azt hiszem nincs annál rosszabb dolog, mint amikor az ember fél valamitől, talán csak az, ha a gyermeke fél. erről írtam már korábban egy bejegyzést, de most újra aktuálissá vált.
Milánnál ez úgy működik, hogy először azt hiszem elmentek neki otthonról, aztán ha elkezdem komolyabban megfigyelni a viselkedését, rájövök, hogy igazából szorong. egészen konkrétan az első "tünet" az, hogy elkezd direkt rosszalkodni, ha rászólok hogy valamit ne, vagy ne úgy, vagy ne most, akkor csakazértis, és ha nyomatékosan közlöm hogy az előbb szóltam hogy ne, akkor valami embertelen mértékű düh lesz úrrá rajta. nem hagyományos hiszti ez, hanem lehet rajta látni hogy dühös, gondolom rám, a helyzetre, de látszik rajta, hogy az amiért rá lett szólva (pl ma, hogy nem eheti meg a tizenkettedik csokis kekszet) máskor nem vált ki ekkora haragot belőle, most viszont igen, sőt! amikor később átölelném, ellök magától, megbeszélném, közli hogy hagyjam békén. eltelik pár nap, majd kiderül, hogy most pl a nyaralástól fél: egy vulkán viszonylagos közelében leszünk, és ez tölti el félelemmel, pedig pár hónapja még nagyon érdeklődő volt és izgalmasnak találta. nos hát kibökte ugye, és most nem erőszakosan, de napi szinten beszélgetünk arról, hogy milyen egy vulkán, hogy működik, miért nem kell félni tőle, stb, ő pedig szépen teszi fel a kérdéseit: de mi van ha hangos lesz, mi van ha felrobban, mi van ha beleesünk, stb-stb, tehát megered a nyelve, ezzel együtt pedig csökken a szorongás, és néhány nap alatt visszakapom a már jól megszokott Muszutomat.
így belegondolva tulajdonképpen teljesen logikus a viselkedése: mivel én vagyok vele a nap 24 órájában, tőlem várja a védelmet, bátorítást, megnyugtatást. azért provokál, hogy foglalkozzam vele, ehelyett leszidom, korlátokat állítok fel (és ezzel együtt saját magunk közé is ugye), amiért ő joggal dühös: a szeretetemet, a közelségemet akarta kivívni, ehelyett még "el is taszítom" magamtól. amikor elcsitulnak a kedélyek, minden esetben megbeszéljük a dolgot: ő eztésezt csinálja, pedig tudja jól hogy nem szabad, átölelem, elmondom hogy szeretem, és hogy tudom hogy ő ügyes és okos, és meg tudja ezt jegyezni, tudja ő úgy és akkor csinálni, amikor azt lehet. na amikor épp valami szorongani valója van, akkor nem jön oda, hanem közli hogy hagyjam, és látom, hogy mind eközben majdhogynem el is sírja magát. :( persze ilyenkor jön jól az arany középút, de erre is nagyon rá kell érezni: azért, mert fél bizonyos dolgoktól, még nem szabad "rosszalkodni", nekem pedig azért, mert sorozatosan minden hajam szála az égnek áll tőle, pont hogy nem keményebbnek, hanem befogadóbbnak kell lennem vele. aaah, nem egyszerű ám, de igyekszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése