Új lendülettel

Azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom: az esztergomi verseny kudarca elég mély nyomot hagyott a lelkemben, ott valami elveszett, ami egészen addig motivált. Bár nem mondhatnám hogy teljes egészében az én kudarcom volt, mégis annak éltem meg, és ez elvette a lelkesedésem. Sokan biztattak a folytatásra, de az a belső hajtóerő ami ehhez szükséges (lett volna), egyszerűen már nem volt meg. Sokszor megfordult a fejemben, hogy eladom vagy kisebb távra cserélem a félmaratoni nevezésem, de még szüttyögtem rajta és csak kimentem futkározni, igaz jóval rövidebb távokat és ritkábban, mint ami egy ilyen felkészüléshez szükséges. Az első fáradtság-érzésnél feladtam és hazajöttem, ha úgy éreztem hogy óóó, inkább majd holnap, akkor abból tényleg másnap lett. Aztán itt álltam a félmaraton előtt kevesebb mint 60 nappal, és úgy éreztem hogy basszus, azért ha már beneveztem, meg ha már A. szülinapjára esik (majdnem), és ha már csináljuk ezt a futóklubos mizériát, akkor csak összeszedem magam és megcsinálom. Ez is csak egy stratégia volt persze, nem belső hajtóerő.

Időközben megvolt az idei Spartathlon, ami egy görögországi verseny, az Athén és Spárta közti 246 km távot kell teljesíteni 36 órás szintidőn belül, amibe ugye beleszámít a tápanyagok és folyadékok be-és kivitele, masszázs ha szükséges, belegyaloglás, némi meditáció, van benne hegyes rész, egy teljes éjszaka ugye... sok magyar indult, és sokan célba is értek, végig követtem a 36 órát, és tényleg izgultam mindenkiért, köztük a példaképemért, dr. Lubics Szilviért, komolyan mondom elsírtam magam, amikor láttam hogy célba ért, ismét női elsőként. Rögtön másnap KedvencUnokatesóm első félmaratonjának a befutóját néztük meg, amikor az utolsó előtti kanyarban megláttam őt mosolyogni, annyira örültem annak hogy MEGCSINÁLTA, ő, aki elindított engem is ezen az úton most itt van, teljesítette az álmát, ő maga, a saját erejéből, és tudva, hogy mennyi munka van benne, és milyen iszonyatosan nehéz ez néha, és mégis fülig érő szájjal képes befutni, ... na hát nálam azonnal eltörött a mécses, és majdhogynem zokogva gratuláltam neki - szegény meg kérdezte, hogy na ÉN meg most miért sírok? :D hát örültem neki, na. Ez kellett nekem is a folytatáshoz.... 

A félmaratoni felkészülésem nehéz pontja volt az egyébként előző vasárnapra kitűzött, majd múlt hét keddre halasztott 14 kilométeres táv leküzdése. Futottam már 14-et valamikor augusztusban, azt hiszem valamiért ultralelkes és egyben dühös-felpörgött is voltam, vagy már nem is tudom, de hajtott valami csakazértis, és meglett. de tudtam hogy normál lelkiállapotban ez nem menne. Féltem a 14 kilométertől, nehezen vettem rá magam, aztán persze nem is volt olyan vészes. 5 km-nél érzi az ember, hogy ebből lesz-e hosszú vagy sem, itt határozottan éreztem, hogy óóóóó, meglesz az a 14. Aztán 8-nál már marhára untam a dolgot, megfordult a fejemben hogy én mindjárt hazamegyek, 12-nél pedig már tényleg fáradt voltam, de úgy voltam vele, hogy na ezt a maradék negyedórát már akárhogy is, de összeszedem. Jó érzés volt a tudat, hogy megcsináltam, és jöhet a következő feladat, és talán a motiváció is kezdett szépen lassan visszaszállingózni belém.

Aztán jött egy olyan, hogy I. kisvárosunki futónap. A táv csak 5 km (csak, haha, aki februárban azt mondta nekem hogy csak 5 kili azt fejbe tudtam volna kólintani :D), szóval a félmaratoni felkészülésbe igyekeztem úgy belerakni, hogy feladatos edzésnek pont passzoljon, bár a táv rövidebb a kelleténél, de az igénybevétel nagyobb, mert végig nyomatni kell... Kellemes hangulat, jó társaság, és az anyukaklubunkat ugyan csak 3 fővel képviseltük (egyenpólóban!!! :) ), a dobogó kétség kívül a miénk volt. Gondoltam, hogy ha többen futunk a kategóriánkban, én biztosan nem leszek dobogós, de egy valami mégiscsak nyomós ok volt hogy megmagyarázzam magamnak hogy megérdemeltem azt a bronz érmet: gyakorlatilag mindenkinél jobb voltam aki el sem jött, akkor is, ha amúgy jobbat futott volna nálam - na de mivel a futásnál nem mások legyőzése a cél, magamnál is sokkal jobban teljesítettem: kilométerenként több mint 1 perccel voltam jobb, mint általában. Kellett a lelkemnek, na, az időeredmény is, az érem is, a dobogó-feeling is, a közös anyukaklubos befutóról meg már nem is beszélve (ezúton is köszi Lányok!).

A soron következő megmérettetés a 17 kilis hosszú futás volt. Úgy alakul, hogy nálam a kedd a szent hosszúfutás napja, olyankor valahogy jól mennek a dolgok. A délelőtt anyukás-gyerkőcös-kávézós-sütizős napsütötte csacsogós lett, a délután pedig kuckózós-rendrakós-ügyintézős (posta, gyógyszertár, iratok, ovi, etc.), aztán gyerekeknek mese, főzés, ... és egész nap bennem volt, hogy este enyém lesz az a 17. Nem volt bennem kétség, nem féltem a távtól, éreztem hogy meglesz - és így is lett. Nem volt mélypont, nagyon jól éreztem magam közben, és bár volt benne emelkedő jócskán (így lassú is voltam), egyszerűen nem volt olyan pontja hogy azt mondtam volna hogy uuu ez kemény. Vittem magammal egy müzliszeletet és vizet, a vizet kb 4 kilinként kortyolgattam, a müzliszeletet 10nél csócsáltam el (nem álltam meg közben), de szükség is volt rá, 10 felett egyszerűen megéhezem és olyankor kell valami ami gyorsan hat. Fura volt 10-nél arra gondolni, hogy már csak 7 van hátra, és épp azon elmélkedtem, hogy kiérve az első 5 km-es futóútvonalamra, hogy milyen rohadt nehezen ment az első 5 kilométer, hogy sokszor mennyire szenvedős volt az elindulás is, az izommunka is, a levegővétel is, azt hittem ott purcanok meg. Mire ezt végiggondoltam, már csak 5 volt hátra... és az jutott eszembe, hogy milyen jól megy még mindig, és hogy a 17 utolsó 5 kilométere is sokkal lazábban megy, mint az első 5 bő fél évvel ezelőtt. Aztán úgy fogytak a hátralévő kilik hogy szinte észre sem vettem, bár az utolsó 2 már tényleg fájt (azt most nem tudnám meghatározni hogy pontosan hol, valahol belül combtő-gát-nemtommi környékén), és hazaérve pedig nyújtottam vagy bő fél órát, mert megállva éreztem azt, hogy ez mégiscsak sok volt. De jólesett, és visszakaptam általa azt, ami valamikor júliusban elveszett! 

Hozzáteszem, anyukám várt a kapuban hazaérkezésemkor. Megjegyezte, hogy szerinte én már átestem a ló túloldalára. Én megjegyeztem, hogy szerintem őt minden zavarja ami házon kívül történik velem és jól érzem magam tőle. Szerinte ez már túlzás. Én meg úgy döntöttem, hogy akkor el sem mondom, hogy beneveztem mégegy félmaratonra. Szerinte minek csinálom, MÁR úgysem lesz belőlem futóbajnok. Nem is... MÁR az vagyok.