Ma jött szembe...

Futóklub? Hogy miii?

Gondolkodtam, hogy múltkor, amikor lábfájásom miatt némi motivációt veszítve keresgéltem a neten helyi futókat (blogot, útvonalat, klubot, bármit), és nem találtam semmit, hogy itt a környéken biztos nincsenek is lelkes futók. Pedig jó lenne egymáshoz csapódni, akár közösen futni néha vagy edzés szinten, vagy csapatban indulni 1-1 versenyen, vagy csak egymást segíteni tanáccsal, húzni ha valakinek nincs kedve, de úgy gondoltam hogy ááá, kizárt, ha Komáromban, Esztergomban, a III:. kerületben vannak ilyenek, nálunk nincsenek, annak biztosan oka van. Aztán a múltkori helyi újságban volt egy hír, ami szerint a sportpályán (meg)csinálták a világítást, a futók örülhetnek, hogy sötétedés után is lehet róni a köröket. Kétszer is elolvastam, és ez volt odaírva. Futók? Itt? Tehát léteznek???

Újabb keresgélés, érdeklődés ismerősöktől, továbbra sem tud senki semmit. Bár van egy szomszéd faluban élő anyuka, akiről tudom hogy fut, ráadásul itt a mi kis városunkban (vicc, hogy ugyanazon az útvonalon ahol én, mégsem sikerült még összefutni), de egyszerűen nincs előrelépés. 

Tegnapelőtt reggel azonban úgy ébredtem, hogy megfogalmazódott bennem valami... Kisvárosunki Anyukák Futóklubja. Gondolkoztam azon úgy 1 napig, hogy normális vagyok-e, és hogy van-e ennek értelme, meg hát kis csíra vagyok én ahhoz, hogy ilyet szervezzek... de tegnap reggel végül belevágtam, megcsináltam, kiposztoltam a megfelelő helyre, és lám: a mai jeles napra 15 tagja lett a klubnak, mindenki anyuka, és mindenki fut 5-15 kilométereket hetente többször! Van aki túl van már néhány félmaratonon, van aki rekreációs sportoktató, van aki komoly atlétikai múlttal rendelkezik, tehát egyértelmű, hogy nem én leszek itt a főokos, de nagyon-nagyon jó érzés, hogy mindenki ilyen lelkes, és hogy örülnek a kezdeményezésnek. 

És a legfrissebb hír: vasárnapra már le is van szervezve egy hosszú futás terepen egy klubtárssal, na ehhez mit szóltok?? :)))

flexel? hegeszt?

"Az apa azzal aaa.. melyik is az a gép amivel ha dolgozik, akkor csillogó narancssárga pöttyök jönnek ki belőle?"  - Szofi :)

csak egy maroknyi barát

egy barátnőmmel épp arról elmélkedtünk a minap (ja igen, épp szombaton, a meglepetéskávézás közben), hogy mostanra valahogy letisztultak a barátságaink, és bár tavaly a mi kapcsolatunk és átment egy eltávolodós mélyponton, meg sok más baráti szál is meglazult, mostanra valahogy letisztult minden, és csak az igazibarátok maradtak. ezek a kapcsolatok valahogy szorosabbá váltak, a többi pedig csupán "ismerős"-ként szerepel a "listánkon", és bár csak egy maroknyi barátunk maradt, de igazi barátok ők mind. össze is tehetem a két kezem, hogy nem egyetlen emberről beszélek hanem többről is, és mindannyiukkal tabuktól mentesen lehet beszélgetni bármikor, bármiről. azt hiszem a baráti kapcsolatokra is vonatkozik az, amit nemrég írtam: minél jobban megnyílsz, annál közelebbivé és szorosabbá válik a kapcsolat, ezáltal a barátság elviseli azt is, ha bármi negatív dolog (akár beszédtéma, vélemény a másikról ami rosszul is eshet) történik idő közben.

ismerem, figyelem

amikor az ember naphosszat a csemetéivel van, már megtanulja azt a külön nyelvet, amit nem beszéddel fejeznek ki egymás felé (vagy felém), hanem a viselkedésükből, hanglejtésükből sejthető, hogy mi is lehet a háttérben.

gondolok itt például arra, hogy már pontosan tudom, ha a nagyok játszanak, és az egyik hirtelen fennhangon visítani kezd, akkor most épp megsértődött (hagyom, hogy lerendezzék), műbalhézik mert a másik elvette/meghúzta/eldobta és kifejezetten az én figyelmemet akarják felkelteni a fülsiketítő hanggal, hogy avatkozzak közbe (hagyom, hogy lerendezzék, főleg ha nem tudom ki kezdte... ), fáradtak már, és ezért minden apróságra így reagálnak (ilyenkor elkurjantom magam, hogy ebéd/vacsora és utána nyugovóra térnek), vagy pedig tényleg komoly baj van (rohanok és megoldjuk). ezeket persze hárman háromféleképp "közlik", és úgy gondolom hogy ha az ember figyel, kiismeri a gyerkőceit és tudja, hogy mikor mi lehet a gond. 

ennél egy kicsit nagyobb figyelmet és gyermekismeretet igényel az, ha a gyerkőc viselkedése változik meg hirtelen: ebben Milán az igazán profi: ma ebéd közben elkezdett felugrálni az asztalról, pöszén beszélt, nem is a megszokott stílusában, hanem kissé magasabb hangszínben és nyunyorgósan, megsértődött amikor rászóltam, hogy ebéd közben ne furulyázzon (erre eldobta a furulyát és kiszaladt a kertbe :-o). és akkor bevillant, hogy most ismét itt volt ML két napig, , és ebéd után haza készült, Milán akkor viselkedett így legutóbb, amikor ML Tenerifére készült haza tőlünk, hosszabb időre. szóval felismerve a viselkedés-üzenetet, megkértem, hogy üljön már vissza az asztalhoz, egy fontos dolgot szeretnénk vele megbeszélni: hogy ML nem sok időre megy, és nem olyan messzire, hanem oda ahol a háza van, és milyen jó lenne, ha majd Apával elmennének megcsinálni ML kertjét, mert hogy szörnyű állapotban van, és elkél majd a férfimunka... láss csodát, minden meg is oldódott azon nyomban. :)

ilyenkor azért hálát adok sorsnak, hogy megtehetem hogy itthon vagyok velük naphosszat, és ráhangolódhatok minden rezdülésükre, mert mondjuk munka+házimunka+sport+szórakozás után lehet hogy egy laza kiakadás-menjbüntetésbe lett volna a válaszom a "nemnormális" viselkedésére, holott normális az, ha odafigyel az ember és egyből levágja hogy mi a gond. és amúgy milyen fura, hogy pont ő a legérzékenyebb hármuk közül...

Lélekápoló szombat

Lazulós, ráérős, meglepetésgyanús szombatnak indult, persze A-nak reggel ismét dolgoznia kellett, de nagyon vártuk haza, szerencsére még a délelőtt folyamán hazaért. Életemben először sütöttem lángost, és hát mit mondjak, isteni finomra sikerült, bár nem verem kenterbe az ország egyik legjobbjának számító (és egyébként helyi) Ibolya büfét, jót tett a lelkemnek ez a sikerélmény is: látni a család arcán hogy milyen mohón majszolják az ahol-kell-ott-ropogós-ahol-kell-ott-foszlós, fokhagymás, tejfölös finomságot. :)

A. felszólított, hogy 11-re készüljek el, meglepetés vár rám. Persze azonnal faggatózni kezdtem, hogy mégis mi, meg hogy, és hová megyünk, és a gyerekeket is el kell-e készítenem, nem mondott semmit, csak azt hajtogatta, hogy ÉN készüljek. Oké, oké... próbáltam Anyutól is megérdeklődni, hogy tud-e arról esetleg, hogy ő vigyázna a gyerekekre délelőtt, de nem tudott róla, és el is ment csavarogni - na bumm, így már tényleg halvány lilám sem volt arról, hogy mi vár rám. 11:00-kor azonban megszólalt a csengő, és legnagyobb meglepetésemre B. barátnőm állt a kapuban és széles mosollyal fogadta a kétkedő és zavart közeledésem. Én csak annyit kérdeztem, hogy Teeeeeeee? Mire a válasz, igen én, gyere! :D Így történt, hogy el lettem rabolva kétórányi jegeskávézásra és sétálásra a közeli álomszép faluba, ami egyébként Barátnőnek is és nekem is szívünk csücske. Hejj de jó volt! És ahogy ezt leszervezték... nem mellesleg szülinapi köszöntés is zajlott, görög köcsöggel (hihi :D) és egy csodálatosan szép fülbevalóval is gazdagabb lettem, na de ez a meglepetés-élmény az, ami mindent vitt, ezúton is hálás köszönet érte!

Milán péntek este kapott egy nagyobb, igazi nagyfiús, kétkerekű bringát, mire hazaértem, már meg is tanult rajta tekerni - ez volt a következő HOPP a napra. Kérdeztem, hogy ennyi? Kétóra alatt meg is tanulta? Mire az apja kijavított: nem, egy perc alatt. Jajj, de nagyfiú már tényleg... na ez is egy olyan dolog egyébként, hogy  megfogalmazódott bennem, hogy ha már féléve, vagy akár tavaly megpróbálja, lehet hogy akkor is simán ment volna? Mindenesetre eszméletlenül büszke vagyok rá, de látszik rajta, hogy ő is saját magára. <3

Fincsi borsóleves és paradicsomos-bazsalikomos spagetti ebéd után a zurammal rövid csavargást ejtettünk meg a már-nem-is-haragszom-rá-annyira autóval, barátunk szülinapi ajándékáért kellett elugranunk, és nagyon jól éreztük magunkat kettecskén. (szívecske megint: <3 :D)

Mindezek után Öcsém beállított egy szívemcsücske Vespával, amit igencsak jutányos áron szerzett meg, próbáltam fűzni, hogy legyen má' jófej, igazán mondhatná nekem, hogy boldog szülinapot tesó, és hagyhatná itt nekem, hiszen nézze már meg, milyen nagyon jól áll nekem, Vespára születtem, ez nem kérdés! :D De nem, könyörtelenül elhajtott vele, miután kiélvezkedtem magam rajta. Oda se neki, így is jó élmény volt!

Rögtönzött szalonnasütést is összehoztunk még az estére, baráti család jött egy Koninál fél évvel idősebb, valamint egy Szofinál 3 évvel idősebb kissráccal, azt hiszem a csajok abszolút szerelembe estek, bár Szofi ismét megjegyezte azt, hogy ezt azért a Gergőnek ne mondjuk el, mert mégiscsak az ő felesége szeretne majd lenni, ha eljön az ideje. (kire ütött ez a gyerek? érthetetlen! :D) Jó hangulatú sütögetés volt, meg jó hangulatú szombat - ha már ilyen rövid (1 napos) hétvégék jutnak újabban, legalább legyen tartalmas. Ilyet még, még, még!

terápiás sütés?

Na igen, az bizony. Azt hiszem mindenkinek van valami olyan elfoglaltsága, amit terápiás céllal csinál, az Anyukámnál pl tuti a takarítás az: onnan tudom, hogy van valami baja, hogy ész nélkül súrolja a fürdőszobacsempét és/vagy a konyhát, pedig az elmúlt héten csinálta. Na, nálam a sütigyártás az a meditatív jellegű tevékenység, ami nemcsak kikapcsol és megnyugtat, de annyira szeretek dolgozni a (főleg kelt) tésztával, dagasztás közben taperolni, akár kóstolni, nézni elég ruganyos-e, kelés közben figyelni, ahogy púposodik, sütés közben figyelni, ahogy emelkedik, gömbölyödik és aranyszínűvé válik - valami csodálatos, nem beszélve arról a nem kevés dicséretről, amit kapok értük a családtól, na meg a kis kenyérsütős klubunkból a már ebben soktíz éve gyakorlott háziasszonyoktól. Összességében kenyeret és sütit sütni jó, mindig vegyül bele némi kreativitás: pl a sajtos bagett recept eredetileg vízzel való lekenést javasolt, de zsírral nekem jobban beválni látszik, az olasz kenyérhez nem kéne öreg tészta de én raktam bele, vagy egyszerűen a formázást csinálja az ember másképp, mint ami addig megszokott, mindig van 1-1 trükk, és két elvileg ugyanolyan kenyér sem lesz soha egyforma.

Büszke vagyok arra, hogy már több mint fél éve nem jártunk pékségben, mert bármi kell, megsütöm: kenyér, péksüti, hamburgerzsömle vagy akármi más, és arra is, hogy a 4 és 5 éves gyerkőceink már betéve tudják, miből is áll a majd' minden nap megsütött kenyér. Az egyikük morzsolja az élesztőt, a másikuk készíti a formát, hozzák az egyik, a másik vagy a harmadik fajta lisztet, és ők döntik el, kell-e rá szezám, keverik a tölteléket ha süteményt sütünk, szórják a meggyet (Milán közben eszi is), és amit azt hiszem tőlem tanultak volna, ha anno látják: kinyalni, lenyalni mindent, amin valami tetszetős, édes maradvány található. :)

Szóval valahogy ilyesmi volt a tegnapi terápiás jellegű sütés is, bár még soha nem voltam pszichológusnál, de valahogy ilyesminek képzelem: amíg a sajtoson dolgoztam, gondolkoztam, elmélkedtem, beleadtam minden vágyam és bánatom, dühöm és álmom, a meggyes már a gyerekek segítségével készült, és minden frissen illatozott, mire A. hazaért. együtt ültük körbe az asztalt, és átbeszéltünk minden fontos dolgot, és a mai nap már sokkal de sokkal derűsebben indult, mint ahogy arra tegnap még számítottam volna... így ma igazi örömsütés következhetett. :)