A történtek után (nem is részletezném, Milán levágta Szofi haját, előzőleg pedig szétkentek a hálószobánkban egy flakon testápolót "miközben" sziesztáztak...), úgy döntöttem, döntöttünk, a gyerekekkel közösen, hogy kell nekik a más-társaság. Megvitatva ovistárs szülőkkel először az volt a terv, hogy hol itt hol ott összehozzuk a gyerekeket, de aztán kiderült, hogy amikor már lenne erre lehetőség, a csapatból ketten oviba fognak járni... telefon az oviba: épp a kedvencóvónéni az ügyeletes, így hát a döntés megszületett: a nagyok oviznak most másfél hétig. Van (volt?) egy kis lelkiismeret furdalásom emiatt, mert hát milyen anya az ilyen, aki nyári szünetben bevágja a kölkeit az oviba mert nem bír velük, de próbálom kimenteni magam a tükörképem előtt, hogy ők (is) akarták...
Jó volt amúgy látni főleg Milánon, hogy a tavalyi rázós visszaszokásának nyoma sincs, szívesen kel minden reggel (sőt korábban is a megszokottnál), és lelkesen megy, tegnap pl haza sem akart jönni, azt mondta ott marad I. nénivel.
Én pedig nagy levegőt véve nekiláttam kitakarítani tegnap a tetőteret, ablakpucolásostul és ehhez hasonlók, ma sütős-főzős nap van lelki-szellemi elkalandozásokkal, komolyan mondom úgy érzem magam, mint aki másnapos, pedig nem is ittam. Konival is lehet valami, ugyanis (bár az éjszaka csapnivaló volt szemfognövesztés miatt) reggel 9 óta alszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése