sosem voltam annak a híve, hogy leültessem a gyerekeket a tv elé csak azért, hogy legyen egy (két, három) óra nyugtom, vagy hogy nyugodtan takaríthassak vagy tehessem a dolgom, vagy pihenjek, olvassak, stb. nyilván sokat számít az is, hogy mi magunk sem nagyon szoktunk a tévé előtt tespedni, igen ritka esték azok, amikor bekapcsoljuk és ott is ragadunk, mert éppen valami olyan film megy, ami érdekel, bár ilyen is csak télen fordul elő, ilyenkor van jobb dolgunk is.
talán ennek köszönhető az, hogy a gyerekek sem igazán szeretnek tévézni, illetve nem köti le őket (van néhány kivétel azért, pl a Vuk és a Kisvakond, ezek videokazettás szerzemények :)), nekik más program kell ahhoz, hogy lekössük őket. a vonatos játéknál én vagyok a kalauz, a festésnél én vázolom fel azt, amit aztán ők kiegészítenek, elvégre nekünk kell megtanítani azt, hogy ők hogyan játszanak, példát mutatva. igaz, néha baromi fárasztó tud lenni, és nem kevés elő- valamint utómunkálatot igényel a dolog, mármint az, hogy a nap nagy részében együtt csináljunk valamit, de haladjon a házimunka is, és mindezt úgy, hogy kapkodni se kelljen, mert azt talán mindennél jobban utálom.
szóval így alakult, ehhez még jönnek a kis csavargások, nagyobb utazások is, a gyerekekben pedig erre alakult ki az igény. a hosszú hétvége alatt egyrészt sok volt az itthoni tennivaló, másrészt A. a húzós napoknak-heteknek köszönhetően olyannyira fáradt volt, hogy a szombati repülőterezést és vendégeskedést leszámítva sehol nem voltunk, kedden pedig Milán már felszólított, hogy "Anya! menjünk már el valahova!' 2, azaz kettő nap telt el totális kimozdulás nélkül és a gyerek besokallt. azt hiszem rosszabb lesz mint mi, bár ez egy olyan dolog, amit egyáltalán nem bánok, csak remélem, hogy sikerül vele, velük lépést tartani. mondhatjuk azt is, hogy együk meg, amit főztünk, ugye.
nemrégiben olvastam egy fórumon, ahol az anyuka arról panaszkodott, hogy be vannak zárva, hozzáteszem egy gyönyörű helyen laknak, kertesházban. szóval a kert már unalmas, a környező utcák unalmasak, és nincs mit csinálni, pénz pedig nincs nyaralásra, strandra, stb. de hát bakker! lehet, hogy én magam már marhára unom a játszótéri padot meg az oda-vissza vezető utat, de a gyerekek nem! a gyerekek akár a századik alkalommal is új követ, növényt, felhőt, házat, kerítést, kutyát, macskát, hangyát, nénit, bácsit, postást, teherautót, fűnyírót fedeznek fel, ami egy felnőttnek lehet hogy baromi unalmas (bevallom, néha nekem is), de az ő világuk így nyílik ki, és ez kell hogy legyen a legfontosabb.
igen, néha nekem is erőt kell vennem magamon, hogy "menjünk már el valahova", és mondhatnám hogy de főzni kell, vagy de takarítani kell, vagy hogy ma meleg van, nincspénzünk, ottajátékod, nézztévét, menjkiakertbe, de azt hiszem ez a saját önzőségem lenne. az kell hogy legyen az első, hogy az ő világát (világukat), illetve az arra nyíló ajtót-ablakot minél szélesebbre tárjuk, függetlenül attól, hogy perpillanat van-e hozzá kedvünk vagy nincs. elvégre azért vagyunk a szüleik, hogy mi mutassuk meg nekik azt is, ami a kerítésen kívül van.
még mielőtt valaki szóvá tenné, hogy ismét egy szuperanya bejegyzés született: saját magamat megerősítendő írtam ezeket a sorokat, mert igen, néha én is baromira bele tudok fáradni a századik ugyanoda vezető útba, pedig nem szabad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése