordító, ahol sokan visszafordultak, de egyenesen nem láttam tovább menni senkit, nekem pedig a segítő csak odakiabált, hogy fordulj, fordulj, így én fordultam. A következő segítő már azt kiabálta, hogy hajrá, hajrá, már nincs sok hátra, itt már gyanús volt a dolog, hogy miről beszél, én nem a 4 km-es távon indultam hanem a 10-esen, annak meg még a felénél sem tartok, de gondoltam lelkesít mindenkit és ennyi... majd nagy hirtelen a célban találtam magam, kezembe nyomták az ajándék kis tornazsákot (nagyon tetszik egyébként), az érmet, pogácsát és innivalót, gratuláció meg minden, én meg álltam ott értetlenül, hogy most mi van? Mondtam is, hogy nekem 10 km-t kellett volna futnom, és mondták erre, hogy ja, akkor ott fent a fordítónál nem kellett volna fordulnom, én meg erre, hogy hát ott mondták a segítők hogy fordulj, fordulj... mivel sosem futottam még ezen a helyszínen, az enyhén ívelő úton egyenesen sem láttam magam előtt semmit, fordultam, mi mást is tehettem volna? Utóbb kiderült, hogy nemcsak én jártam így, DO-nak is odakiabáltak hogy fordulj-fordulj, ő is fordult, csak aztán utána szóltak, hogy ja, csak a 4 km-eseknek! Így ő újra kerülve a bóját végül korrigált és ment tovább (ezúton is gratu, nagyon jó idővel!), utánam viszont nem szólt senki, így mire bemelegedtem, már célba is értem. Később egy helyi emberrel beszélgetve diskuráltunk arról, hogy mondjuk nem lenne nagy költség fehér papírlapra fekete számokkal kinyomtatni az irányt, meg hogy hányadik km-nél tartunk mondjuk, csak a félreértések elkerülése végett, hozzáteszem hogy én alapból zenével futok, de így is a fülesnek csak az egyik fele volt bedugva, hogy halljam mit mondanak az út szélén, mert ha nem, simán eltévedtem volna vagy nekimentem volna egy-egy oszlopnak (csípő magasságúnak, szóval azért nem fejjel :P). Na mindegy... tanultam, ebből is, csak nemjó, na. :-I

Bosszantó volt ez az egész, vagy éjjel 2-ig ezen agyaltam, hogy milyen béna vagyok, hogy miért nem néztem jobban utána az útvonalnak, és különben is, és annyira készültem erre a versenyre tempóval is, távval is, majd bő 2 nap rápihenéssel, minden stimmelt, erre így járok. Nyaff. Ezen most egy pár napig biztos elkesergek magamban, némileg motivációvesztett is lettem, de remélem hamar kinövöm, hiszen bizonyos értelemeben nyakamon a félmaraton, amit remélem teljes egészében lefutok majd.

A futócipő: a Nike volt kint egy cipőtesztes promos busszal, két helyeske fiatalemberrel. A dolog úgy néz ki, hogy az ember odamegy, megnézik a lábát hogy vajh' milyen cipő való neki, a lelkes tesztelő a személyit odaadja, cipőt felveszi, és mehet a dolgára, a verseny végeztével meg visszacsere, kérdőív kitöltés és lehet kezdeni gyűjteni a rávalót, ha a cipő bevált. Nos hát gyakorlatilag ránéztek a lábamra 3 méterről és azt mondták befelé dől a bokám, majd a kezembe nyomtak egy szép (de nem túl szép színű) cipőt, hogy na akkor azt, talán. Kicsi volt, majd jött a másik, hogy nagyobb most itt náluk csak férfiben van, de egyébként lényegi különbség nincs is férfi és női cipő között, tehát mindegy, és megkaptam a gyönyörűséges cipellőt, ami egy álom, és kényelmes is, és jjjajjh ha egyszer ilyenem lehetne... még a neve is csodálatos: Nike LunarEclipse... beleszerelmesedtem, na (katt a fenti képre, megnő, és akkor látni valamennyire, annyira én-színű egyébként...). Igaz hogy az ára tűréshatáron messze túl van, a számomra szükséges méret pedig megdöbbentő: 42,5 (a 40-41-es lábamra), de nagyon jólesett benne a futás, szóval továbbra is lottózom. :)

Nyári délelőtt

Kérnék napi 36 órát, köszi!

Időnként annyira úgy érzem, hogy el vagyok, vagyunk úszva, hogy katasztrófa. Reggel ugye én már ébren vagyok általában 6-kor, vagy korábban is, amikor A. elmegy dolgozni, ágyba hozza nekem a kávét. Miután magamhoz térek, az előző esti romeltakarítással, mosás berakásával, kenyértészta összekészítésével, második kávé elfogyasztásával tökéletesen el tudom ütni az időt, amíg fel nem ébrednek a csemeték. Velük akkor (újabban 8-fél9) hancúr, reggeli, ágyazás, öltözés, mit csináljunk aznap, közben kész a kenyér, lejár a mosás, ott a teregetni való és máris itt a 10 óra, ma például elmentünk a henteshez gyalog/bringával. Mondjuk nem a szomszéd utca, de nincs is túl messze, és mivel a hentesnél bár van ajándék cukor, néha megleshető 1-1 disznó (felakasztott állapotban, a gyerekek szerint vicces), mégsem az a tipikus gyerekprogram, így hát utána irány a fagyizó (játszótér csak azért nem, mert megromlana a hús mire haza tudnám parancsolni őket), és rögtön fél12, mire hazaérünk. Na akkor mit is ebédeljünk, ami tutira elkészül 1 órára (esetleg félkettő)? Akkor gyerekeknek elfoglaltság biztosítása a kertben (színezés, feladatos könyv, medence, "fűnyírás" vagy akármi-bármi), nekem főzés, és ha túl nagy a zaj, vagy épp túl nagy a csend, azért kiszaladgálok megnézni hogy ugyan mi újság az oviban. 

1 óra, ebéd, félkettő mese, alvás.. és jön az én szabadidőm, vagy a vasalás, vagy mikormi, de ugye mivel mindenki alszik, pl porszívózás kizárt, anélkül meg nem lehet felmosni, úgyhogy lightos (és halk) tevékenység szükségeltetik.

4 óra, második műszak, mikorjönmárapa, akkor homokozzunk, menjünk ki bringázni, süssünk muffint, mikormi, mire A. hazaér addigra próbálok valami rendet varázsolni mindeközben, hogy mégse essen át semmin és ne kapjon idegbajt hogy tejóég, miezitt, De közben ő meg ugye egyszerre éhesszomjasfáradt, magyarán hazaér a negyedik gyerek. :D Persze mindenki rajta lóg, sokszor én is, miközben mesél, játszik, megszereli amit kell, füvet nyír, eszik és iszik és babusgat egyszerre megbeszéljük, hogy mit enne vagy vinne másnapra kaját, már estenyolc, fél kézzel főzöm a vinnivalóját vagy mosogatógépet pakolok ki-be (aaaah, hogy az micsoda kincs?!), kicsi fáradt, fürdetés, mire elalszik, jöhetnek a nagyok, de ő nem vetkőzik, amaz enne még, egyik játszana, másik mesét szeretne, tetőzik a fejetlenség, engem meg nyomaszt, hogy te jó ég , hogy néz ki a gyerekek zoknija?! Mikor is mostam fel legutóbb?!

Este 9 (féltíz), ájulás vagy futás, bár a futással jobban járok, mert akkor még van erőm a folytatáshoz (mivel felpörget ugye), ha ájulok akkor végem, a következő reggel 6 órájáig.

Néha vágyom arra, hogy de jó is lenne, ha mondjuk míg kimegyek a gyerekekkel a játszótérre, kitakarítana és/vagy megfőzne valaki, úr Isten, mennyivel előrébb lennék? Aztán fejbekólintás a saját magam részéről, hogy én vállaltam, én dolgom, tudtam mivel jár, meg sem érdemelném ha nem tudnám csinálni, csak néha olyan elúszós az egész nap... vagy az egész hét.

szívem mélyén (is) mosolygok...

... amikor felhív egy réges-régi ismerős (konkrétan vagy 10 éve nem is hallottam a hangját :D), hogy az van, hogy neki 3 hónapos a csemetéje, és hejj de jól elvannak, megvannak, pörögnek ezerrel, minden megy flottul az újdonsült családnak, és gondoltak egy merészet, vagyis nem is merészet, mert nem gondolják hogy bármi zökkenő lenne, de úgy hallotta, hogy mi jártasak vagyunk ilyesmiben: nyaralni szeretnének menni tengerpartra, ugyan meséljem már el hogy mi mikor is szoktunk indulni hogy jól bírják a törpék, és meséljek már, mi-hogy-merre. csúcs! hajrá nekik! :)))

Forog a világ...

Amikor egy nő anyává válik, végérvényesen tudatosul benne, hogy nem körülötte forog a világ, sőt: ő forgatja a világot a gyermekei körül.

milyen stílus ez?

A nagyok kint ettek a kisasztalnál, mi Konival bent. Mondom a nagyoknak, hogy ha megették az ebédet, hozzák be az üres tányért, és akkor adom a tortát. Szofi lelkesen szalad ki, kiabál hogy ÉN MÁR HOZOM IIIIIIIIIS! Mire Milán az orra alatt odadünnyög neki, hogy "normális vagy? így nehogy bevidd... szerinted kapsz tortát ha nem eszed meg az ebéded?" :D

Mit lehet kapni 30 forintért?

Megmondom én: élményt! Történt ugyanis, hogy Milán a csavargós tábor óta az állandó mehetnék nevű kórsággal küzd, a "miért csak a játszótérre", meg a "de miért csak medencézünk" csak kettő a lehetséges válaszai közül, amit a napi program felvetésekre reagál. Na hát gondoltam egyet, és lebeszéltük a két faluval arrébb lakó barátnőmmel (2 gyerkőc ott is), hogy átruccanunk hozzájuk délután, autó illetve vezetéstechnikai alkalmatlanságom híján busszal. A gyerekek extra lelkesek voltak, elvégre szinte csak nyaralás alatt szoktunk tömegközlekedni, és ami ritkán van és újdonság, az izgalmas is. Jól érzik ők, hogy már úton lenni  is cél, nagyon várták a tegnap délutánt.

Kicsit izgultam hogy egyedül, 3 gyerekkel milyen lesz a fel és leszállás, de nem volt semmi gond: 15p séta a megállóig, majd 10p várakozás, busz jön, sofőr int hogy a középső ajtónál szálljunk fel, szerencsére alacsony padlós jött és nem volt gond a babakocsival sem, kocsi befékez, nagyok vigyáznak a kicsire amíg megveszem a jegyet, amire azt mondja a sofőr: 30 forint. :-o Szerintem elég bambán nézhettem, mert rögtön mondta hogy hát 90%-os, nem? Ja de, feleltem, és akkor esett le hogy a volánra jár a nagycsaládos kedvezmény. /hozzáteszem 30 Ft-ból a kertkapun nem állnék ki autóval, még akkor sem ha nem számítom hogy meghúznám a kocsit :D/ Bő negyedórás út után buszról le, barátnőékhez 20 perc alatt hegyre fel, gyerekek hamar összebandáztak, anyukák szintén, apukák pár óra csúszással csapódtak a csapathoz, csuda egy délután volt, szóval hetente egyszer bevezetünk valami ilyesmit, bár most könnyített túra volt, mivel A. hazafelé már elhozott minket. Szerintem a jövő héten bevállaljuk Esztergomot is. :-)

nem eshetek el...

Na kezdem még az elejéről, mert bár nem tűnik úgy, de rég írtam már a futásról, meg hát van inspiráció is meg minden, szóval mesélni való dögivel.

Történt ugyanis, hogy múlt hét szerdán nőgyógyásznál voltam (hagyományos éves meetingen), a doki rám nézett, és mosolyogva kérdezte, hogy hát magával mi történt? Ki van cserélve! Én meg csak nemes egyszerűséggel azt feleltem: hát... minden rendben, boldog vagyok és..  futok. Tudtam, hogy felcsillan majd a szeme, mert hogy évek óta fut, de az csak vizsgálat közben derült ki, hogy mennyire (rossz az aki rosszra gondol, rendszerint vizsgálat alatt beszélgetünk nyaralásról meg effélékről, így eszemben sincs szorongani vagy bármi ehhez hasonló, amíg ő Turkesztánban jár): túl van már több maratonon, sőt jövőre az ironman-en indul! :-o  Kérdezett a terveimről, elmondtam neki az idei félmaratont, gratulált az elhatározáshoz, majd szinte utasításba adta, hogy jövőre a maratonon találkozzunk... Én mondtam neki, hogy hát ahhoz le kell futnom a felet, hogy legalább elképzelésem legyen arról, hogy mit is vállalnék jövőre, de ha jövő novemberben úgy gondolja, várhat a célban a Balaton partján, mire ő, hogy nem-nem, a budapestin kell indulni, mert hogy az ilyen meg olyan, és hihetetlen nagy élmény lesz, és el kell hinnem, hogy aki lefutja a felet, annak megy az egész is, persze rengeteg munka és kitartás kell hozzá, de menni fog, és akkor jövő ősszel találkozunk?! Hehh... nőgyógyászati javaslatra maratont futni 1,5 év múlva? Van ilyen? mondtam is, hogy ha behúz a célig akkor talán vállalom, azt mondta menni fog, és azért is mondta a budapestit, mert ott ez működik - hát jó. Remélem nem mint orvosra lesz rá szükség, vagy egyáltalán nem is lesz rá, de az tuti, hogy ha ott lesz és találkozunk, én a nyakába ugrom. Igaz ezeket a sorokat még magam sem hiszem el, hogy mi motoszkál a kis fejemben, meglátjuk. Tekintve, hogy a maratonnál is nagyobb álmaim (céljaim?) vannak, akár még reális is lehet a dolog, de ez tényleg nem kis munka (és idő), szóval meglátjuk, hogy mit mikor.  :))

Szóval a múlt hét szerda egy koncerttel folytatódott, ahová barátokkal mentem, és csütörtök hajnalban fél3-ra sikerült ágyba kerülnöm, sajnálatomra Koni szerint így is fél6-kor már reggel volt, szóval mondhatni rövidre sikeredett az éjszaka. Vagy túl hosszúra? Mindegy is.Próbáltam átvészelni a napot, a nagyok még táborban voltak, de úgy dőltem-borultam, hogy az esti futásra gondolva szinte sajgott minden porcikám a fáradtságtól, és le is mondtam a futótárssal való fartlekezést, mondván hogy na arra éééén biztosan nem leszek képes. Még fél 9-kor is latolgattam a 9-kor való indulás gondolatát, hogy aaah, nem, majd holnap, na de vasárnap hegymenet, az előtt nekem pihenni kell, különben nem bírom végigcsinálni, mese nincs... csak elindulni nehéz. Na így szokott ez lenni, ha az ember nyafog, annál jobban teljesít, igaz csak 6 km-t mentem, de igen jó tempóban, és furcsamód a fáradtságom is nyomtalanul elmúlt. :))) 

Vasárnap reggel futóklubos futás a hegyen, ezúttal hárman voltunk, sokkal jobban ment mint az első, és bár szarvast nem láttunk, megnéztem a talajt borító köveket kicsit közelebbről: akkorát estem a 6. km-nél mint az ólajtó, jól lezúzva a térdem. Azért is féltem a terepen való futástól, mert béna vagyok és csámpás, és parázom attól hogy megbotlom vagy megcsúszom valamiben, na hát féltávig most elég erősen bennem volt a gondolat, hogy jaj nem eshetek el mert szombaton futnom kell Esztergomban, féltávnál megnyugszom, rá két kilire meg zakózom, na kérem, ilyen a gondolat teremtő ereje. Még mindig sebes és kicsit dagadt, jegelem meg kenegetem és már csak akkor fáj ha megnyomom, és eléggé kéne futnom a szombati verseny előtt még egyet, de nagy a dilemma, hogy inkább gyógyuljak meg teljesen és hagyjam a futást, vagy fussak ma egy lazarövidet hogy mégis formában legyek? Bár annyira nem hátráltatott az esés vasárnap, hogy ne tudtam volna befejezni a távot, simán mentem vérezgető lábbal még 2,5 km-t, délutánra azonban sántítás volt, mostanra sokkal jobb, fene tudja hogy mivel tennék jót és/vagy rosszat, de majd még estig kitalálom. 

Rohanó világ...

Azon azért sorozatosan ledöbbenek, hogy az anyukám régi barátnői bejelölnek a facebookon, hogy láthassák mi újság a családdal. Persze örülök hogy haladnak a korral, de mégis meglepő... Nyilván azért is, mert anyu a számítógépet még bekapcsolni sem tudja, igaz nem is akarja. Mondjuk a barátja meg múltkor a booking.com-on foglalt szállást. Lehet hogy nem a többiek rohannak, hanem anyukám van egy kicsit lelassulva?

Költözködés, az elszakadás második fázisa

Múltkor már írtam arról, hogy azt hiszem amikor egy baba megszületik, az elszakadás első fázisát éljük át, az első jó pár hétben vagy inkább hónapban: 9 hónapon át egy testben éltünk, majd végre a karunkban tarthatjuk, ami furcsamód mégis kicsi távolinak tűnik az előtte lévő időszakhoz képest. Eleinte még wc-re kimenni is furcsa úgy, hogy nem érezzük magunk mellett, majd (részemről) lelkiismeretfurdalás lebeg az emberben amikor először elmegy boltba a csemetéje nélkül (te jó ég, mit össze stresszeltem amikor a két hónapos Milánt először hagytam anyukámra, pedig csak egy órára szaladtunk el A-val a közeli hiperbe), majd jönnek az első külön programok: először valami sport-féle, majd esetleg 1-1 kávé barátnőkkel, de azért az ember igyekszik 99%-ban mindent gyermekestül megoldani, mert hát mégis... hát mindenhová csak nem lehet, és egyéni beállítottság kérdése, hogy mennyire akarunk/merünk elmenni gyerkőc nélkül, és hogy mennyi időre. Ha elmegyünk, kire marad a legdrágább kincsünk? Szabad estére törekedve az apjukkal valamelyik közeli hozzátartozónkra akire az életünket is rábíznánk és akikkel a gyerek(ek) is jól elvan? Vagy maradjon az apjukkal míg mi egy kicsit kiszellőztetjük a fejünket - és így apához is még közelebb kerülnek? 

Na hát nálunk az első külön program úgy alakult, hogy A-val mentünk el színházba, Milán talán féléves volt. Nem tudtam jól érezni magam, odaérkezésünkkor, a szünetben, és hazafelé jövet is telefonálgattam, hogy biztos, hogy minden rendben van-e, majd aztán jól meg is bántam az egészet, és bár nagyon jól éreztük magunkat, úgy éreztem, hogy ez még ráért volna. "Lepasszolni egy gyereket szűk fél év után, hogy legyen egy szabad párórám? ÉVEKRE köteleztem el magam, és ebből még egyetlenegy sem telt el - gondoltam magamban. Sok olyan dolog volt, amit pl A. csinált, de én értelemszerűen jó sokáig ki kellett hagyjak: mint például a motorozás. Hiába szerettem volna elmenni motoros túrára, az egyrészt mondjuk legalább fél nap, amikor nekem a gyerekekkel a helyem, meg hát azért az emberben (még ha nem is száguldozós fajta az ura, akkor is) benne van az, hogy amíg mondjuk szoptatok, sőt, amíg nem tud önállóan járni a gyerkőc, egy szimpla kéztörés is mekkora szívás lenne ha bekövetkezne, szóval jó néhány évre ki kellett hagynom a lelkemhez bár közelálló, de mégis nagyon kockázatos kikapcsolódást. 

Részemről a tánc-buli-barátok az, ami létszükséglet: na ez is felejtős volt úgy 2,5 évig, tulajdonképpen amíg Szofi 1 éves nem lett: amikor már nem volt rám szükség éjjel, az esti fürdetést-fektetést megcsináltam én, és utána kire másra, mint az apjukra hagyva az alvó csemetéket mentem, hogy jól érezzem magam, az első alkalommal izgatottan készülődve: smink, csinos ruha, és végre mint NŐ léptem ki az utcára, na akkor amikor megcsapott a végre egy kicsit én is magam lehetek érzés szele, jött a hátulról motoszkáló gondolat: nem érzik majd meg? Nem sírnak majd fel? Na hát remekül éreztem magam... kettős érzésekkel tértem haza az első ilyen kiruccanásról, és hamar nem is követte másik. Mondjuk azóta bele-belefér egy-egy ilyen, de szigorúan csak fektetés után szeretek elindulni, amikor már biztosan tudom hogy rendben vannak a gyerekek... nem mintha nem bíznék az apjukban, mert hát dehogynem, elbír ő (már) 3 manóval is, csak hát mégis, na.

Utaztam már kétszer is nélkülük: na az is fura volt még. A római utazáskor bár kevésbé "terhelt meg" lelkileg az, hogy itthon hagyom őket, és hogy nélkülem vannak, annál nagyobb fejtörést okozott az, hogy jajj, de jó lenne ha ilyet ők is ehetnének, de jó lenne, ha ezt ők is láthatnák, jaj az a kisfiú tiszta Milán gondolatok sora. De jó volt, élveztem, csak még egyszer nem biztos, hogy bevállalnék ilyet. 

Na de miért is kezdtem el írni ezt az egészet? Láthatatlan kötelék ez, amit nagyon lassan, óvatosan szabad (és persze kell) nyújtani, oldani. Ami a nagyoknál nehezebben ment, az Koninál jóval egyszerűbben: korábban került sor az első külön programra, bulira, utazásra is, a gyerkőcök pedig mindig csak és kizárólag A-val, hisz ő a másik felem, ki másnál is lehetnének jobb kezekben? Viszont amikor Szofi és Milán kicsik voltak, már az első pillanattól külön szobában aludtak, illetve az első pár hetükben én töltöttem az éjszakát az övékben, de aztán fokozatosan távolodva mindenki a saját helyén töltötte az éjszakát. Koninál más volt a helyzet: a házunk adottságából kifolyólag úgy volt ésszerű, hogy a tetőtérbe költözésünk után az elején még a mi szobánkban legyen az ágya, majd átköltözik a nagyokhoz ha egy kicsit nagyobb lesz. Gondoltunk már arra, hogy na majd karácsony-körül, de aztán egyikőnk sem feszegette a témát. Na akkor majd ha egy éves lesz... persze akkor sem került szóba. Most viszont nem is tudom miért, egyszer csak elkezdtem megcsinálni a helyét a nagyoknál, A. pedig szinte kérés nélkül áthozta az ágyat, mindenki örült és boldog volt, csak én néztem bambán: évek óta vágytam már egy csakminénk-csakhálószobára (a tetőtéri bővítés előtt a mi ágyunk a nappaliban volt), most itt van, és mégis olyan üres... 

kipateroltuk - gondolom néha, elég nagy már - így egy perc múlva... dolgozom még ezen. 

Táborok hete

A nagyok táborozni voltak a héten - ez az időszak is eljött. Nagyjából annyi időt töltöttek távol, mintha oviban lettek volna, és mindketten nagyon élvezték. Külön tábort találtunk nekik: Milán a kedvenc óvó nénije által szervezett csavargós táborhoz kapott kedvet (voltak strandon, az Eleven parkban, hajógyári szigeten, moziban, mindezt tömegközlekedéssel! :)), Szofi pedig oda akart menni, ahová az ovis barátnője is, az tényleg még kisebbeknek való, kézműves csip-csup csodák születtek, állatokat fedeztek fel, sétálgattak, játszótereztek, de az ő napjukba belefért a délutáni alvás is. Egy percig sem volt kérdés, hogy engedjük-e vagy sem őket, mintha magától értetődő lett volna hogy ha van tábor akkor mennek és kész (én is voltam gyerekkoromban, életre szóló élmény!!), mindketten várták már nagyon a kalandokkal teli hetet. 

Milán persze a maga módján az utolsó előtti pillanatban visszakozni kezdett, de megbeszéltük, hogy az első napot kipróbálja, ha nem tetszik akkor nem kell többet mennie, de az I. néni már nagyon-nagyon várja őt, úgyhogy ne hagyjuk cserben. Olyannyira belelendült, hogy utána már nap mint nap arra kért, hogy menjünk érte később és még később, míg végül bátorságpróba gyanánt a tábor törzstagjai (Milán és két kis barátja, akik testvérek egyébként) ott tölthették az utolsó éjszakát I. néninél, sátorban! Nagyon-nagyon élvezték, I. néni pedig még tegnap este megköszönte a bizalmat, hogy engedtem Milánt ott aludni - nagyon jólesett hogy ilyet írt, mi pedig megköszöntük a rengeteg élményt.

Csudajól érezték magukat, és bár lehet, hogy a családi nyaralás az idén elmarad, nagyon-nagyon bízom abban, hogy még sok hasonló élményt tudunk szerezni a csipet-csapatnak. :))

komfort zóna

Amikor elkezdtem futni, olvastam egy rakás futós blogot, fórumot, bejegyzést, és már ha álmomban felkeltenek is bennem van a mondat: ha fejlődni akarsz, ki kell lépned a komfort zónádból!

Ezt minden alkalommal elolvasva vagy meghallva arra gondoltam, hogy hogy a jó életbe ne lépnék ki már akkor, amikor a lábamra húzom a futócipőt: másfél órával hosszabbítom meg a napomat (és rövidítem meg az alvásomat), mert ugye vagy hajnalban megyek, vagyis reggel 6-körül, amikor még alszik a család (és alhatnék én is), vagy este 9 után, amikor már mindenki más nyugovóra tér (és tehetném ezt én is). Szóval igen, már eleve kilépek a komfort zónámból amikor elindulok pihenés, tévézés, stb helyett, és ne okoskodjanak már nekem, hogy ezt még lehet überelni. Márpedig lehet... erről szólt az elmúlt hét.

Csütörtökön baráti segítséggel megejtettük az első fartlek edzést. Ez arról szólt (volna), hogy 1-2 km laza kocogás (a sportpályáig) után futunk 1 kör lazát és fél kör sprintet 8-szor egymás után. Azért kértem ehhez segítséget, mert ismerve magam, tuti nem futottam volna sprintet amikor kell, csak egy kicsit mentem volna gyorsabban, és mondjuk nem félpályát, hanem csak az egyenes részt, szóval biztos voltam abban hogy a felét elcsaltam volna, márpedig jó lenne fejlődni sebesség szinten, ez az edzés fajta pedig erről szól. Na hát a 8 feladatból 5-öt sikerült végrehajtani még segítséggel is, mindezt úgy, hogy az 5. sprint után úgy éreztem, hogy a pulzusom távozik a fejemen át és felrobban a mindenem, nem kapok levegőt, és azonnal hordágyat nekem, meg vizet, meg bármit csak egy lépést se kelljen tovább mennem. Feladtam, utáltam, azért toltunk még 2 kör lazát a pályán, de tényleg nagyon-nagyon lazát, és baromi elkeseredett és csalódott voltam, hogy nem tudtam végigcsinálni, nem értem el a kitűzött célt. és hogy a segítségem is hiába fáradt miattam, semmit nem ért így az egész. Azért még hazakocogtunk, egy kis kerülővel 8,2 km lett a vége, ami azért megörvendeztetett kissé, hogy mégis csináltunk valamit, igaz erről visszaigazolást adtak a lábaim is, mert ennyire még soha nem éreztem magam fáradtnak futástól, remegett-lüktetett minden egyes porcikám, szóval talán mégiscsak jó volt valamire ez az egész.

Ez után 2 nap pihit kívánt a testem, másnap mozdulni is alig bírtam, vasárnapra pedig egy futóklubos anyuka ígért be nekem egy hajnali hegyi futást. Én felkészítettem őt, hogy lassú vagyok, fáradt vagyok (különösen reggel), és igazán nem szeretnék a terhére lenni (sokkal jobb nálam, évek óta fut és nem keveset...), de mondta hogy nem, ő nem menne egyedül arra és nincs is kivel, és megcsináljuk, jó lesz, de készüljek, mert kemény lesz azért. Na hát ha lehetett még szarabb élmény (lelkileg), mint a csütörtöki, akkor ez az volt. Már az első kilométerbe bele kellett sétálnom (ilyen a kezdetek óta nem volt!), igaz durva volt az emelkedő, meg szokatlan a terep (erdei út), na de azért mégis... és volt kis pihi féltávnál. Igaz gyönyörű volt a táj, láttunk szarvast is, meg vadnyulak ugráltak át előttünk, de ez csak egy icipicit feledtette velem azt az érzést, hogy mennyire szar vagyok, és hogy szegény M. állandóan előre megy, megvár, nyüstöl, hajszol, szegénykém még dicsér is, hátha új erőre kapok, de katasztrófa volt, vagyis én nem éltem meg túl jól, hogy a héten már másodszorra nyírom ki magam úgy, hogy egy másik ember után loholok, amitől szarabbnak érzem magam mint egyébként. Persze gratulált, meg hát nagy meglepetésemre az időnk sem lett olyan rossz mint gondoltam: km-ként csak fél perccel voltam rosszabb mint amikor egyedül futok, és 8,6 km-rel zártuk a kört, mire a család felébredt reggel 8-kor, már itthon is voltam.

Ez után a hétfői nap pihenője következett, MINDENEMBEN éreztem a vasárnapi hegymenetet, szóval érezhetően hasznos volt ez is, de nagyon-nagyon vártam a keddi futást, amikor is egyedül, a saját tempómban, a saját terepemen és zenével futhatok, pontosan úgy, ahogy a kedvem tartja, a saját komfort zónámban maradva. És itt kaptam észbe: igen, VAN olyan, hogy az ember a komfort zónájában FUT. Hozzáteszem, hogy tizenegy kilométert fut. Sőt! Az eddigi legjobb tempójában, a legjobb idejével teszi ezt, sorra döntve az eddigi saját rekordjait. Szóval mégiscsak megéri sprintekkel és hegyen futni még ha kínszenvedés is, utána jöhet egy jóleső, laza, magányos hosszú, ejj de szerettem. Különösen jó érzés volt a végén is csak azért megállni, hogy nehogy megint baj legyen (múltkori sípcsontos kínlódásból tanulva), mert lett volna még bennem 1-2 km. Ismét szinte táncolva jöttem hazáig, mint aki nem is tudom mit nyert. Talán magamat győztem le. Megint.

örökség

ma reggel a langyos baracklekvárt nyalogatva, friss, házi kenyérrel beletunkolva arra gondoltam, hogy milyen kivételes helyzetben vagyok én, hogy mindezt megtehetem. 

sokan odáig vannak a nagymama által főzött lekvárért, a Rózsi néni házi kenyeréért, de saját maguknak eszükbe sem jut, hogy ezt meg lehetne, vagy meg kellene tanulni ahhoz, hogy a miénk maradhasson, és hogy majd a mi gyerekeink és unokáink is úgy jöjjenek hozzánk, hogy na idén milyen lekvárt tettél el? mutasd, hadd kóstoljam csak meg? és hogy csinálod, hogy kell? többször mondták már nekem, hogy a 21. században lekvárt főzni hülyeség, a cukor és a gyümölcs drága, és különben is elmész a boltba és megveszed, ahogy a kenyeret is a péknél. na de aztán mégis sóvárogva emlékeznek a házi kenyérről és a lekvárról, ugye, de ezeket a fortélyokat első kézből megszerezni az igazán tuti tipp, az erre fordítható idő meg mint tudjuk, véges.

ne légy rest, csináld! mondjuk igaz, hogy mindennek van ára, ezeknek a dolgoknak többek között az, hogy nem számít, hogy mikor lesz vége a napnak (tegnap este fél10 után álltam neki a magozásnak egyébként), és nem számít hogy mikor kezdődne a következő (ma ráértem volna 7-kor kelni, de fél6kor nekiláttam a főzésnek), és van hogy a friss kenyér is kisül már reggelire. így lehet, hogy 3 gyerkőc és futás mellett a ribizli dzsem és a mentaszörp mellé felkerül a polcra a házi baracklekvár is, úgy, ahogy azt az anyukámtól tanultam meg főzni, és úgy, ahogy (remélem) a lányok is megcsinálják majd, ha eljön az ideje. mert azért bolti lekvárral a bukta, a palacsinta, a zserbó valljuk be, nem az igazi, ráadásul pontosan tudjuk, hogy mi van abban, amit mi magunk rakunk el: gyümölcs, cukor, és az ég világon semmi más. :)

aztán persze szembesülök azzal is, hogy sokszor amikor emlegetem, hogy én mennyire lusta vagyok, azt mondják, hogy teeeee? dehogy is! ne már! ... igazuk van. tényleg nem vagyok én olyan lusta. csak kényelmes. de az nagyon. szóval most viszlát számítógép és helló függőágy, mert mára mint aki jól végezte a dolgát, a sziesztaidőt bizony ott töltöm majd! :)

.... és végül végre közelről...

Hosszúnak tűnő és programdús hétvégén vagyunk túl. Bár A. szombaton délig dolgozott, pörgősen indult a napunk: fél6-kor ébresztett engem is, mert a piacra korán kell kimenni, hogy a megfelelő helyeken tudjuk beszerzni a dolgokat. Nálunk általában ő jár piacra, szereti nagyon, nyaraláskor is piacokon vásárolunk, ha van rá lehetőség, akkor minden nap másikon.

Na de most én mentem, bringára pattanva, kosarat a csomagtartóra szerelve, papírra írt instrukciókkal ellátva vágtam neki a kalandnak, meglepetésemre sok ismerőssel összefutva. 7-re már itthon is voltam, Milán már ébren (Anyu figyelt addig rájuk), reggeli után pedig nekiláttunk a sütés-főzésnek. Megkértem A-t, hogy ne vegyen nekem idén szülinapi tortát, majd én csinálok, a torta ára kerüljön bele inkább a futócipő feliratú perselybe. Szóval tortakészítés is volt gyermeksegédlettel, majd viharhallgató szieszta immár családostul.

4-re jöttek Öcsémék köszönteni, álomszép királyliliommal a kezükben (a nugátos bonbont sem titkolhatom el...), majd előkerült a meglepetés: lett torta mégis, ráadásul parfé, így lett két tortám az egy szülinapomon (vagy innentől kezdve már annyi éves vagyok hogy mindig kettő kell?) :-)

Lazulós beszélgetős, estébe nyúló délután, amikor máris elkezdtem izgulni a másnap hajnal miatt...

Vasárnap ugyanis reggel 6:20-ra lett megbeszélve, hogy jön értem egy futóklubos lány, és meghajtjuk a vádakat a felkelő nap fényében, na de erről majd később, egy külön bejegyzésben bővebben, mindenesetre csodás kezdése a napnak egy ilyen élmény, mire ebredezni kezdett a család, én már magam alá gyűrtem 8,5 kilométert, egy óra múlva pedig végre együtt reggeliztünk. Főzős délelőtt, A. bringázni ment a nagyokkal míg egy kutyafutta takarítást eszközöltem az alsó szinten, majd közös ebéd után motorra pattanva barátokhoz csapódva motoros túrára indultunk, és bejártuk a fél országot: Bicske-Székesfehérvár-Veszprém-Tihany.... majd a Bakonyon és a Vértesén át kanyarogtunk haza. Álomszép helyeken jártunk, a gyerekeket egy percre sem feledve: meg is beszéltük, hogy augusztusban tőlünk egy 3 napos tókerülést autóval, ha már olyanunk lett amiben alurni is lehet gond nélkül, ennyi szépségből és kalandból önző dolog lenne kihagyni őket.

Szóval amire a cím utalt: igen, bő két év után végre láttam a Balatont közelről, mert bár a legutóbbi balatoni kiruccanás óta megcsodálntam felülről vagy háromszor is, látni a csodás zöld színét, érezni a gyerekkoromra emlékeztető illatát mégis más élmény, elsikkad mellette a repülés. Imádom a Balatóm, ez van. :-)

Ma jött szembe...

Futóklub? Hogy miii?

Gondolkodtam, hogy múltkor, amikor lábfájásom miatt némi motivációt veszítve keresgéltem a neten helyi futókat (blogot, útvonalat, klubot, bármit), és nem találtam semmit, hogy itt a környéken biztos nincsenek is lelkes futók. Pedig jó lenne egymáshoz csapódni, akár közösen futni néha vagy edzés szinten, vagy csapatban indulni 1-1 versenyen, vagy csak egymást segíteni tanáccsal, húzni ha valakinek nincs kedve, de úgy gondoltam hogy ááá, kizárt, ha Komáromban, Esztergomban, a III:. kerületben vannak ilyenek, nálunk nincsenek, annak biztosan oka van. Aztán a múltkori helyi újságban volt egy hír, ami szerint a sportpályán (meg)csinálták a világítást, a futók örülhetnek, hogy sötétedés után is lehet róni a köröket. Kétszer is elolvastam, és ez volt odaírva. Futók? Itt? Tehát léteznek???

Újabb keresgélés, érdeklődés ismerősöktől, továbbra sem tud senki semmit. Bár van egy szomszéd faluban élő anyuka, akiről tudom hogy fut, ráadásul itt a mi kis városunkban (vicc, hogy ugyanazon az útvonalon ahol én, mégsem sikerült még összefutni), de egyszerűen nincs előrelépés. 

Tegnapelőtt reggel azonban úgy ébredtem, hogy megfogalmazódott bennem valami... Kisvárosunki Anyukák Futóklubja. Gondolkoztam azon úgy 1 napig, hogy normális vagyok-e, és hogy van-e ennek értelme, meg hát kis csíra vagyok én ahhoz, hogy ilyet szervezzek... de tegnap reggel végül belevágtam, megcsináltam, kiposztoltam a megfelelő helyre, és lám: a mai jeles napra 15 tagja lett a klubnak, mindenki anyuka, és mindenki fut 5-15 kilométereket hetente többször! Van aki túl van már néhány félmaratonon, van aki rekreációs sportoktató, van aki komoly atlétikai múlttal rendelkezik, tehát egyértelmű, hogy nem én leszek itt a főokos, de nagyon-nagyon jó érzés, hogy mindenki ilyen lelkes, és hogy örülnek a kezdeményezésnek. 

És a legfrissebb hír: vasárnapra már le is van szervezve egy hosszú futás terepen egy klubtárssal, na ehhez mit szóltok?? :)))

flexel? hegeszt?

"Az apa azzal aaa.. melyik is az a gép amivel ha dolgozik, akkor csillogó narancssárga pöttyök jönnek ki belőle?"  - Szofi :)

csak egy maroknyi barát

egy barátnőmmel épp arról elmélkedtünk a minap (ja igen, épp szombaton, a meglepetéskávézás közben), hogy mostanra valahogy letisztultak a barátságaink, és bár tavaly a mi kapcsolatunk és átment egy eltávolodós mélyponton, meg sok más baráti szál is meglazult, mostanra valahogy letisztult minden, és csak az igazibarátok maradtak. ezek a kapcsolatok valahogy szorosabbá váltak, a többi pedig csupán "ismerős"-ként szerepel a "listánkon", és bár csak egy maroknyi barátunk maradt, de igazi barátok ők mind. össze is tehetem a két kezem, hogy nem egyetlen emberről beszélek hanem többről is, és mindannyiukkal tabuktól mentesen lehet beszélgetni bármikor, bármiről. azt hiszem a baráti kapcsolatokra is vonatkozik az, amit nemrég írtam: minél jobban megnyílsz, annál közelebbivé és szorosabbá válik a kapcsolat, ezáltal a barátság elviseli azt is, ha bármi negatív dolog (akár beszédtéma, vélemény a másikról ami rosszul is eshet) történik idő közben.

ismerem, figyelem

amikor az ember naphosszat a csemetéivel van, már megtanulja azt a külön nyelvet, amit nem beszéddel fejeznek ki egymás felé (vagy felém), hanem a viselkedésükből, hanglejtésükből sejthető, hogy mi is lehet a háttérben.

gondolok itt például arra, hogy már pontosan tudom, ha a nagyok játszanak, és az egyik hirtelen fennhangon visítani kezd, akkor most épp megsértődött (hagyom, hogy lerendezzék), műbalhézik mert a másik elvette/meghúzta/eldobta és kifejezetten az én figyelmemet akarják felkelteni a fülsiketítő hanggal, hogy avatkozzak közbe (hagyom, hogy lerendezzék, főleg ha nem tudom ki kezdte... ), fáradtak már, és ezért minden apróságra így reagálnak (ilyenkor elkurjantom magam, hogy ebéd/vacsora és utána nyugovóra térnek), vagy pedig tényleg komoly baj van (rohanok és megoldjuk). ezeket persze hárman háromféleképp "közlik", és úgy gondolom hogy ha az ember figyel, kiismeri a gyerkőceit és tudja, hogy mikor mi lehet a gond. 

ennél egy kicsit nagyobb figyelmet és gyermekismeretet igényel az, ha a gyerkőc viselkedése változik meg hirtelen: ebben Milán az igazán profi: ma ebéd közben elkezdett felugrálni az asztalról, pöszén beszélt, nem is a megszokott stílusában, hanem kissé magasabb hangszínben és nyunyorgósan, megsértődött amikor rászóltam, hogy ebéd közben ne furulyázzon (erre eldobta a furulyát és kiszaladt a kertbe :-o). és akkor bevillant, hogy most ismét itt volt ML két napig, , és ebéd után haza készült, Milán akkor viselkedett így legutóbb, amikor ML Tenerifére készült haza tőlünk, hosszabb időre. szóval felismerve a viselkedés-üzenetet, megkértem, hogy üljön már vissza az asztalhoz, egy fontos dolgot szeretnénk vele megbeszélni: hogy ML nem sok időre megy, és nem olyan messzire, hanem oda ahol a háza van, és milyen jó lenne, ha majd Apával elmennének megcsinálni ML kertjét, mert hogy szörnyű állapotban van, és elkél majd a férfimunka... láss csodát, minden meg is oldódott azon nyomban. :)

ilyenkor azért hálát adok sorsnak, hogy megtehetem hogy itthon vagyok velük naphosszat, és ráhangolódhatok minden rezdülésükre, mert mondjuk munka+házimunka+sport+szórakozás után lehet hogy egy laza kiakadás-menjbüntetésbe lett volna a válaszom a "nemnormális" viselkedésére, holott normális az, ha odafigyel az ember és egyből levágja hogy mi a gond. és amúgy milyen fura, hogy pont ő a legérzékenyebb hármuk közül...