2014. október 8., szerda

amúgy élünk...

Ezt a bejegyzést is meg akartam már írni vagy egy hónapja, igazából még tombolt a nyári szünet, amikor megfogant bennem az írás gondolata az ügy kapcsán.


A zénanyukám mindig hülye biliformára vágta a hajam, mert szerinte úgy volt praktikus. Hiába tiltakoztam ellene, meg rém ciki volt, egyszerűen le lett vágva, sőt nem is bilifazon volt az, hanem focista frizura, tudjátok, elöl meg oldalt rövid, hátul kicsit hosszabbra hagyva. Aztán most, hogy van egy rémesen kezelhetetlen hajú lányom, az ő hajának is nekiesne anyukám, mert hogynézmárki. Szofi viszont növeszteni szeretné, kb fenékig. Meg tudom érteni. Hihetetlen, hogy mennyi frusztráció kerül elő most így, felnőtt koromban, mármint előjött bennem az, hogy tényleg mennyire utáltam a hajam egész kiskamasz koromig, mert soha nem lehetett olyan, amilyennek én szerettem volna. Sírtam hogy bénán néz ki, utáltam az egész mizériát. Úgy 13-14 éves lehettem amikor már erélyesebben szót mertem emelni az ügyben. Nos Szofi esetében... nem vágunk és kész. És nem azért, mert nekem nem lehetett akkor hosszú hajam, akkor márpedig neki az lesz, hanem mert ő szeretne hosszút. Amúgy tényleg nehéz kezelni, de egyre ügyesebben fonok. :)

2 megjegyzés:

  1. Igazad is van! Amúgy meg nekem is olyan frizurám volt, akkoriban mindekinek olyan volt, úgyhogy szerintem nem is volt ciki, mert fel sem tűnt a sok között. De én már 9 évesen kiharcoltam, hogy növeszthessen és onnantól kezdve szinte mostanáig mindig hosszú volt.

    VálaszTörlés
  2. :-D :-D Én meg azért sírtam mindig, hogy addig sehová sem megyek, ameddig le nem vágja Anya a hajamat. Aztán meg mindig azt kérdeztem, hogy ha felnövök, ugye fiú leszek??? :-D :-D :-D

    VálaszTörlés